Vonzásban-2.fejezet

Második
A teremben hatalmas csend van, és mindenki ránk szegezi a tekintetét. Itt kivételesen kétszemélyes padok vannak, és teljesen lesokkolva látom, hogy már csak egy üres van, tehát Nick és én oda fogunk ülni. Az arcomba fut a vér, amikor megérzem, hogy Nick a hátam mögött van. Lehunyom a szemem, majd a tanár megszólal.
- Kérlek, üljetek le a szabad padra mindketten, és legyetek szívesek holnap nem késni!
A számon kijön egy bocsánat, de a szívdöglesztő fiú meg se szólal, csak sétálunk oda mindketten. Én ülök baloldalra, ő jobbra, egyenes a falnál, az ajtó felöl. Mi ülünk leghátul. Mindig is szerettem hátul ülni, ott általában egyenes leszar a tanár, gondolom ezt Nicholas is élvezi. Mr. Harsmann csak beszél és beszél, és úgy érzem, ezt fogja csinálni egész órában, mint az előző. Az első nap általában ilyen. A teremben elég sok minden van, nem csoda, hiszen ez egy kémia terem, ami egyben labor is. Elől a padok, és a hátunk mögött a labor, ami a fele a teremnek. Ahogy látom, kettes csoportokat kell majd alkotni, nyilván aki ül mellettünk. Az arcomat ledobom ismét. Ez lesz egész évben! Ő lesz a padtársam, ő lesz a labortársam. Teljesen kész vagyok, de persze örülök is neki. Nickre nézek, aki firkálja a füzetét ismét.
- Muszáj engem nézned? – förmed rám.
Teljesen elpirulok, és elfordulok tőle. Most már tudom, nem szereti, ha őt nézik. Tehát akkor a tulajdonságai a következők: rágómániás, borzasztóan laza, marha szexi, nem szereti, ha nézik, és tipikus rosszfiú. Végül veszem a bátorságot, és újból ránézek. Nézem, és nézem, fogalmam sincs, hogy, hogy lehetek ilyen bátor. A rágóját rágja, ami nagyon jól áll neki. Érzem, hogy megváltozik a lélegzete, egyre mélyebb lesz, és így nekem is. Mintha engem irányítana, én vagyok a marionett bábú, ő a mozgató. Tudom, hogy idegesítem,  de valahogy nem érdekel. Egy szót sem tudok kiejteni a számon, nem tudom miért, pedig lenne mit kérdeznem. Majd hirtelen, szinte fél másodperc alatt, egy hatalmasat csap a kezemre, amit épp az asztalon tartottam. Egy hatalmasat nyögök fel, és teljesen elszégyellem magam. Szerencsére senki sem hallotta meg, mert hangzavar van. Észre sem vettem, hogy a tanár abbahagyta a beszédet, és szabad foglalkozást adott. A kezem borzasztóan ég, és magamhoz húzom. Tudom, hogy megérdemeltem, az én hibám volt, de az övé is. Hogy nézhet ki így? Nick nem csinál semmi mást a csapás után, csak újból elkezd firkálni. A kezem egyre erősebben sajog, látom a keze körvonalát rajtam. Nagyon erős, ezt most tapasztaltam meg, ráadásul most veszem észre, hogy a karja izmos. Szexin izmos.
- Miért vagy itt kémián? – kérdezem.
Abbahagyja a firkálást, oly módon, hogy rám ijeszt. Felém fordítja a tekintetét, és rám néz. A gyönyörű zöld szeme belepréselődik az én átlagos barna szemembe. A lélegzetem ismét nagyon mély, de ő teljesen nyugodt.
- Mert szeretek nevetni a nyomikon – feleli.
- Nevetni? Te azt is tudsz?
Most jövök rá, hogy hangosan gondolkodtam. A pulzusom az egekben, és nem merek ránézni. Nem merek! Csak lehajtom a fejem, és próbálom úgy maradni. Hallom, hogy újból elkezd firkálni, de most durvábban, csaknem átszakítja a lapot a ceruza hegyével. Majd felmordul egyet, és feláll az asztaltól. Felemelem a fejem, és látom, hogy sétál ki az óráról, kérdezés nélkül. A tanár fellélegzik, és tudom, hogy ezért le fogja rontani a jegyét. 
