Végzetes látomás

Csodás, forró nyári délután volt. Iskola után a barátom, Zoli háza felé ballagtam, mint mindig most is nála töltöttem a hétvégét. Örültem, hogy elmaradt két órám és így hamarabb érezhetem ölelő karjai szorítását. Útközben elnézegettem a mellettem elrohanó emberek arcát. Tekintetük fagyos volt, mint ha nem is e világiak lettek volna. Nem értettem miért nem örülnek ennek a csodás péntek délutánnak, miért nem érzékelik a szépet, miért nem csal mosolyt arcukra a napsugár?!

Egy kereszteződéshez érkeztem és gondolataimba mélyedve vártam, hogy a lámpa zöldre váltson. A nap vakított, ezért ellenzőként szemem fölé tartottam a kezem, mikor hirtelen megláttam a túloldalon a barátomat. Integetni akartam neki, karom már hasította is a levegőt, de hirtelen félúton megállt és óriási súlyként nehezedett testemre.
Reméltem, hogy csak a vakító napsugarak csalfa játéka, amit látok… Nem, mégsem. Az ott az én barátom! Hirtelen tisztán látok mindent, nem vakít többé a nap, minden valóságos. Zoli és egy idegen lány! Kéz a kézzel, test a testtel, szem a szemmel érintik egymást. Boldogok. Hirtelen megszédülök, balga naiv fejem a mélybe húz. Végigpörög zakatoló, parányi agyamban milyen szép is volt, amikor engem ölelt így. De már mást ölel…

Csak állok a járdaszigeten, könnyeim némán hullnak a poros aszfaltra, de már nem érzékelek semmit a külvilágból. Nem látom már azokat az érzéketlen arcokat, nem érzem már a napsugár táncát a bőrömön. Nem hallom már az utca zaját, elsötétül előttem a világ. Hirtelen zuhanni kezdek, lábaim már nem tartanak, gondolataim húznak a mélybe… Mint ha egy kéz nyúlna még ernyedt testem felé, de már késő. Mint ha dudaszót hallanák, tompa puffanást érzek az oldalamon, számban a sós vér és könny íze keveredik. Emberek sokaságát vélem érzékelni körülöttem, de nem értem mi ez a felhajtás. A távolból sziréna hangja veri fel a lármázó sokaságot.

Hirtelen ismerős arc hajol fölém, arca tiszta aggodalom és bűntudat. Egy szót vélek leolvasni az ajkáról: - Sajnálom! Nem értem miért sajnál, de én is mondanék valamit. A rövidke kérdés ott van már nyelvemen, de képtelen vagyok megszólalni.
Érzem erőm lassan elszáll, lelkem elhagyni készül meggyötört testemet. Egyre közelebb vélem hallani a szirénát, szinte már a fülemben visít, s valaki felkiált: - Ide, gyorsan! Orvost!
Nem adom meg nekik azt az örömöt, hogy engem vizsgálgassanak. Engem ne sajnáljon senki, nekem ne segítsen senki! Szívem megtört, álmaim darabokra hullottak. Nincs már miért ezen a világon maradnom.

Lelkem útnak indul, magára hagyva élettelen testemmel a sajnálkozó, szánakozó tömeget. A magasba emelkedem, szállok, mint egy könnyű kis hópihe. Nem emlékszem semmire, memóriám üres, nem tudom, ki vagyok, honnan jöttem, hova megyek. Csak úgy lebegek gondolatok nélkül. Hirtelen egy balesetet pillantok meg a közeli kereszteződésnél. Meghalt egy fiatal lány, egy kocsi alá esett. Szomorúsággal tölt el, egy kérdés tolul ajkamra:
- Miért? , majd továbblibbenek…