Venezia I. rész

Venezia partjait a lemenő nap fénye ragyogta be. A parányi ország bár eltörpült szomszédai a németek uralta hatalmas IV. Birodalom, a Horvátországot és Szlovéniát is befolyása alatt tartó Magyar Királyság, a gazdag iparos Lombard Hercegség és a nem is olyan messze fekvő szintén gigantikus méretű területeket uraló Francia Királyság mellett, befolyásban mégis messze fölülmúlta őket. A III. világháború óta a Veneziai Királyság volt az egyetlen állam, amely úgy volt képes terjeszteni befolyását, hogy ennek érdekében egy csatát sem vívott. A parányi észak-itáliai királyság ez által Európa, sőt talán az egész világ kulturális fellegvára lett. A lemenő nap aranyos sugarai úgy verődtek vissza Velence üveg épületeiről, mintha azok ezernyi gigantikus csillogó gyémánt lettek volna. A kikötők felé sikló hajókról csodálattal nézték az éppen szabadidejüket töltő munkások a mennyei fényt. Bár a légi közlekedés éppúgy fénykorát élte, mint a világháború előtt az emberek inkább hajóval közlekedtek.

Mióta véget értek a kemény harcok az élet is lelassult. Nem volt miért sietni. Emberek szívesebben utaztak hatalmas tengerjáró hajókon, például Brazíliából a IV. Birodalomba, mint hogy egy lényegesen rövidebb, de összehasonlíthatatlanul zsúfoltabb útra begyömöszöljék magukat egy repülőgépbe. Így volt ezzel Beatriz is. Eddigi életét azzal töltötte, hogy folyamatosan utazott Venezia és a világ többi része között. Régi kereskedőcsaládból származott. Bár eredetileg Brazíliából származtak ősei már a királyság megalapításakor is jelentős szerepet játszottak, közel háromszáz éve. Bár nem voltak benne a hat vezető családban, sőt még a tizenkét előkelőben sem de ők mégis meglehetősen jómódban éltek.

Beatriz most, is mint minden alkalommal, amikor visszatért Velencébe kint állt a hajó orrában és bámulta a hatalmas metropolist. Ezt a modern de mégis hagyományőrző várost. Hosszú fekete hajába belekapott a szél. Hosszúkás, barna arca nedves volt a felcsapódó párától, amely úgy csillogott bronzbarna bőrén, mint ezernyi gyönyörű kristály. A közelben tébláboló matrózok és kereskedők mind őt bámulták és odaadták volna fél vagyonukat, azért hogy csak egyszer rájuk mosolyogjon. Ám a lány rájuk sem hederített. Csak könnyedén előredőlt és a korlátra támaszkodva bámulta a naplementében fürdő várost.
- Na elég a lébecolásból! – törte meg a romantikus idillt egy erős férfihang. – Mindenki vissza a munkához!
Beatriz hátranézett. Fernando lépett ki a hajó gyomrából. A határozott, marcona tekintetű, izmos férfi végigpillantott a legénységen mire azok egykettőre szétszéledtek és folytatták munkájukat.
- Mi újság hugi? – mosolyodott el most a férfi és odalépett Beatriz mellé.
- Semmi különös. – válaszolta a lány és visszafordult a tenger felé.
- A választás izgat ennyire? – könyökölt mellé bátyja.
- Á, dehogy… - legyintett a lány. – Biztos megint a Gonzalvo család valamelyik tagja ül a trónra, mint az elmúlt tizenhárom évben mindig.
- Meglehet. – motyogta az orra alá Fernando.
– Remélem ezek a suhancok nem környékeztek meg. – szólalt meg ismét pár perccel később a mögötte ismét gyülekezni kezdők felé bökve, akik erre ijedten széledtek szét ismét.
- Fernando! – nézett szúrós tekintettel bátyjára a lány.
- Jól van, na! – tartotta maga elé mentegetőzve a kezét a férfi. – Csak féltelek.
- Nem kell féltened. – válaszolta csípősen Beatriz.
- Csak már az eszemet sem tudom mióta nem láttalak együtt senkivel és gondoltam…
- Te csak ne gondolkozz ilyeneken! – szakította félbe a lány. – Attól még, hogy nem vagyok hajlandó összeállni egy bájgúnár kereskedőpalántával nem, fogok kikezdeni egy munkással sem! Mióta apa meghalt folyton csak azt lesed, hogy én mikor kivel vagyok együtt. Már Gustavonak és Bernardonak is elege van belőled!
- Azt a kettőt meg ne is említsd! – grimaszolt Fernando. – Azok azt hiszik, hogy egy lány csak arra való, hogy jól megtesz aztán kész.
- Miért… talán neked más a véleményed? – vágott vissza Beatriz. – Én persze megértelek titeket. Biztos jó lehet sorba felcsinálni az összes lányt, akivel találkoztok. Én is szívesen kipróbálnám.
- Na de hugi…?! – nézett rá kidülledt szemekkel a férfi.
- Nyugi, csak vicceltem. – nevetett föl a lány és kaján vigyorral a szája szélén elindult a hajó vége felé.
Fernando szinte sóbálvánnyá dermedt és észre se vette hogy időközben beértek a kikötőbe.