Elszégyellem magam, mert tudom, hogy miattam ment ki. Bocsánatot kell kérnem! Fogalmam sincs, hogy miért van ennyi bátorságom. A kezemre pillantok, és látom, hogy még mindig ott van a pirosság. Fájni már nem fáj, de tudom, hogy a barátaim észre fogják venni. Fellélegzek, és felállok, megfogom a táblát, ami arra szolgál, hogy kimenjek a mosdóba. Lassan kinyitom az ajtót teli félelemmel. 
A folyosó teljesen üres, és csendes, nem látok sehol senkit. Vajon hol lehet Nick? Hova mehetett? Megbántottam, én tehetek róla. Még soha sem bántottam meg senkit, én soha sem vagyok ilyen. Nem értem, hogy ez hogy történhetett. Elértem azt, hogy utál. Tudom, hogy egyenes utál. Elkezdek menni a mosdó felé, a táblát a kezemben szorongatom, hajlítgatom. Szinte majdnem összetörik a műanyag téglalap alakú tárgy, de nyugtató hatással van rám a cselekedet.  Kisebb zajok csapják meg a fülemet, amik más órán történnek, és ha egy erősebb, tompább hang jut a fülemhez, akkor felpillantok, és körülnézek. Megállok a mosdó előtt, és körbenézek, hogy nincs e valahol Ő. Természetesen nincs, így kinyitom az ajtót, és bemegyek a küszöböt átlépve, amibe majdnem megbotlotok.
Senki sincs bent, és most veszem észre, hogy szép tiszta minden, ami nem szokványos.  Leteszem a táblát a földre, és megállok a kézmosónál, hogy megmossam az arcom. A hideg víz felfrissít, nagyon jól esik. A tükörbe nézek, és megnézem magam. Egy szemétláda vagyok, egy hatalmas nagy köcsög. Megbántottam valakit, aki mellesleg tetszik. Beletúrok a hajamba, és szépen lassan leengedem a kezem. Magamat bámulom, fogalmam sincs, hogy miért. Ránézek a karomra, és látom, hogy piros. Egyenesen vörös, kisebb vörösebb pontokkal, ami véraláfutást jelez. Ezt tényleg megérdemeltem, tudom. Bár még soha sem ütött meg senki, de ez most nem érdekel. Valahogy el kell takarnom, mert nem tudhatják meg a barátaim, még jobban szégyenkeznék. De mivel? Még egy pulcsit sem hoztam, a hőség miatt. Az, amit tehetek, hogy keresztbe teszem a karjaimat, talán sikerülni fog. Eljátszom a tükör előtt, és látom, hogy úgy is észrevennék. Akkor nincs mit tenni. Nem akarom elmesélni Gwenny-nek és Lola-nak, mert amilyenek, teljesen kiakadnának. Ők megvédenek engem, nagyon is. Náluk jobb barátok nem léteznek a földön. Támogatnak engem, a másságom ellenére is. Biztatnak, és természetesen titokban tartják, bár már mondták, hogy nincs mit szégyellnem rajta. Ha nem vagyok képes elmondani a szüleimnek sem, akkor hogy lennék képes másoknak elmondani? Nem is tudnék belekezdeni. Ez nem egyszerű. Nem sétálhatok oda, és mindenkinek bevallani ezt! Nem írhatom rá a hátamra, a következővel, hogy „meleg vagyok”.
Mellesleg az iskola nem éppen az elfogadásról híres.
Álljunk csak meg! Nincs időm itt ilyenekről gondolkodni, cselekednem kell! Meghallom, hogy kinyílik az ajtó, és hallok valami csámcsogást is. Ez Nick lesz az! Az adrenalin szintem az egekben van, és egyszerűen lefagytam. Észreveszem, hogy remeg a lábam. Nem vagyok képes elé állni, így hát villámgyorsan becsúszom az egyik kabinba. A hátamat végigsúrolom a hideg csempén, ami nem éppen a legjobb érzés. A sarokban leguggolok, és odateszem a kezemet a szám elé, a lélegzés tompítása érdekében. Alul a résen látom a cipőjét, hogy jön felém, de az utolsó pillanatban elfordul, egyenesen a csaphoz. Ez csak is Ő lehet az! Közben hallom, hogy rágja a rágót, még a hangzása is szexis. Mindene az!  A félelem faktorom a csúcson van, mert elképzelem, ahogy rajta kap, és konkrétan lemészárol. Szerintem képes lenne rá azok után, amit tettem. 
