Veszélyes vágyak

Veszélyes vágyak

– Engedj el! Nem hallod? Ez fáj! El fogod törni a csuklóm!
Hiába kiabáltam vele. Csak annyit értem el, hogy még szorosabban fogta a kezem, miközben húzott maga után. Olyan gyorsan ment, hogy szinte repültem mögötte. Végig a nappalin, fel a lépcsőn, aztán egy folyosó következett. Berántott egy ajtón, majd egy ágyra lökött. Az ajtó résnyire nyitva maradt, elgondolkoztam a szökésen. Ő a szoba másik végében bámult ki az ablakon. Arcvonásai nyugalomról árulkodtak, de a tekintetén nem tudott uralkodni.
Láttam, hogy nagyon dühös. Szinte ordított belőle, áradt minden porcikájából. Kényszerítettem magam, hogy elfordítsam róla a szemem, és körülnéztem a helyiségben. A berendezés szolid volt, de előkelő. Akár csak ő. Franciaágy, éjjeliszekrények, egy fotel, könyvespolcok, íróasztal. Se tv, se számítógép, se semmi luxustárgy. Még egy festmény sem, csak egy fénykép a családjáról a falon.
Sean még mindig mereven bámult ki az udvarra, közben görcsösen a párkányt markolta.
– Nem akarok itt lenni! – közöltem nyersen, de rám sem hederített, mintha meg sem hallotta volna. – Elmegyek!

Még csak meg se rezzent! Felálltam, s közben figyeltem, hogy reagál, szinte vártam, hogy mikor veti rám magát, de semmi. Nagy levegőt vettem, és határozott léptekkel az ajtó felé indultam. Még két lépést sem tettem meg, amikor hirtelen erős rántást éreztem, majd nekivágódtam az ajtónak, ami így most már teljesen becsukódott. Hallottam a zár kattanását, a kulcsot a zsebébe tette. Felnéztem, egyenesen az izzó szemébe. Ott állt előttem, két oldalt a fejem mellett a falnak támaszkodott.
– El akarok menni – suttogtam.
– Dehogy akarsz – felelte.
– Engedj!
– Nem.
– Engedj el!
– Nem. Ugyan már, ne színészkedj. Tudom, hogy maradni akarsz. A csókomra vágysz, mióta csak megláttál.
– Ez nem igaz! – „Ó, dehogynem. De vajon honnan tudta? Ennyire látszott rajtam?”

Elmosolyodott, már-már kedvesen. Olyan közel hajolt hozzám, hogy ajkainkat csak milliméterek választották el. Éreztem édes leheletét, tudtam, hogy végem. Az agyamat elöntötte a köd, nem tudtam gondolkodni, ellenállni. Ösztönösen hajoltam közelebb, de még mielőtt megcsókolhattam volna, eltűnt előlem. Aztán meghallottam a hangját és felnéztem: a fotelben ült, és nevetett.
– Mi olyan vicces? – mordultam rá. Elöntött a düh. Hogy lebuktam, meg azért is, ahogy vihorászott rajtam. – Élvezed, hogy játszol velem? Mi lenne, ha inkább együtt játszanánk?
– Tudtam én, hogy inkább maradnál. És nem játszom veled, Claire.
– Akkor ezt mindek neveznéd, vérszívó?
– Ne nevezz így! – dörrent rám, és előbbi jókedvének már nyomát sem láttam. Felpattant a fotelból. – Ne merészeld!
– Jaj, ne játszd az agyad! Miért hoztál ide, ha nem azért? Vagy meggondoltad magad? Nem csábít, ha önként adom magam? Jobb szeretnéd, ha sikítanék? Védekezzek ellened? Fussak el? Azt élveznéd? – Magam sem tudom, miért, de jólesett támadni őt.
– Fogd be a szád!
– Ne legyél álszent, Sean. A vámpírok azt szeretik, ha küzdhetnek a zsákmányért. Engem könnyű prédának tartasz, igaz? A könyörgésre gerjedsz, rohadt vérszívó?

