Néha lenézek a folyóhoz, csak úgy egyedül. A Duna jelent valamit, valami megmagyarázhatatlan végtelenség érzetét kelti bennem. Nézem a víz sodrását és eszembe jut, hogy valójában mi is úgy sodródunk a világban, ebben a létforgatagban, ahogy a víz halad előre a medrében.
Most itt vagyok egymagamban és nézem a tükröződő vizet. Csillogó parányi kis fény tükröződések ezek a víz felszínén, olyan akár éjjel a csillagok pislákoló fényjátékai. Sodródik a víz, ahogyan a létemben én is sodródom az árral. Felötlik a gondolat bennem, hogy ezek a kis reménysugarak azt sugallhatják, hogy jön valami jobb, hogy valaki megmenti az életem. És ha majd az erőm és hitem végleg elhagyott, az a valaki biztosan tudja majd, hogy egyedül vagyok... Ez a látomás talán lehet valami jel és szólhat annak a valakinek, hogy sose felejtsen el...
Nagy Attila, 2012. augusztus 13., 21:37 ·