Horror történetek - 21.oldal

A feleség nyit ajtót. Kedvesen üdvözöl, majd tudni kívánja, kit keresek. Mikor bájosan közlöm vele, hogy a férjével szeretnék beszélgetni, a konyha felé fordul.
- Drágám! Gye... - kezdi, azonban soha nem tudjuk meg, hogy hogyan akarta folytatni. Gyors és kíméletes átokkal végeztem vele, rá nincs szükségem...

Egy sötét alak jelent meg előttem. Akkor végre sikerült megmozdulnom. Gyorsan megfordultam és berohantam a szobámba. Felkapcsoltam a villanyt és bezártam az ajtót. Amikor megfordultam, láttam, hogy nyitva van az ablakom. Amikor odamentem, hogy bezárjam, észrevettem, hogy egy kötél lóg le egészen a kertig...

Nem tudtam mit mondani neki. Még magam sem értettem egészen, miért is hoztam őt és magamat ilyen megalázó helyzetbe, hogysem neki meg tudtam volna magyarázni. Mikor kiszálltunk elkaptam a könyökét, hogy felvezessem a lépcsőn. Megpróbálta elrántani kezét, de szorításom erősebb volt, így kénytelen volt engedni. Könnyei újra csorogni kezdtek gyönyörű szemeiből.

Becsukta az ajtót mögöttem. Ahogy megmozdult, a köntös kissé félrecsúszott rajta, ízelítőt adva pillantásomnak melle gömbölyű formájából, melyet már megannyi férfitársam minden ízében is megcsodálhatott. Vékony derekát ezüstlánc ölelte körül, bokája szemérmetlenül mezítelenen csábította a tekintetet. Gyönyörű volt, vonzereje mégsem érhetett fel az én szerelmemével...

A konyhából megint hallatszottak a hangok: csöpp… csöpp… csöpp…
A kislány szíve hevesen kezdett verni, s egyszerűen nem tudta becsukni a szemeit. Félt, legszívesebben sírva fakadt volna, de ahhoz elég nagy volt már, hogy tudja, ez nem segít.
Kezét lelógatva feküdt az ágyán és hagyta, hogy Austin nyalogassa a kézfejét. Ez megnyugtatta, bár azt nem tudta megmondani, hogy miért. Talán így érezte, hogy nincs teljesen egyedül.
Újból megpróbálta lehunyni szemeit...

A kis cselédlány vállpántja egy mozdulattal hullott le derekára, felsőtestének mezítelen bőrén fehéren csillant meg az ablakon bevilágító déli nap fénye. Apró mellei belesimultak a fiú tenyerébe, a rózsaszín bimbók megkeményedtek az ujjak finom, de határozott szorítására...

Leültünk egymás mellé a szófára, és végighallgattam, ahogy elmeséli, mi történt vele utolsó találkozásunk óta. De valahogy nem tudtam igazán a szavaira figyelni. Tekintetem csillogó kék szeméről minduntalan átsiklott kívánatos, karcsú nyakára és mély dekoltázsára. Tenyérnyi mellei minden lélegzetvételnél ki akartak ugrani a szűkre húzott fűző szorításából, és nekem egy pillanat alatt a leghőbb vágyammá vált, hogy segítsek nekik kiszabadulni a rabságukból...

Vadász és préda kecses játéka. Élvezet, az egyik félnek mindenképpen. A vadásznak büszkeség és felszabadulás. Főként az utóbbi. Tudni, hogy a test nem akadály mondjon bárki bármit. A hús az hús és valójában élettelen. A lélek börtöne, de én sosem gyilkoltam azért hogy megszabadítsam. Engem maga az áldozat érdekel. Minden ember érdekesen egyénivé válik mikor rádöbben: ez az utolsó perc...

Már majdnem beletörődött, hogy csak a képzelete űzött belőle csúf tréfát, mikor valaki ismét verni kezdte az ajtót, még vadabbul, mint azelőtt.
Andie felkelt, s kiment a szobából, végig az előszobán, egyenesen a bejárati ajtóhoz. Ott egy pillanatra megállt és hallgatózott, majd miután nem hallott semmit, ami óvatosságra intette volna, lehúzta a biztonsági láncot és szélesre tárta az ajtót...

Hallja, ahogy a lény szalad utána a folyosón. Most nem lehet. Nem lehet, hogy most érjen véget. Muszáj, hogy elérje az ajtót. Már csak pár méter… futni kezdett. A világítás ki-ki hagyott. De fel sem figyelt rá. A hajó kissé balra dőlt. A tenger kezdi magába szívni. Bárcsak örökre elnyelné a lénnyel együtt...