Majd valami elkezdi szúrni az orrom, és tudom, hogy ebből egy hatalmas hapci lesz. Próbálom visszatartani, ami elég nehéz. Ki akar törni egy hatalmas nagy tüsszentés, pont a legjobb pillanatban, amikor épp próbálok menekülni a haláltól. Végigsiklik az orrjáratomon, szélsebesen, és megáll az orrnyílásomnál. Egyre jobban elkezd irritálni, és gyakorlatilag, már a falat kaparom. Nem bírom tovább, és kikívánkozik belőlem, és hatalmasat dobban a mosdóban. A visszhang mindenhova elterjed. A fülem cseng a hangtól, de ugyanakkor, brutális rémület tör rám, amikor hallom, hogy ideközeledik. Érzem a lépteit a padlón, hiszen azon ülök. Rettegek, mindenem remeg. Most még jobban mérges lesz, amiért úgymond lesből figyeltem. 
Az ajtó kinyílik, és Nick néz rám mogorva tekintettel. Felém közeleg, és én meg elkezdek felállni. Rágja a rágót, és közben a szemét lenem veszi rólam. Csak engem néz. A szája rezzenéstelen. A légzésem rendesen visszhangzik, az övé is. Mérges, én meg félek, ez a kombináció nagyon nem jó.
- Most tudod, hogy mérges vagyok, ugye?
Megáll előttem, és érzem a leheletét. A szánk csaknem összeér, olyan közel áll meg tőlem. A keze elkezd emelkedni, és arcomra helyezi azt, a másik csak lóg mellette. Most mit fog tenni? Mire készül? Nem tudom leolvasni a tekintetéből, csak azt, hogy mérges.  Lehunyom a szemem, és próbálok kilépni ebből a helyzetből. Ebből az egész világból egyszerűen eltűnnék, a félelem egyenesen megöl. Egy szó sem jön ki a számon, mintha összetapadtak volna az ajkaim. A keze nagyon hideg, és ez még jobban kizökkent. A pozíciónk félelemkeltő, de ugyanakkor dögös.  
- Nem mondasz erre semmit? – kérdezi, nyugodtan.
A szavai kínoznak. Leveszem róla a szemem, és a száját kezdem el nézni. Bámulom azokat a telt ajkakat, amik egyenesen csókért kiáltanak, közben még észreveszem, hogy rágom a számat. Egy kicsit megnyugtat a látványa, nem tudom miért. Tudom, hogy nagyon ideges, mert nem szólalok meg, de nem tudok semmit sem mondani.
- Válaszolj! – ordít rám egy hatalmasat.
A fülem csaknem bedugult, és arra késztetett, hogy lehunyjam a szemem. Senki sem ordibált még így rám, és már szinte biztos vagyok benne, hogy meghalok. A számat szép lassan kinyitom, és elkezdek valamit mondani.
- Sajnálom – bököm ki.
Újból ránézek, és látom, hogy kezd egy kicsit lenyugodni. A kezét elkezdi leereszteni az arcomról, amitől csökken a félelem faktorom. Ökölbe szorítja a kezét, és ránézek arra. Mintha lenne valami a kezében, úgy mozgatja az öt ujját, szorongatja a semmit.
Visszapillantok rá, és gyilkos tekintettel bámul rám, a szemét összerándítja egy pillanatra, villámgyorsan beleüt egyet a gyomorszájamba, és hatalmasat ordítok. Nem kapok levegőt, fuldokolok. A kezeimet az ütés helyszínére teszem, és komoly fájdalmakat élek meg.  Nézi a szenvedésemet, és mosolyra húzódik a szája, de csak egy pillanatra. Lerogyok a padlóra, és látom, hogy ő szép lassan kisétál az ajtón. Levegő után kapkodok, de nem jön semmi, rángatózom. Érzem, hogy minden feketeségbe borul, és már nem érzek semmit.