Nem kellett volna hergelnem, de nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Pislantani sem volt időm, már újra előttem állt. Belemarkolt a hajamba, és durván hátrarántotta a fejem, hogy a szemembe nézhessen. Ajka újra vészesen közel került az enyémhez.
– Azt mondtam, ne nevezz vérszívónak, Claire. A tűzzel játszol, ne ingerelj, kérlek.
Nem feleltem. Nem kellett volna vérszívónak neveznem. Nem érdemelte meg, hogy ilyeneket vágjak a fejéhez, de dühös voltam rá. Hónapok óta játszott velem.
– Hazugságokat vágsz a fejemhez. Sosem élvezném a szenvedésed.
– Akkor miért kínzol? – bukott ki belőlem a kérdés. –Sajnálom, amiket mondtam, de nekem vannak érzéseim. Nem várhatod el, hogy a végtelenségig várjak rád.
– Nekem is vannak érzéseim, és épp ezért teszem, amit. – Elengedett, és kezét a nyakamra tette. – Nem lenne szabad úgy gondolnod rám, ahogy. Velem nem vagy biztonságban.
– Sean, sehol, senkivel nem érzem magam annyira biztonságban, mint veled. Melletted nem félek, nem eshet bajom, senki sem bánthat.
– Látod, erről beszélek. Tévhitbe ringatod magad, és ezt nem hagyhatom. Ha velem vagy, senki nem érhet hozzád, de én igen. Én bánthatlak.
– Sean, tudom, hogy kívánsz, ahogy én téged, vagy még jobban. Miért állsz ellen nekem?
Csak egy parányit kellett volna mozdulnom, hogy megcsókoljam, de nem mertem. Annyira élveztem a közelségét, nem akartam, hogy akár egy centit is távolodjon tőlem.
– Ugyan már, Sean! Válaszolj!

Nem tette, helyette ajkát az enyémhez nyomta. Azt hittem, villám csapott belém, levegőt is csak alig mertem venni, nehogy elijesszem. Ő sem mozdult egy ideig, talán csak másodpercekig, ami nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán elnyílt a szája, finoman kényszerítve az enyémet. Lágyan csókolt, lassan, gyengéden, félénken. Rettegtem, hogy abbahagyja. Annyira régen vártam már erre a csókra, nem akartam, hogy vége legyen. Az ösztön újra felülkerekedett rajtam. Nyelvemmel óvatosan végigsimítottam az ajkát. Nem voltam gyors, se követelőző, de neki ennyi is elég volt, hogy elmeneküljön. Igaz, most nem ment messzire, alig egy méterre tőlem, de ez rosszabb volt, mintha a házból ment volna el. Láttam, hogy küzd saját magával. Szemei feketén csillogtak a vágytól, zihált, kezeit ökölbe szorította, és lassan hátrálni kezdett.
– Ne! – kiáltottam. – Ne menekülj előlem!
– Nem menekülök, Claire. Féltelek – felelte, és mozdulatlanná dermedt. – Csak védeni próbállak.
– Nem kell. Nincs szükségem rá, hogy megvédj magadtól!
– Menj el! Menj, amíg még tudok uralkodni magamon. – A kulcsot elém dobta, a földre.
– Mi a frászért hoztál ide, ha most meg elküldesz? – Eszem ágában sem volt engedelmeskedni. Tudtam, mit akarok, addig sehova sem megyek, míg meg nem kapom.

Felé léptem, de mikor láttam, hogy válaszul hátrálni kezd, visszalapultam a falhoz. Nem értettem, miért csinálja, miért nem enged a csábításnak. Nekem. Nem akartam elhinni, hogy képes lenne bántani.
– Claire, komolyan beszélek. Menj el! Most! – morogta halkan.
Ha fenyegetésnek szánta, hát pont az ellenkezőjét érte el. Levettem a dzsekimet, a földre dobtam, rá a kulcsra, majd felé fordulva mélyen a szemébe néztem.
– Nem! – Pár perce még alig tudott visszatartani, de most tankkal se lehetett volna elvontatni. Éreztem a győzelem szellőjét az arcomon. Nem kellett már sok, hogy megadja magát.
– Azt mondtam, menj! – kiabálta. Irtó dühös volt, tajtékzott. Az arca eltorzult, vicsorgott, mint egy megvadult állat. Tudtam, hogy csak a szavaival küld el, igazából nem akarja. Ha valóban nem lenne kívánatos a társaságom, kapun kívül lennék, mielőtt egyet pislognék.
– Nem. Sean, ne játszd a veszett kutyát, nem tudsz elijeszteni. Fogd fel végre, hogy nem félek tőled. Nem megyek el! – Az arca kisimult, tekintete kifürkészhetetlenné vált, miközben beszéltem. – Sean, tudom, hogy kellek, tudom, hogy szükséged van rám. Itt vagyok, gyere, vedd el, ami kell!
– Claire, nem tudod, miket beszélsz. Könyörgöm, menj haza. Nem bírok már sokáig uralkodni magamon.
– Akkor ne tedd, Sean! Bízom benned. Tudom, hogy vigyázol rám. Tudom, hogy szomjazol a véremre, de a testemet jobban kívánod.
– Claire…
– Itt vagyok, Sean. Bízom benned!
Egy pillanatra megmerevedtem, mikor előttem termett, de aztán elöntött a forróság. Forrt a vérem, izzott a testem, őrülten kívántam. Ahogy még soha senkit. Nem érdekelt, hogy vámpír, és az sem, hogy a másodperc töredéke alatt megölhet, ha akar.
– Nem lenne szabad – lehelte. – Sose bízz vámpírban.