A palota benn állt Velence szívében egy part menti kis szigeten, amelyet csupán egy három méteres folyó választott el a szárazföldtől. A hatalmas épület messze a többi fölé magasodott. Homlokzatát milliónyi gyöngyház és gyémánt berakású márványtömb díszítette hirdetve a király és az ország gazdagságát. Bár Venezia történelme alatt egy király sem uralkodott tovább egy évnél a hat vezető kereskedő család a néppel egyetértésben úgy gondolta, hogy attól még meg kell adni a tiszteletet az isteni uralkodónak.
A hatalmas épület egyik legfelső emeletén a hatalmas királyi lakosztályban nagy volt a nyüzsgés. III. Gavrilo Gonzalvo király a hatalmas panoráma ablak előtt állt és a már aranyból ezüstbe átmenő fénynyalábokban fürdőző várost figyelte. Mögötte felesége és húga álltak és aggodalmasan figyelték a férfit. Míg a lakosztályban összevissza rohangáltak a tanácsosok és gazdag kereskedők ez a három alak kemény mozdulatlanságban álltak az ablak előtt. A mérgezett egér módjára rohangáló emberek folyton mindenféle iratokat próbáltak a király orra alá nyomni és mindenféle tanácsokkal próbálták, ellátni de az meg se mozdult. –végül már elege lett az egészből és kiparancsolta az összes fontoskodó figurát a szobából. A tanácsosok ijedten rohantak ki, míg a gazdag kereskedők magukban morfondírozva szúrós tekintetüket a királyra vetve kiskirályként vonultak ki a hatalmas ajtókon, amelyek nagy robajjal csukódtak be mögöttük. A király ekkor felsóhajtott és lerogyott az egyik óriási karosszékbe.

