Emlékeznem kell

Emlékeznem kell,
mert emlékeimben akarlak,
mintha egyszer is,
bármikor is,
együtt lettünk.
Nem te vagy az első.
Harangként csendítve fel
bennem,
dúló, vad szavakat,
erdőt égető, szentélyeket döntögető,
bálványokat porrá zúzó,
a régit pusztító és annak újjászülető,
ifjonti lépésektől dobbanó szíveket,
csalsz magadhoz te vágy,
puszta álom csupán…,
mégis érzem ezt.
Mégis, te más voltál.
Hajadat megcsillanó fényre
árnyékot vetnék,
hogy én legyek a fény,
mi szemedbe tűz,
erősen lángoló, majd
enyhítő szellő borzolja fel,
a tavaszi hajtást békítő fodrokkal,
meredező föld gyermekeit,
ebben állnék meg,
pihennék meg teljesen,
s ha már sárguló vénként
tovább hajt a szél,
didergő botommal bevesz
a mély,
várva, hogy újra rám néz.
Nem, rád talán másképp gondolok.
Arcodon végig sétálnék,
lassan és csendben,
még ha szúr a
bogáncs közben is vagy
a learatott termés után is,
én kívánom tapintani,
ujjaim alatt
a dörzsölő rigmusokat,
ily formába ötvözött alakját
így vagy te önmagad,
másnak és nekem.
Rajongtam az elején,
aztán valami más lett,
tovább gondoltam rád.
A hangod, zúduló csermelyek
kis patakokba ömölve,
pata zápor át a vízen,
utána a vér, ami megtölti
a testet, az ösztön hangja
remegteti meg,
a holdnak pallosa
merítkezik meg benne,
nem felejteném el,
nem veszíthetném el,
még ha az idő,
így akarná is.
Bolondozunk, csináljunk tréfát,
legyünk bohócok az élet
cirkuszán.
A szádon vicc lennék,
nyúló ajkaidon örömteli
kiáltásod, ahogy másra
nézel,
A nevető közönség
tapsviharra, egy csettintés
az ostoron,
ahogy oroszlánnak
fájó bömbölése is.
Kezedet fogva hajtanám
alá magam, tudva hogy
te mellettem vagy.
Nem… te elérhetetlen voltál,
más-más világ, más szemén át,
csupán mások voltunk.
Két idegen, kik egyszer találkoztak,
aztán egy pillanat során
egymásra néztek,
de emlékeznem kell.
Emlékezni akarok rád.