Megcsókolt. Vadul csókolt, nyelve szinte felszakította a számat, ahogy utat tört magának. Átöleltem a nyakát, ő pedig felkapott, és az asztalra ültetett. Úgy csókolt, mintha az élete múlna rajta. Alig kaptam levegőt, szédültem, remegtem a karjai közt. Nem mertem meggondolatlan lenni, igyekeztem nem tenni semmi olyat, amivel újra elijeszthetem. Csak élveztem, amit csinált. Amikor a nyakamhoz hajolt, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy meg akarna harapni. Biztos voltam benne, hogy nem teszi meg, de ha mégis, hát azt sem bántam volna. Nem sokáig bírtam magammal, hevessége átragadt rám is. Az ingéhez nyúltam, hogy kigomboljam, de elkapta a kezem, és egy fél másodperc múlva már az ágyon feküdtem.
Felültem. Sean az asztal előtt állt, és sóvárgó, éhes tekintettel meredt rám. Levettem a pólóm, és a dzsekim mellé dobtam. Elkerekedtek a szemei, azt hittem, rám veti magát, és élve felfal.
– Hozzak kést meg villát?
– A fenébe, Claire, ez nem vicc. Képes vagy felfogni, hogyha csak egyetlen pillanatra elveszítem a kontrollt, meghalhatsz?
– Igen, de nem érdekel. Ha bántasz, nem lesz többé vitatéma, hogy átváltoztatsz-e vagy sem. Úgy kénytelen lennél – mosolyogtam.
– Nem vagy humoros.
– Nem is szántam annak!

Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy tovább növeljem amúgy sem csekély vágyát. Feltérdeltem az ágyon, kigomboltam a nadrágom, majd levettem, olyan lassan, amennyire csak képes voltam. Végig az arcát bámultam, és be kell, hogy valljam, eszméletlenül élveztem a helyzetet. Elterültem a selymes lepedőn. A nyakamtól indulva végigsimítottam a testemen. A hasamnál megálltam. Sean merevebb volt, mint egy kőszobor.
– Sean?
– Hmm?
– Meddig akarsz még ott ácsorogni? Magányos vagyok itt egyedül.
– Claire, ezt ne csináld. Megőrjítesz – nyögte.
– Mit ne… oh!
Tetszett neki, hát folytattam. Tovább csúsztattam a kezem, lefelé, a bugyim alá. Mire észbe kaptam, nemhogy a kezem nem volt a bugyimban, de még bugyi sem volt rajtam. Egyszerűen letépte. – Direkt csinálod? Így nem bírok ellenállni neked.
– Az volt a célom, hogy ne tudj.
A nyakamba csókolt, mire én élvezettel felsóhajtottam. Nem hittem volna, hogy eljutunk idáig. Nem mertem remélni, hogy végre megkaphatom őt.
– Őrülten kívánlak – duruzsoltam a fülébe.
– Veszélyes játékot játszol, Claire. Fel nem tudom fogni, miért éppen én kellek neked.
– Fogd már be a szád, és inkább csókolj meg!
Nem tudom, és nem is érdekelt, hogyan csinálta, de miközben csókolóztunk, eltűntette magáról a ruháit. A teste hideg volt, mégsem fáztam, sőt, a bőröm még hevesebb tüzelésbe kezdett. A szívem már képtelen lett volna hevesebben verni. Tudtam, hogy ezt Sean is hallja, és még csak nem is kellett ehhez éles hallása, az emberi fül számára is méterekről hallható volt. De nem pirultam el, mint, ahogy eddig mindig, mikor a közelében ez történt velem. Most nem érdekelt, sőt, akartam, hogy tudja, ez neki szól, ő váltotta ki belőlem. Minden gátlásomat eldobtam, teljesen átadtam magam neki.

Hagynom kellett volna, hogy ő irányítson, hogy olyan tempóban haladjon, ahogy még képes fenntartani az önuralmát, de nem voltam képes józanul gondolkodni. Újra ösztönből cselekedtem, ő pedig, most először, ugyanígy reagált.
Gyengéden csókolt, én pedig ott simogattam, ahol értem. Kezeimmel igyekeztem bejárni teste azon pontjait, amikhez hozzáfértem. Akaratomon kívül gyorsítani kezdtem, ő pedig ezúttal nem hátrált, hagyta magát magammal rántani a vágyak örvénylő tengerébe. Beletúrtam puha tincsei közé, a nyakán lecsúszott a kezem a hátára, onnan a mellkasára. Fel sem fogtam, mit teszek, s a következő mozdulatom engem is éppoly váratlanul ért, mint Seant. Az ágyékához nyúltam, és keményen megmarkoltam ágaskodó férfiasságát. Ugyanebben a pillanatban iszonyú fájdalom hasított a lábaim közé és a hasamba. Felsikítottam, körmeimet a mellkasába vájtam. Próbáltam eltolni magamtól, de erre olyan erővel préselődött hozzám, hogy a kettőnk közé szorult csuklóim megreccsentek.