- Megőrülök már ezektől az idiótáktól. – mondta miközben vörös szemeit dörzsölte és szaggatott mozdulatokkal beletúrt ápolatlan, zsíros fekete hajába.
Bár nem volt még túl a harmincon most mégis úgy nézett ki mintha legalább kétszer olyan idős lenne. Arca és kezei ráncosak voltak, egész teste remegett és egész valójában úgy ült ott a székben, mint egy félelemtől reszkető öregember. A ráköszöntő gondterhes időktől már több ősz hajszál is megjelent a fején.
- Nyugodj, meg kérlek! – bújt hozzá szelíden a felesége.
Az asszony hosszú szőke haja lágyan a vállára borult és puha arcbőre gyengéden simította végig a férfiét. Lágyan csókolgatta arcát és szája szélét, de a király mereven ült a karosszékbe és gondterhelten nézett maga elé.
- Most nem Briana! – nyögte a férfi és ismét felállt a székből. – Most nem.
Zavarodottan sétált föl alá majd pár perc múlva ismét leült egy fotelba az egyik árnyékos sarokban.
- Sosem láttalak még ilyennek Gavrilo. – mondta remegő hangon az eddig csöndesen az ablak előtt álló lány.
- Talán azért Adriana mert még sohasem voltam ennyire közel a hallomhoz. – válaszolta ingerülten a férfi és homlokához tapasztott kezei alól szigorúan a húgára nézett.
- Te sosem voltál ilyen Gavrilo… - mondta a lány, de bátyja erős hangjával félbe szakította.
- Milyen?! – ordította.
A szobára ijedt csend ült.
- Ha lehetnél valaha is az én helyemben, megértenéd, mit érzek most. – folytatta alig hallhatóan a férfi. – Az elmúlt évben igyekeztem elfelejteni mi vár rám… Halmoztam az élvezeteket… utazgattam… mit sem törődtem hogy mi vár rám a következő nap… De most félek… Félek Adriana!
Hangja most már olyan hangos volt hogy ismét betöltötte az egész szobát. De nem olyan volt, mint eddig. Remegő, ijedt hang volt ez.
- De nem csak attól félek, ami rám vár, hanem arra is, ami a trónomra… a királyságra.
- Ez nem kérdés drágám. – mondta nyugodtan a felesége. – Az utolsó kívánság jogán azt kéred, hogy Adriana legyen a királynő és…
- Neem! – ordította a férfi. – Hát nem érted Briana?!

Azzal felpattant a fotelból, és mint egy eszelős őrült kezdett el körbe-körbe masírozni a szobában.
- A családunk zsinórban tizenhárom királyt adott a Veneziának… Tizenhárom évnyi béke és jólét áll mögöttünk… De ennek könnyedén vége szakadhat… a családunk majdnem kihalt. Két bátyám, a nővérem, az apám, a két nagybátyám, az unokatestvéreim, a nagyapám és az ő öccse is halottak… Csak én maradtam és Adriana… Engem holnap kivégeznek, mint Venezia királyait mind az elmúlt majdnem háromszáz évben és… és ha Adriana örökli a trónt egy év múlva őt is, kivégzik és akkor az egész dinasztiának annyi.
Ismét csönd borult a szobára. Gavrilo visszaült a fotelbe, arcát kezei, közé temette és remegett.
- Nyolc éve… - folytatta pár perccel később. – Pontosan nyolc éve, amikor apánk járkált itt fel s alá félve az elkövetkező napi kivégzésétől megesküdtünk neki én, Adriana, a bátyáink, a nővérünk, az életben lévő nagybátyánk, az unokatestvéreink… megesküdtünk hogy a Gonzalvo család még legalább száz évig fog uralkodni a királyság fölött. De a testvéreink… és az unokatestvéreink is gyermek nélkül haltak meg… És most… nekünk sincs gyermekünk Briana… Adrianának pedig még férje sincs. Ha most őt jelölöm ki örökösömnek akkor egy év múlva a Gonzalvo dinasztia biztosan, kihal. Erre…
Gavrilo most tágra nyílt szemekkel fölemelte a fejét.
- Erre csak egy megoldás van.
Felpattant a fotelből és átrohant a szobán.
- Gavrilo! – kiáltott fel Adriana - Mi lelt…?!
- Most nincs időm magyarázkodni. – szakította félbe a férfi. Nagy robajjal kivágta az ajtót, és ordítva hívni kezdte tanácsosait és a kereskedőket, akiket az imént kergetett el.
- Genscher!… de Vega!… Cappelini!… Görög!… Pavelic!… Chrétien! – ordította a hat vezető főúr nevét. A hat nagy kereskedőét, akiknek családja a III. világháború végén létrehozta a Veneziai Királyságot, és akik a király irányítása alatt az óta is irányítják azt.
A hat kalmár és az ezernyi tanácsos egy perc alatt ellepték a folyosót. A király hadonászva és nyögve terelgette őket a közeli tárgyaló terembe. Úgy viselkedett, mint aki megőrült. Aztán nagy robajjal bezárta maga mögött az ajtót és tanácskozni kezdett a z embereivel.
- Vajon mi juthatott eszébe? – kérdezte Adriana sógornőjére nézve.
- Fogalmam sincs. – válaszolta a nő – A te bátyád.

