Krimi történetek - 10.oldal

Elgondolkodva fogom a kávésbögrét. Mennyi emlék, mennyi vér és szenvedés kísérheti végig egy ember életét? Mikor még katona voltam, úgy éreztem, csak parancsot teljesítek és ez felment a felelősség alól, ma már tudom, ez nem így van. Az ember akarva, akaratlanul, visszatekint az életére, és olyankor minden tettével köteles elszámolni. Nem Istennek, nem a társadalomnak, hanem a saját lelkiismeretének...

„Ma este egy kis összejövetelt rendeznek a hallban. Csupa nagyhatalmú fejes, a vezérkar, politikusok és a jó kapcsolatokkal rendelkező „felső tízezer”, afféle sznob pofavizit. Egy magas, vállas, középkorú férfit kell keresned. Német tisztnek adja ki magát, de a mi emberünk. Napraforgót mintázó kis ezüstkitűző lesz a zakója zsebén, nem tévesztheted el. Odamész hozzá, a jelszó: Rozsdatemető, tudni fogja ki vagy. Sok sikert: M.” ...

Behunyta a szemét, és próbálta felidézni, hogy mi is történhetett. Bordélyházban egy vendég jött... hatalmas összeget fizetett érte... az idegen férfi nagyon vonzó volt... elkezdtek csókolózni... ő az ágyra döntötte... és levette az ingjét... majd... majd... minden elsötétült...

Miért nem lepődtem meg, amikor az ajtó mögöttünk valami elektromos kütyüvel zárult? Az egész ház tele volt az informatika áldásaival, Mike állítása szerint még a lámpa felkapcsolóját is egy szerver ellenőrizte, és bírálta el a kérést.
- Mond, miben segíthetek?
Leültünk, és mivel csak benne bízhattam, nagyvonalakban felvázoltam, mi is történt eddig.
- Nem könnyű, amit kérsz Peter, de figyelembe véve, hogy mennyit köszönhetek neked, illetve, a tényt, hogy szeretem a kihívásokat,...

– Milyen volt az ön kapcsolata Clarkékkal? - tette fel az ilyenkor elmaradhatatlan rutinkérdést. Szerintem legbelül minden rendőr azt a választ várja erre, hogy \"ó, gyűlöltem őket tiszta szívemből, és meg akartam ölni őket az első adandó alkalommal\".
De bármennyire is szerette volna, nem ezt a választ adtam...

Az egyik szekrény felkeltette a figyelmem, mert három zár is volt rajta. Néhány sikertelen próbálkozás után végül sikerült kinyitnom, de a hőn áhított papírok helyett csak egy laptopot találtam benne. Hirtelen nem tudtam, mit tegyek, nem erre számítottam. Két lehetőségem volt, a másodikat választottam...

Aztán hirtelen egy szempillantás alatt két feketeöltönyös magas maffiózó kinézetű ember lépett be. Olaszul beszéltek, nem értettek belőle semmit. Átkutatták őket, de egyiküknél sem találtak semmit. Aztán a kijárat felé tuszkolták őket. A nagy durvaságok közepette Saraht arcon vágta az egyik őr. Heroldban hirtelen minden gondolat végigfutott, de tudta, az lesz a legjobb, ha mindent átgondol. Ha megtámadja a fegyvereseket, azonnal lelövik, így végül elcsitította dühét. Amikor leszállították...

Ez itt fog kifeküdni magától és én nem így akartam. Francba. Körbejárom a lakását, minden szabályos benne és jó szagú. Sehol egy ölésre szánt fegyver, a kezében is konyhakés volt. A nappaliban kartondobozban szaloncukor és egy üvegcsillag. Ha jól meggondolom, sehogy sem tudom bizonyítani, hogy ő az. Ez csak a lakása, nem a búvóhelye...

Az ötvenes férfiak sosem haza mennek, ha így sietnek – jut eszembe, ahogy utána eredek. A nő és ő valami régi kapcsolatban lehetnek, talán az ürge tanította, éreztem benne valami hasonlót. Viszont a fáradtságnak hála, talán innom sem kell. Útközben rágyújtok, aztán a második szívás után eldobom. Az az érzésem, még így okádás előtt, hogy nem csak ketten megyünk ugyanoda, hogy nem csak én követem őt...

A lány huszonharminc körüli, a szemén fehér hártya, mintha feltört lágy tojást nézne az ember. Vak. Az orrából szivárog a vére, dermedten tűri, ahogy a ráncos tarkójú a ruháját tépkedi.
Nem szól egy szót sem.
Legtöbbször, a hal, mikor kifogják a vízből, sokkot kap. Nem kapálózik, legbelül sír talán, de kívülről nyugodtan fekszik, már-már közömbösen. Ahogy a kígyó ölelte állat, a roncsok között rekedt haldokló. Ahogy ez a vak lány...