Biztos fájt, de nem éreztem, mert elnyomta az, amit lent éreztem. Minden mozdulatánál felordítottam a kíntól. Úgy éreztem, mintha másodpercenként minimum négyszer szúrna belém egy kést. Kezdett derengeni, mire gondolt Sean, amikor próbált megvédeni magától. Azt hittem, ennél jobban már nem fog fájni, de tévedtem, ez még ízelítőnek is kevés volt. A nyakamba hatoló éles fogak nyomán, mintha égtem volna. Mintha igazi lángok nyaldosták volna a bőröm, de talán az nem lett volna ilyen szörnyű. De ahogy jött, úgy el is múlt a fájdalom. Legalábbis a nyakamban. Talán hallgatnom kellett volna rá, és hazamenni, amíg még lehetett. Vajon tényleg elengedett volna? Képes lett volna elengedni? Nem tudom. Kába voltam, és éreztem, ahogy a könnyeim végigszánkáznak kipirult arcomon. Melegséget éreztem a hasamban, és ott is megszűnt a fájdalom.

Kinyitottam a szemem, és felültem. Sean ott ült mellettem, keze a combomon volt, és áradt belőle a meleg. Elmulasztotta a kezével minden fájdalmam. A lepedőre néztem, csupa vér volt. A nyakamhoz nyúltam, de nem éreztem rajta sebet. A számban fémes ízt éreztem; szétharapta a számat, és még csak észre se vettem volna, ha nem érzem a vér ízét. Nem tehet róla, én provokáltam. Ő vámpír, az ösztöneiben van. Óvatosabbnak kellett volna lennem, de ez többet nem fordulhat elő. Nem magamat féltettem. Attól rettegtem, hogy ez majd végleg elijeszti tőlem. Pont most, amikor már ilyen közel kerültünk egymáshoz.
– Sajnálom, Claire. Majdnem megöltelek. Nem bírtam kontrolálni magam. El kellett volna menned.
Lenyalta a vért a számról, majd a nyakamról is. Elég bizarr látvány lehettünk kívülről nézve. Magamhoz húztam, és megcsókoltam.
– Hogy érzed magad? – tolt el magától, és a szemembe nézett.
– Tökéletesen. Hogyan csináltad?
– Vannak bizonyos képességeim. Ne haragudj rám. Látod, ezt mondtam. Ettől féltem. Kész szerencse, hogy időben le tudtam állítani magam. Bármit megtennék, hogy megbocsáss. Bármit, csak kérned kell.
– Tudod, mit szeretnék.
– Esküszöm, te nem vagy százas. Alig két perce még a véredet ittam, de te még mindig le akarsz feküdni velem? Komolyan, Claire, nem vagy normális.
– Te sem. Csókolj meg!
Igaza volt, nekem elmentek otthonról. De nem tehetek róla, jobban kívántam őt, mint szomjazó a pohár vizet. Végigcsókolta a testem, gyengéden, lassan. Tanultam a leckéből, hagytam őt irányítani. Amikor a lábaim közé siklott, annyira gyengéd volt, hogy teljesen elfelejttette velem azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, mikor erőszakosan és vadul hatolt belém. Szenvedélyesen szeretkeztünk, önfeledten. Legalábbis én teljesen átadtam magam neki, de ő tökéletesen uralkodott magán. Nem csak nekem volt jó lecke, ami történt. Vagy csak csillapodott a szomjúsága, amikor ivott belőlem. Ott és akkor az sem érdekelt volna, ha megöl. Szerettem, szeretem most is, és mindörökké. Egy másodpercig sem akarok nélküle élni.

Mikor elöntött minket a gyönyör, elhúzódott tőlem. Félt, hogy újra elveszti a fejét. De én visszahúztam, és szorosan átöleltem. Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlt volna rajta. Talán így is volt. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire végre kimásztam mellőle, és elmentem zuhanyozni. Amikor visszamentem felöltözni, még mindig feküdt. Szívem szerint visszamásztam volna mellé az ágyba, de mennem kellett. Búcsúzóul megcsókoltam.
– Mikor látlak újra? – kérdeztem már az ajtóból.
– Nem tudom, Claire, talán jobb lenne, ha…
– Nem, nem lenne jobb. Ezek után eszedbe ne jusson kidobni, mert esküszöm, agyoncsaplak. Szóval, mikor látlak újra?
Megadóan felsóhajtott.
– Akaratos egy liba vagy te, Claire Thompson!
– Tudom, szóval?
– Hamarabb, mint hinnéd. Veszélyes vágyak

