Vezeklés

Mindszent hava vagyon. Künn az nyírfának ágait ugyan nem hüntötte be hűs hóval  az Úr, de leveleivel betakargatá az jó földet, miképp nyájas édesanyák cselekedik. Az tél után majd zöld hajtásokat ád nékünk nagy kegyelmibül. Soltom szereti az nyírfáinkat, amiképp szeret engem is. Hamarost hazatér, nyúllevessel várok reá. Két nap előtt fogta künn az mezőn, őáltala eszkábált csapda által. Férjuram igencsak ügyes kezű, boldog az munkával. Tűnődöm, vajh mily hírei lesznek a szőlőrül, amelyt édesatyja, az szép emlékű Fajszász hagyott reá, miképpen kunyhónkat es. Az domb tetejirül ellátni ama nagy folyón is túl, amely helyütt az szász nípek vertek tanyát. Bizakodó valék, tán holdtölte előtt már szüretelhetünk. Izennék testvérhúgomnak és atyáméknak is. Lenne ám mulatozás!
Lassankint jöhetne már, nyugovóra tér az Nap. Tán vadkan támadta meg? Vagy kóbor jobbágy olthatta ki életit szegénynek? De nem, Uram, hozd haza őt nékem! Solt ugyan nem nagy termetű, ámde szívós, barna bőrű, mandulaszemű, erős karú férfiember. Orra és álla hegyes, esze fürge. Mi Urunk, bocsásd meg néki, hogy kerüli az Te házadat! Édesanyját húsz év előtt pörölybe fogták, az erdő szélén küldték föl boldogtalan lelkit megbocsátásért az máglya füstjivel, Solt pediglen húsz éve mormogja ima helyütt az papoknak szidalmát.
Nini, ottan jöve! Az kebelimben lakozó madárka amúgy verdes szárnyával, miképp kalcikábul szabadulna. Még öt lépés… négy… ó, szaporán, uracskám! Fond körém szeg karjaid, miképp három év előtt az húsvétnak ünnepjin a nagyúr kertjiben! Imigyen, tapaszd ajakod enyimre, csókolj, feledd az bút, keserves munkádat, mezők porát, erdők vadállatjait, égi áldás hűs ostorzását, Nap tikkasztását, légy enyém, hadd törlöm bölcs homlokod puha csókommal mostan én, jer, szeress…!
A pszichiátriai osztály előtt egy fiatal, csinos nő cigarettára gyújtott. Az októberi ködben lehulló leveleket nézte, a nyírfákat, mindjárt itt a tél – gondolta – fél éve, hogy Timcsi bent van. Fölfelé fújta ki a füstöt, nem akart modortalan lenni a kezelőorvossal szemben. Kétségbe volt esve, de nem akarta kimutatni. Az utcai forgalom zaja alig hallatszott be az udvarra, a kórház egy külön kis világ volt a városban, mint egy terrárium egy gyerek szobájában. A nő a vele szemben álló, fehér köpenyes férfi doktor fordult.
- Doktor úr, lát valami javulást?
- Hogy őszinte legyek Önhöz, a nővére állapota stagnál. Nem romlik, nem javul. Katatón, eszik, iszik, alszik, pelenkázzuk. Naphosszat csak rezzenéstelen arccal ül vagy fekszik, és néz ki az ablakon.
- Gondolja, hogy ennek van valami jelentősége?
Az orvos széttárta karjait.
- Nézze, sok minden lehet. Menni szeretne, vagy vár valakit. A hozzá hasonló bete… elnézést, ápoltakkal minddel történt valami, ami ezt az állapotot kiváltotta. Nála…
- Előtte egy héttel halt meg a volt barátja. Nagy szerelem volt, de Timcsit már évek óta nem érdekelte az a férfi. Sokáig tartott, aztán az illető hosszú szünet után gyakorlatilag faképnél hagyta. A nővérem nem ejtett könnyeket, már volt neki más. Tudom, mit gondol, Doktor úr, de abban a helyzetben már mind tudtuk, hogy annak a kapcsolatnak rég vége volt.
- Elnézést kérek, de nem értem az összefüggést.
- Igaz is, elnézést. Szóval, mielőtt Timcsi bekattant, előtte pár nappal a volt barátja, aki elhagyta, meghalt autóbalesetben. Az elágazásnál történt, ahol a szőlők felé kell fordulni. Amikor megtudta, összeomlott. Se én, se a barátja, se a szüleink, senki nem volt képes lenyugtatni, valósággal őrjöngött, zokogott, dobálta magát, üvöltött. Aztán csak ült naphosszat, nem mozdult, nem evett, nem ivott, lélegzett és annyi. Innen pedig már ismeri a történetet.
- Csakugyan. Nos, úgy vélem, a megfelelő kezelés mellett a nővére pár hónapon belül kikerülhet innen. Helyesen teszik, hogy látogatják. Jövő héten kipróbálunk egy másik gyógyszert, egy szegedi kórházban az elmúlt hónapokban jelentős javulásokat értek el vele.
- Amint jobban lesz, folytathatja az életét, az egyetemen különleges engedéllyel tartják fönt a helyét. Jót fog neki tenni a visszatérés a messzi környezetbe. Addig is, úgy vélem, boldog lelkiekben azzal az emberrel. Legalább ott.
- Úgy érti, hogy…
- Meggyőződésem, hogy a fantáziavilágába menekült, mindig ezt csinálta.
Aznap éjjel ez a csinos nő beült az autójába, és ismét rágyújtott. Kissé letekerte az ablakot, becsatolta a biztonsági övet, elfordította a kulcsot, és jóval a megengedett sebességhatár alatt elindult, ki a városból, elhagyva a pirossal áthúzott táblát, néma csöndben dohányozva haladt a szőlőkhöz vezető útelágazás felé. Veszélyes ez a szakasz – jutott eszébe – minden évben történik itt legalább három halálos baleset. Mert mennek, mint az állatok, nem figyelnek egymásra, nem kötik be magukat, a koszorúk pedig szaporodnak, mint a holtak olimpiájának karikái. Itt a határban csakugyan a halál kaszál.
Amikor odaért az elágazáshoz, megállította az autót és kiszállt. Elpöckölte a csikket, de azon nyomban másik cigarettát vett a szájába. Remélem boldog vagy – sziszegte magában, miközben öngyújtójával tüzet csiholt – hogy még holtodban is gyötörheted szerencsétlen nővéremet. Ha nem tudnám, hogy a pokol tüzén égsz mindazért, amit vele és másokkal tettél… erre nincs mentség. Se a nehéz gyerekkor, se a kudarcaid. Annyi lelket megkaptál, miért pont az övé kellett még neked?!
Solt elereszti kezem… galambom, mi végre? Mi végre e vádló tekintet, árnyas orca? Badarság, ördögtül való gondolat az tiedé, Testvérhúgom velem örvendez, amiért vélem osztozol élted napjain. Jer, mostan ne gondolj véle. Légy boldog vélem, hisz azok valánk e napig, s eztán is azok leszünk.
Bent, a sötét kórházi szoba kopott vaságyán egy ápolt elmosolyodott.