A kikötőben állt egy kis kocsma. Az Adrias Navy. Ez volt a kiskereskedők és a munkások egyik kedvenc szórakozóhelye. Mindig, amikor visszatértek egy hosszú útról Aragóniából, a Török Birodalomból, a Krímről, Egyiptomból, vagy esetleg a vállalkozóbb szelleműek Angliából, Skóciából, a Skandináv Királyságból vagy Brazíliából vagy, ne adj Isten a Kaliforniai Királyságból, az első útjuk mindig ide vezetett hogy elverjék a fizetségük egy részét. Ettek, ittak, és az örömlányokat dugták.
Beatriz és Fernando az egyik eldugott asztalnál ültek és iszogattak. Bár ők messze e-fölött a csürhe fölött álltak rangban és vagyonban is, mégis szívesen tértek be ide egy hosszú út után.
- Az a török hapsi aztán jól megkérte az árát azoknak a szőnyegeknek. – mondta már kicsit ittasan Fernando.
- Hát igen. – válaszolta Beatriz. – Huncut alakok ezek a törökök.
Bár ő szinte sohasem részegedett le, és ha mégis akkor is inkább olyan helyen, ahol nagyobb biztonságba van, de ilyenkor szívesen fecsegett bátyjával. Ilyenkor legalább ő is feloldódott és megfeledkezett önkéntes erkölcscsőszségéről. A csehóban jó nagy volt a ricsaj így alig értették egymás szavait. A részeg munkások és kiskereskedők énekelve táncoltak az asztalokon vagy fürtökben lógtak egy-egy csinosabb örömlányon. A szomszéd sarokban egy kisebb, rögtönzött színpad állt, ahol mint legtöbbször ilyen idő tájt most is sztriptíz műsor ment. A fából eszkábált tákolmányon három-négy agyonsminkelt cicababa táncolt félmeztelenül. Előttük pedig egy rakás férfi csorgatta a nyálát.
- Látom Gustavo és Bernardo megtalálták a legjobb szórakozást. – bökött fejével Beatriz a színpad előtt ugráló két sötétbarna hajú férfira.
- Á, igen. – nézett oda féljózanon Fernando. Látszott rajta hogy már megint rá akar zendíteni egy újabb erkölcsi prédikációra, ám ekkor egy vékony, eléggé hiányos öltözetű lány lépett oda hozzá.
- Maga olyan helyes fiúnak tűnik. – mondta mézesmázos hangon. – Nincs kedve egy kis hancúrozáshoz?