– Engedj el! Nem hallod? Ez fáj! El fogod törni a csuklóm!
Hiába kiabáltam vele. Csak annyit értem el, hogy még szorosabban fogta a kezem, miközben húzott maga után. Olyan gyorsan ment, hogy szinte repültem mögötte. Végig a nappalin, fel a lépcsőn, aztán egy folyosó következett. Berántott egy ajtón, majd egy ágyra lökött. Az ajtó résnyire nyitva maradt, elgondolkoztam a szökésen. Ő a szoba másik végében bámult ki az ablakon. Arcvonásai nyugalomról árulkodtak, de a tekintetén nem tudott uralkodni.
Láttam, hogy nagyon dühös. Szinte ordított belőle, áradt minden porcikájából. Kényszerítettem magam, hogy elfordítsam róla a szemem, és körülnéztem a helyiségben. A berendezés szolid volt, de előkelő. Akár csak ő. Franciaágy, éjjeliszekrények, egy fotel, könyvespolcok, íróasztal. Se tv, se számítógép, se semmi luxustárgy. Még egy festmény sem, csak egy fénykép a családjáról a falon.
Sean még mindig mereven bámult ki az udvarra, közben görcsösen a párkányt markolta.
– Nem akarok itt lenni! – közöltem nyersen, de rám sem hederített, mintha meg sem hallotta volna. – Elmegyek!

Még csak meg se rezzent! Felálltam, s közben figyeltem, hogy reagál, szinte vártam, hogy mikor veti rám magát, de semmi. Nagy levegőt vettem, és határozott léptekkel az ajtó felé indultam. Még két lépést sem tettem meg, amikor hirtelen erős rántást éreztem, majd nekivágódtam az ajtónak, ami így most már teljesen becsukódott. Hallottam a zár kattanását, a kulcsot a zsebébe tette. Felnéztem, egyenesen az izzó szemébe. Ott állt előttem, két oldalt a fejem mellett a falnak támaszkodott.
– El akarok menni – suttogtam.
– Dehogy akarsz – felelte.
– Engedj!
– Nem.
– Engedj el!
– Nem. Ugyan már, ne színészkedj. Tudom, hogy maradni akarsz. A csókomra vágysz, mióta csak megláttál.
– Ez nem igaz! – „Ó, dehogynem. De vajon honnan tudta? Ennyire látszott rajtam?”

Elmosolyodott, már-már kedvesen. Olyan közel hajolt hozzám, hogy ajkainkat csak milliméterek választották el. Éreztem édes leheletét, tudtam, hogy végem. Az agyamat elöntötte a köd, nem tudtam gondolkodni, ellenállni. Ösztönösen hajoltam közelebb, de még mielőtt megcsókolhattam volna, eltűnt előlem. Aztán meghallottam a hangját és felnéztem: a fotelben ült, és nevetett.
– Mi olyan vicces? – mordultam rá. Elöntött a düh. Hogy lebuktam, meg azért is, ahogy vihorászott rajtam. – Élvezed, hogy játszol velem? Mi lenne, ha inkább együtt játszanánk?
– Tudtam én, hogy inkább maradnál. És nem játszom veled, Claire.
– Akkor ezt mindek neveznéd, vérszívó?
– Ne nevezz így! – dörrent rám, és előbbi jókedvének már nyomát sem láttam. Felpattant a fotelból. – Ne merészeld!
– Jaj, ne játszd az agyad! Miért hoztál ide, ha nem azért? Vagy meggondoltad magad? Nem csábít, ha önként adom magam? Jobb szeretnéd, ha sikítanék? Védekezzek ellened? Fussak el? Azt élveznéd? – Magam sem tudom, miért, de jólesett támadni őt.
– Fogd be a szád!
– Ne legyél álszent, Sean. A vámpírok azt szeretik, ha küzdhetnek a zsákmányért. Engem könnyű prédának tartasz, igaz? A könyörgésre gerjedsz, rohadt vérszívó?

