Önirónia

Elgondolkodtam mily szörnyű csapás is lenne
ha kerek, óriás pocakom hirtelen eltűnne

Család, barát, ismerős szemében nem lennék egyéb
mint hétköznapi, szürke, sovány kis veréb

Hisz, ha most valaki találkozik velem és meglát
egyből a tárgyra tér, melynek ihletője a rajtam lévő háj

Nem érdekli maga az ember, ésszel azt nem fogja fel
nem kérdi hogy vagyok, csak azt nézi mennyire híztam el

Kit ki ily módon köszönt, azt lélekben leütöm
aztán csak mosolygok, hisz ha ütnék tán megölöm

Köszönöm hát sors a rám testált alkatom
mely miatt a környezetemtől e sok bókot kaphatom

Elmondom a titkot, nekem sem tetszik, de nem bánt a háj
csak a belőletek „jóemberekből” sugárzó butaság fáj