Fernando artikulálatlan morgásokat és ordításokat adott ki magából mire a lány eléggé elszomorodott, hiszen látszott rajta hogy nem igazán akaródzik belemenni az üzletbe. Beatriz elmosolyodott. Nem is tudta volna elképzelni Fernandot ahogy éppen egy ilyen nőcskével, enyeleg.
- És maga, kisasszony? – lépett oda most Beatrízhoz az örömlány. Odaült mellé a pad csücskére és gyengéden simogatni kezdte a lány vállát. – Látom maga nem olyan, mint a barátja. Maga ugye belemegy egy kis hancúrozásba?
Mielőtt válaszolhatott volna a nő egy forró csókot nyomott Beatriz szájára.
- Bocsánat, hölgyem. – mondta, letörölve szájáról a vérvörös rúzs nyomait. – de maga nem igazán az esetem.
- Jaj, hagyja már ezt a magázódást! – legyintett a lány. – Hisz még csak tizenhét éves vagyok, nem vagyok én vénlány.
Beatriz végig nézett ezen a meglehetősen groteszk alakon. Bár copfba fogott, tépett szőke haja és vékony alakja alapján kinézte volna belőle, hogy amennyi amennyinek mondja magát, de az arca, mint egy negyvenévesé. Több mindennel próbálkozott, de egyszerűen nem tudta lerázni magáról a lányt, aki folyamatosan cuppanós csókjaival halmozta el. Fernando is próbálta leszedni róla, de jelenlegi állapotában nem jelentett túl nagy segítséget. Ekkor hirtelen a semmiből megjelent Gustavo és Bernardo és elhúzták a nőcskét Beatriz mellől.
- A hugival nem mész túl sokra. – mondta Gustavo.
- De mi szívesen kielégítjük a szükségleteidet. – folytatta Bernardo.
- Na jó fiúk ebből elég! – állt föl Fernando de rögtön vissza is zuhant.
- Te beszélsz bratyó? – nevetett rá a két férfi.
- Tényleg fiúk. – állt föl Beatriz is. – Már majdnem hajnali egy van. És holnap még az ünnepségre is el kell mennünk. Nem ártana lefeküdni.
- Jól van, na! – sóhajtott fel Bernardo.
- Ünneprontó vagy. – mondta Gustavo.
- Nyugi, majd ha királynő lesz, szerez nektek annyi nőt, hogy életetek végéig elég lesz. – tápászkodott föl Fernando.
- Ez tényleg részeg, ha már ilyeneket beszél. – mondta kórusban Gustavo és Bernardo.
- Le se tagadhatnátok, hogy ikrek vagytok. – nyávogta az örömlány, ám a két férfi már nem foglalkozott vele. A kezébe nyomtak egy kis csomó bankjegyet és kivezették Fernandot a kocsmából.

Gavrilo későn ment föl a hálószobájába. Hosszú tanácskozást tartott a főurakkal és most viszonylag nyugodtan lépett be a szobába. Óvatosan nyitotta ki az ajtót, nehogy fölébressze a feleségét. Ám a villany égett odabent. A királyné ott ült az ágyon az olvasólámpa alatt és az ajtót nézte. Olyan volt, mint egy angyal a feje fölött világító lámpával, hosszú szőke hajával és hófehér hálóköntösével.
- Még nem alszol? – kérdezte a férfi halkan.
- Hogy tudnék aludni épp ma este.
- Hiszen már elmúlt éjfél. – lépett oda a férfi az ágyhoz és megcirógatta felesége arcát.
- Ez az utolsó estém veled. – válaszolta a nő és egy könnycsepp gördült le az arcán.
Gavrilo megcsókolta és elmosolyodott.
- Lezuhanyozok, aztán jövök. – mondta, és gyengéden végigcirógatta felesége arcát.
- Mit beszéltél a főurakkal? – kérdezte halkan a nő.
- Ne… - tiltakozott a férfi. – Nem akarok ma már politikáról hallani. Nem akarok politikáról hallani soha többé.
- Jól van. – felelte mosolyogva a nő és kitörölte szeméből a könnyeket.