Nem kellett volna hergelnem, de nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Pislantani sem volt időm, már újra előttem állt. Belemarkolt a hajamba, és durván hátrarántotta a fejem, hogy a szemembe nézhessen. Ajka újra vészesen közel került az enyémhez.
– Azt mondtam, ne nevezz vérszívónak, Claire. A tűzzel játszol, ne ingerelj, kérlek.
Nem feleltem. Nem kellett volna vérszívónak neveznem. Nem érdemelte meg, hogy ilyeneket vágjak a fejéhez, de dühös voltam rá. Hónapok óta játszott velem.
– Hazugságokat vágsz a fejemhez. Sosem élvezném a szenvedésed.
– Akkor miért kínzol? – bukott ki belőlem a kérdés. –Sajnálom, amiket mondtam, de nekem vannak érzéseim. Nem várhatod el, hogy a végtelenségig várjak rád.
– Nekem is vannak érzéseim, és épp ezért teszem, amit. – Elengedett, és kezét a nyakamra tette. – Nem lenne szabad úgy gondolnod rám, ahogy. Velem nem vagy biztonságban.
– Sean, sehol, senkivel nem érzem magam annyira biztonságban, mint veled. Melletted nem félek, nem eshet bajom, senki sem bánthat.
– Látod, erről beszélek. Tévhitbe ringatod magad, és ezt nem hagyhatom. Ha velem vagy, senki nem érhet hozzád, de én igen. Én bánthatlak.
– Sean, tudom, hogy kívánsz, ahogy én téged, vagy még jobban. Miért állsz ellen nekem?
Csak egy parányit kellett volna mozdulnom, hogy megcsókoljam, de nem mertem. Annyira élveztem a közelségét, nem akartam, hogy akár egy centit is távolodjon tőlem.
– Ugyan már, Sean! Válaszolj!
Nem tette, helyette ajkát az enyémhez nyomta. Azt hittem, villám csapott belém, levegőt is csak alig mertem venni, nehogy elijesszem. Ő sem mozdult egy ideig, talán csak másodpercekig, ami nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán elnyílt a szája, finoman kényszerítve az enyémet. Lágyan csókolt, lassan, gyengéden, félénken. Rettegtem, hogy abbahagyja. Annyira régen vártam már erre a csókra, nem akartam, hogy vége legyen. Az ösztön újra felülkerekedett rajtam. Nyelvemmel óvatosan végigsimítottam az ajkát. Nem voltam gyors, se követelőző, de neki ennyi is elég volt, hogy elmeneküljön. Igaz, most nem ment messzire, alig egy méterre tőlem, de ez rosszabb volt, mintha a házból ment volna el. Láttam, hogy küzd saját magával. Szemei feketén csillogtak a vágytól, zihált, kezeit ökölbe szorította, és lassan hátrálni kezdett.
– Ne! – kiáltottam. – Ne menekülj előlem!
– Nem menekülök, Claire. Féltelek – felelte, és mozdulatlanná dermedt. – Csak védeni próbállak.
– Nem kell. Nincs szükségem rá, hogy megvédj magadtól!
– Menj el! Menj, amíg még tudok uralkodni magamon. – A kulcsot elém dobta, a földre.
– Mi a frászért hoztál ide, ha most meg elküldesz? – Eszem ágában sem volt engedelmeskedni. Tudtam, mit akarok, addig sehova sem megyek, míg meg nem kapom.

Felé léptem, de mikor láttam, hogy válaszul hátrálni kezd, visszalapultam a falhoz. Nem értettem, miért csinálja, miért nem enged a csábításnak. Nekem. Nem akartam elhinni, hogy képes lenne bántani.
– Claire, komolyan beszélek. Menj el! Most! – morogta halkan.
Ha fenyegetésnek szánta, hát pont az ellenkezőjét érte el. Levettem a dzsekimet, a földre dobtam, rá a kulcsra, majd felé fordulva mélyen a szemébe néztem.
– Nem! – Pár perce még alig tudott visszatartani, de most tankkal se lehetett volna elvontatni. Éreztem a győzelem szellőjét az arcomon. Nem kellett már sok, hogy megadja magát.
– Azt mondtam, menj! – kiabálta. Irtó dühös volt, tajtékzott. Az arca eltorzult, vicsorgott, mint egy megvadult állat. Tudtam, hogy csak a szavaival küld el, igazából nem akarja. Ha valóban nem lenne kívánatos a társaságom, kapun kívül lennék, mielőtt egyet pislognék.
– Nem. Sean, ne játszd a veszett kutyát, nem tudsz elijeszteni. Fogd fel végre, hogy nem félek tőled. Nem megyek el! – Az arca kisimult, tekintete kifürkészhetetlenné vált, miközben beszéltem. – Sean, tudom, hogy kellek, tudom, hogy szükséged van rám. Itt vagyok, gyere, vedd el, ami kell!
– Claire, nem tudod, miket beszélsz. Könyörgöm, menj haza. Nem bírok már sokáig uralkodni magamon.
– Akkor ne tedd, Sean! Bízom benned. Tudom, hogy vigyázol rám. Tudom, hogy szomjazol a véremre, de a testemet jobban kívánod.
– Claire…
– Itt vagyok, Sean. Bízom benned!
Egy pillanatra megmerevedtem, mikor előttem termett, de aztán elöntött a forróság. Forrt a vérem, izzott a testem, őrülten kívántam. Ahogy még soha senkit. Nem érdekelt, hogy vámpír, és az sem, hogy a másodperc töredéke alatt megölhet, ha akar.
– Nem lenne szabad – lehelte. – Sose bízz vámpírban.

Megcsókolt. Vadul csókolt, nyelve szinte felszakította a számat, ahogy utat tört magának. Átöleltem a nyakát, ő pedig felkapott, és az asztalra ültetett. Úgy csókolt, mintha az élete múlna rajta. Alig kaptam levegőt, szédültem, remegtem a karjai közt. Nem mertem meggondolatlan lenni, igyekeztem nem tenni semmi olyat, amivel újra elijeszthetem. Csak élveztem, amit csinált. Amikor a nyakamhoz hajolt, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy meg akarna harapni. Biztos voltam benne, hogy nem teszi meg, de ha mégis, hát azt sem bántam volna. Nem sokáig bírtam magammal, hevessége átragadt rám is. Az ingéhez nyúltam, hogy kigomboljam, de elkapta a kezem, és egy fél másodperc múlva már az ágyon feküdtem.

Felültem. Sean az asztal előtt állt, és sóvárgó, éhes tekintettel meredt rám. Levettem a pólóm, és a dzsekim mellé dobtam. Elkerekedtek a szemei, azt hittem, rám veti magát, és élve felfal.
– Hozzak kést meg villát?
– A fenébe, Claire, ez nem vicc. Képes vagy felfogni, hogyha csak egyetlen pillanatra elveszítem a kontrollt, meghalhatsz?
– Igen, de nem érdekel. Ha bántasz, nem lesz többé vitatéma, hogy átváltoztatsz-e vagy sem. Úgy kénytelen lennél – mosolyogtam.
– Nem vagy humoros.
– Nem is szántam annak!
Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy tovább növeljem amúgy sem csekély vágyát. Feltérdeltem az ágyon, kigomboltam a nadrágom, majd levettem, olyan lassan, amennyire csak képes voltam. Végig az arcát bámultam, és be kell, hogy valljam, eszméletlenül élveztem a helyzetet. Elterültem a selymes lepedőn. A nyakamtól indulva végigsimítottam a testemen. A hasamnál megálltam. Sean merevebb volt, mint egy kőszobor.
– Sean?
– Hmm?
– Meddig akarsz még ott ácsorogni? Magányos vagyok itt egyedül.
– Claire, ezt ne csináld. Megőrjítesz – nyögte.
– Mit ne… oh!

Tetszett neki, hát folytattam. Tovább csúsztattam a kezem, lefelé, a bugyim alá. Mire észbe kaptam, nemhogy a kezem nem volt a bugyimban, de még bugyi sem volt rajtam. Egyszerűen letépte. – Direkt csinálod? Így nem bírok ellenállni neked.
– Az volt a célom, hogy ne tudj.
A nyakamba csókolt, mire én élvezettel felsóhajtottam. Nem hittem volna, hogy eljutunk idáig. Nem mertem remélni, hogy végre megkaphatom őt.
– Őrülten kívánlak – duruzsoltam a fülébe.
– Veszélyes játékot játszol, Claire. Fel nem tudom fogni, miért éppen én kellek neked.
– Fogd már be a szád, és inkább csókolj meg!
Nem tudom, és nem is érdekelt, hogyan csinálta, de miközben csókolóztunk, eltűntette magáról a ruháit. A teste hideg volt, mégsem fáztam, sőt, a bőröm még hevesebb tüzelésbe kezdett. A szívem már képtelen lett volna hevesebben verni. Tudtam, hogy ezt Sean is hallja, és még csak nem is kellett ehhez éles hallása, az emberi fül számára is méterekről hallható volt. De nem pirultam el, mint, ahogy eddig mindig, mikor a közelében ez történt velem. Most nem érdekelt, sőt, akartam, hogy tudja, ez neki szól, ő váltotta ki belőlem. Minden gátlásomat eldobtam, teljesen átadtam magam neki.

Hagynom kellett volna, hogy ő irányítson, hogy olyan tempóban haladjon, ahogy még képes fenntartani az önuralmát, de nem voltam képes józanul gondolkodni. Újra ösztönből cselekedtem, ő pedig, most először, ugyanígy reagált.
Gyengéden csókolt, én pedig ott simogattam, ahol értem. Kezeimmel igyekeztem bejárni teste azon pontjait, amikhez hozzáfértem. Akaratomon kívül gyorsítani kezdtem, ő pedig ezúttal nem hátrált, hagyta magát magammal rántani a vágyak örvénylő tengerébe. Beletúrtam puha tincsei közé, a nyakán lecsúszott a kezem a hátára, onnan a mellkasára. Fel sem fogtam, mit teszek, s a következő mozdulatom engem is éppoly váratlanul ért, mint Seant. Az ágyékához nyúltam, és keményen megmarkoltam ágaskodó férfiasságát. Ugyanebben a pillanatban iszonyú fájdalom hasított a lábaim közé és a hasamba. Felsikítottam, körmeimet a mellkasába vájtam. Próbáltam eltolni magamtól, de erre olyan erővel préselődött hozzám, hogy a kettőnk közé szorult csuklóim megreccsentek.