Gavrilo ismét elmosolyodott és átment a szomszéd fürdőszobába. Levetette ruháit és beállt a zuhany alá. A testén végigfolyó meleg víz lassan ellazította testét. Érezte, ahogy izmai elernyednek és átengedte magát ennek a kellemes érzésnek. Csak állt ott egy rövid ideig. Szemeit becsukta és arcát a zuhanyrózsa alá tartotta és engedte hogy a parányi vízcseppek végig folyanak az arcán majd az egész testén. Aztán egyszer csak érezte, hogy két apró kéz kezdi simogatni a hátat majd a lapockáját és végül egy nála valamivel alacsonyabb valaki, öleli át. Ahogy megfordult a feleségét látta ott állni maga előtt a zuhanytálcában. Szőke hajába és hófehér hálóköntösére záporoztak a vízcseppek. Gavrilo agya kitisztult. Úgy érezte, mintha felhőkön járna, és egy angyal állna itt előtte, aki kész, arra hogy bevezesse a mennyországba, a pokolba, vagy ahova a sors őt rendelte. Már nem érdekelte hogy mi lesz holnap, mi lesz az ország sorsa, már az sem érdekelte hogy mi lesz egy óra múlva. Csak az érdekelte hogy ott áll a feleségével a zuhany alatt, és hogy szeretik egymást.

A nő könnyedén odalibbent hozzá és megcsókolta. Testük összefonódott és csak csókolták és csókolták egymást. Gavrilo érezte a nő melleit a vizes hálóingen keresztül, és kezével gyengéden végigkövette Briana testének vonalát. Azt a karcsú, enyhén izmos testet, amely most is éppúgy rabul ejtette, mint akkor évekkel, ezelőtt amikor először találkoztak. Bár már közel harminc éves volt most húsznak érezte magát. Érezte, ahogy testében túláradnak a hormonok. Férfiassága lassan megduzzadt és gyengéden súrolta a nő combját felgyűrve azon a hálóköntöst. A nő gyengéden ellökte őt magától és kilépett a zuhany alól. Gavrilo ijedtséggel teli meglepetéssel nézett utána. Briana úgy egy méterre állt most tőle. Testére rátapadt a vizes hálóköntös így tökéletesen kirajzolódtak formás mellei, izmos hasfala, hosszú combjai és a víztől csöpögő szőrei a két lába között. Egy pillanatig állt ott mozdulatlanul aztán hangtalanul odasuhant a tőle nem messze a helyiség másik végében lévő óriási kádhoz és megengedte a vizet. A férfi értette a célzást, de nem bírt megmozdulni. Briana ismét odasimult hozzá és elkezdte a mellkasát simogatni. Egyik kezével óvatosan elzárta a zuhanyt majd ismét mindkét kezével gyengéden simogatta a férfi. Egyre lejjebb haladt. Míg végül elérte Gavrilo férfiasságát. Gyengéden megmarkolta a hosszú falloszt és ujjait óvatosan húzogatta végig rajta. Rámosolygott férjére és megcsókolta őt. Aztán letérdelt és szájába vette a tekintélyes méretű hímtagot. Először csak mozdulatlanul nyugtatta azt a szájában, majd lassan elkezdte húzogatni ki-be. De egyszer sem húzta ki teljesen a szájából. Amikor betolta nyelvével gyengéden végignyalta majd kihúzta azt. Gavrilo egyre hangosabban nyögött és a nő tejfelszőke hajába túrt ujjaival. Briana néhány percig folytatta ezt a műveletet, aztán lassan elengedte férje kőkeményre merevedett hímtagját és lassan felállt. Gyengéden megmarkolta a férfi nemi szervét és óvatosan húzni kezdte kifelé a zuhany alól. Ezzel új értelmet adva annak a közmondásnak miszerint a férfit az orránál fogva lehet vezetni, bár egy kicsit másképp. Lassan haladtak kifelé a zuhany alól majd lassan oda hátrált a kádhoz húzva maga után a férfit és leült a kád kávájára. Óvatosan hátradőlt és elzárta a vizet. Ezután megragadta férje fejét és óvatosan lenyomta őt a térdére. Most a férfi térdelte ő előtte. Lassan lehúzta róla a vizes hálóinget és áhítattal csodálta Briana gyönyörű testét. Nem mintha nem látta volna még több ezerszer meztelenül a feleségét, de mégis valahányszor megpillantotta teljesen rabul ejtette az a gyönyörűen ívelt test, azok a formás mellek, az izmos combok és minden ami csak Brianához tartozott.