Biztos fájt, de nem éreztem, mert elnyomta az, amit lent éreztem. Minden mozdulatánál felordítottam a kíntól. Úgy éreztem, mintha másodpercenként minimum négyszer szúrna belém egy kést. Kezdett derengeni, mire gondolt Sean, amikor próbált megvédeni magától. Azt hittem, ennél jobban már nem fog fájni, de tévedtem, ez még ízelítőnek is kevés volt. A nyakamba hatoló éles fogak nyomán, mintha égtem volna. Mintha igazi lángok nyaldosták volna a bőröm, de talán az nem lett volna ilyen szörnyű. De ahogy jött, úgy el is múlt a fájdalom. Legalábbis a nyakamban. Talán hallgatnom kellett volna rá, és hazamenni, amíg még lehetett. Vajon tényleg elengedett volna? Képes lett volna elengedni? Nem tudom. Kába voltam, és éreztem, ahogy a könnyeim végigszánkáznak kipirult arcomon. Melegséget éreztem a hasamban, és ott is megszűnt a fájdalom.

Kinyitottam a szemem, és felültem. Sean ott ült mellettem, keze a combomon volt, és áradt belőle a meleg. Elmulasztotta a kezével minden fájdalmam. A lepedőre néztem, csupa vér volt. A nyakamhoz nyúltam, de nem éreztem rajta sebet. A számban fémes ízt éreztem; szétharapta a számat, és még csak észre se vettem volna, ha nem érzem a vér ízét. Nem tehet róla, én provokáltam. Ő vámpír, az ösztöneiben van. Óvatosabbnak kellett volna lennem, de ez többet nem fordulhat elő. Nem magamat féltettem. Attól rettegtem, hogy ez majd végleg elijeszti tőlem. Pont most, amikor már ilyen közel kerültünk egymáshoz.
– Sajnálom, Claire. Majdnem megöltelek. Nem bírtam kontrolálni magam. El kellett volna menned.
Lenyalta a vért a számról, majd a nyakamról is. Elég bizarr látvány lehettünk kívülről nézve. Magamhoz húztam, és megcsókoltam.
– Hogy érzed magad? – tolt el magától, és a szemembe nézett.
– Tökéletesen. Hogyan csináltad?
– Vannak bizonyos képességeim. Ne haragudj rám. Látod, ezt mondtam. Ettől féltem. Kész szerencse, hogy időben le tudtam állítani magam. Bármit megtennék, hogy megbocsáss. Bármit, csak kérned kell.
– Tudod, mit szeretnék.
– Esküszöm, te nem vagy százas. Alig két perce még a véredet ittam, de te még mindig le akarsz feküdni velem? Komolyan, Claire, nem vagy normális.
– Te sem. Csókolj meg!
Igaza volt, nekem elmentek otthonról. De nem tehetek róla, jobban kívántam őt, mint szomjazó a pohár vizet. Végigcsókolta a testem, gyengéden, lassan. Tanultam a leckéből, hagytam őt irányítani. Amikor a lábaim közé siklott, annyira gyengéd volt, hogy teljesen elfelejttette velem azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, mikor erőszakosan és vadul hatolt belém. Szenvedélyesen szeretkeztünk, önfeledten. Legalábbis én teljesen átadtam magam neki, de ő tökéletesen uralkodott magán. Nem csak nekem volt jó lecke, ami történt. Vagy csak csillapodott a szomjúsága, amikor ivott belőlem. Ott és akkor az sem érdekelt volna, ha megöl. Szerettem, szeretem most is, és mindörökké. Egy másodpercig sem akarok nélküle élni.

Mikor elöntött minket a gyönyör, elhúzódott tőlem. Félt, hogy újra elveszti a fejét. De én visszahúztam, és szorosan átöleltem. Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlt volna rajta. Talán így is volt. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire végre kimásztam mellőle, és elmentem zuhanyozni. Amikor visszamentem felöltözni, még mindig feküdt. Szívem szerint visszamásztam volna mellé az ágyba, de mennem kellett. Búcsúzóul megcsókoltam.
– Mikor látlak újra? – kérdeztem már az ajtóból.
– Nem tudom, Claire, talán jobb lenne, ha…
– Nem, nem lenne jobb. Ezek után eszedbe ne jusson kidobni, mert esküszöm, agyoncsaplak. Szóval, mikor látlak újra?
Megadóan felsóhajtott.
– Akaratos egy liba vagy te, Claire Thompson!
– Tudom, szóval?
– Hamarabb, mint hinnéd.