Lassan csókolgatni kezdte a nő combjait, majd egyre kisebb köröket leírva közeledet a szeméremajkak felé. Ahogy odaért először csak csókolgatta a kéjbarlang bejáratát, majd apró később egyre nagyobb nyelvcsapásokkal hatolt belé. Briana a gyönyörtől mámorosan sikoltott föl. Széttárta lábait, kezeivel megtámaszkodott a kád szélében, fejét hátrahajtotta és átengedte magát a gyönyörnek. Akkora sikoltások törtek fel a torkából hogy az egész palota vízhangzott tőle. Gavrilo szinte már félt mikor nyitnak be a szolgák a szobába. Ezek az emberek nem arról voltak híresek, hogy eltűrik, hogyha felébresztik őket álmukból. Még akkor, sem ha ilyen esetről volt szó. A férfi rövid ideig nyalta a Briana vagináját aztán lassan elindult fölfelé. Végigcsókolta a nő hasát majd rátért a melleire. Nyalogatta, csókolgatta őket és szívogatta a keményen ágaskodó mellbimbóit. A nő lassan elengedte magát és belecsusszant a langyos vízbe. Gavrilo úgy állt ott térdeivel a kádnak támaszkodva, mint egy kisgyerek, akitől elvették a játékát. De amikor a nő hívogatóan rámosolygott a franciaágy méretű kádból ő is elmosolyodott és óvatosan utána mászott. A fodrozódó víz megtörte a nő gyönyörű testének vonalait, ám ez őt, egy cseppet sem zavarta. Lassan felesége fölé térdelt, közel hajolt hozzá és megcsókolta. Óvatosan átfordultak a kádban így most a férfi feküdt nyakig a vízben és felesége víztől csöpögő teste tornyosult fölé.

Gavrilo a gyönyörtől ittasan fogta meg felesége derekát és tolta bele hímtagját az azt megillető helyre. Briana hátravetette a fejét és hangosan felsikoltott. Testük lassan vonaglott. Gavrilo kinyújtotta kezeit és megmarkolta a nő grapefruitra emlékeztető melleit. Egyre gyorsabban és gyorsabban mozgatta benne a farkát, míg végül nagy nyögés közepette kilövellte spermáját. A nő ekkor ráfeküdt és gyengéden csókolgatni kezdte a száját. Majd mikor Gavrilo is magához tért a fáradtságból vad csókolózásba kezdtek. Vagy egy fél óráig fekhettek így a kádban. Briana lassan mozgott a férfi még mindig toronyszerűen felálló férfiasságán és vadul csókolóztak. Aztán lassan lecsusszant róla és mellé feküdt a kádban. Gavrilo előtt elhomályosult a világ. Magához ölelte feleségét és lassan elaludt. Valamivel később ébredt csak fel. A víz már hideg volt. Felesége ott aludt hozzábújva. Óvatosan lefejtette magáról a nő karjait és kiszállt a kádból. Elkezdte leengedni a vizet és amíg az hangtalanul eltűnt a csatornában ő megtörülközött és fölvett egy köntöst. Aztán megtörölte felesége ernyedt testét is, de olyan óvatosan, ahogy csak tudta nehogy felébressze a nőt. Aztán óvatosan kiemelte feleségét a kádból, óvatosan bebugyolálta törülközőibe és befektette a hatalmas baldachinos ágyba. Majd ő is befeküdt mellé, egy csókot nyomott az arcára, lekapcsolta a lámpát és ő is nyugovóra tért.

Aztán ismét visszatért belé a félelem. Ez az utolsó éjszakája. Ez az utolsó éjszaka, amit a feleségével tölthet. Óvatosan magához húzta és átölte a nőt és ettől megnyugtató melegség töltötte el. Most már nem félt. Tudta hogy mindent elrendezet és biztosította a békés jövőt.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK!!!