Teszem azt az eresz csöpögése.
Maga egy álom is ugyancsak élhetetlenné válhat, ha nem rángatjuk ki időben tetszhalott koponyákból. Önállósul, önjáróvá válik, maga lesz a veszedelem. Hiszen a semminél rosszabbak azok, kik éjszakánként járják a kísértetet.
Leesett az utolsó eső, csöpög az eresz.
Azok, odakinn, a vágányok mellett, a botladozók.
Nem néznek rám, elrejt a füstüveg.
Sörgőz pára és a füstcsomók.
Mondhatnám nekik, fiatal vagyok. A combom is szép még, azt hiszem. Csak elhagytak. Azóta az álmok. Jönnek és jó is most hogy fehér üveg a világ, mely a sötétbe hajlik. Minek férfi, minek. Istenem, nagyon hiányzik.
- Kérsz még egyet, Ancsi?
Nevető száj. A fogai rendben, ez is valami. Mint a sakkparti alatt, záróra uraim, ZÁRÓRA, elittad a pénzt amit fogakra adott.
Fogakra, amiket elvett a gyermek.
- Bezárnék, ha nem volna több kör.
- Innék még.
Röhög.
- Más kéne neked, nem sör.
Ó de pajzán. Miért is ne? Nem. Nem tehetem. Otthon is van még. Csak átvágok azon a mord ösvényen, sínek között, a zörgő táblák földjén. A hold minden éjjel szemembe süt. Belém égett, gondolom. Combon csordul mint a régi simogatások. Igen, motozó simogatások. Érintés. Akarom.
Csendesen szólj, légy lesütött szemű, ha már kurva.
- Tudom, Laci.
Az a mohó vágy. De gyorsan bezár. A férfi céltudatos lény, ezért tartjuk. Géza is beúszott értem, mikor fuldokoltam a tóban. Nem volt gyengéd, csak tette amit kellett. Csókja savanyú levegő, karokban az erő. De aztán kisimította nedves hajam a homlokomból. Mennyire szerettem. Nyár volt és hőt csordító, bamba égbolt, a fák óriások. Nyár volt. Egykoron. Valaha.
Az eresz csöpög, és elsötétül a kocsma. Laci erős, simán feltesz az asztalra. Megcsókolom. Szoknyát vettem, és ez remek. Könnyedén alányúl. Nem érzek semmit, de az ölem reagál. Egy éve nem. Miért hiszik, hogy ez smafu. Rántanak csak rajta egyet és kész. Nekem ez fáj, belemarkol, oda. A gyomromba. Az idegek közé. Jogom van hozzá.
- Gyere Laci.
Izzad, liheg a drágám, olyan édes. Kivette már. Szép nagy, ami azt illeti.
- Ancsi, régóta akarom már…
- Én nem. Csináld.
Ha tudtam volna, letisztázom odalenn. Így sem vészes. Élhetetlen ez az álom, de merüljünk benne el. Siessük csak el. Letépi rólam. Csókolom, a nyelve angolnaként ráng hideg számban. Széttárom neki. Ujjai húsomon, húsomban, elég hozzá, hogy megolajozzon. És megérzem. Feszít. Finom. Bús vallomás, hiányzott.
Felnyög.
- Beteszem.
- Csináld csak, Úriás.
A vonatcsikorgós félhomályban szemembe néz, tágul a pupilla. Lábaimmal körülölelem, dárdája belém csúszik. Megtölt, lüktetve és mohón. Nem fogja sokáig bírni. Istenem, csak egyszer, kérlek. Add hogy legalább egyszer.
De nem bírja. Szélroham rezgeti a tetőt, míg beteljesül, és a tolatómozdony féklámpája festi meg ráncos arcát. Pumpálja belém, vigasztal a meleg áradat, add nekem, meleget adj ebben a fagyban, síkos kinn minden út, és minden csupa meredély.
Szégyenkezik. Imádom érte. Tiltakozok, de mégis megteszi, ott van a szájával. Hátradőlök, és a nyelve valóban felhevít, élvezem, igen, ezt most igen, és ujjai is ott, és igen, most valóban. Domborítok, jajgatok, haját túrom, bánom is én, holnap kinek meséli el. Szép. Rám néz utána. Még ő is megszépült kicsit.
És most oldódik az álom. A csöpögés üregeket mar gondolataimba, és feltöltődnek mindennel: úszni tilos táblák, Ablak Zsiráf
(A ZSIZSI,ANYU! AZ ABLAKZSIZSI!)
emléktöredékek, régi flörtök csonthéjmaradványai úszkálnak, lebegnek, mint zsírfolt egy zavaros leves színén. A pályaudvar minden zaja elhalkul, a mocskos üvegen túl csak a feketeség dől neki a sivárnak. Lehunyom szemem, kicsorduló maganyagban pihegve, üres szégyen a padlaton.
Mire eszmélek, már öltözik. Én is gyorsan hát. Kacagó szemeket villant rám. Köztünk marad. Persze. Kinek a becsvágy, kinek a kielégülés. Az ember összead, és kiveszi a maga részét. Egyszerű. De későre jár, és örülök, hogy egyszerű a végén minden. Nem ajánlja fel hogy hazakísér.
A talpfák között hideg föld csikorog, lépteim kongnak, de hálás vagyok, hogy az eresz elmarad, miként a csöpögés. Mert az álmok élhetetlenek, és koponyámban zörögnek, míg átkelek a vágányokon. Egy hosszú, nehéz tehervonat búcsúztat, elvágva a fényt és múltat, visszanézek, de a kocsma nem látszik többé.
Baktatok a novemberben, a jajongó szélben, nincs tó se nyár se álmok.
Rendbe kell tennem az életemet.
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Legfrissebb történetek:
2024-04-15
|
Fantasy
A mostani történetem az erotikustól a fantasy-ig terjed, benne bdsm és egyéb elemekkel. Jó...
2024-04-11
|
Horror
Korábbi két történetemmel párhuzamosan fut a történet.
2024-04-09
|
Krimi
Fordítás …. Eredeti történet: COLD CASES AND HOT NIGHTS …. Szerző: Ronde ... Literotica; 2023<br...
2024-04-01
|
Horror
Ketten különleges születésnapi ajándékot kapnak. Egy showműsor felejthetetlen zárószámmal...
2024-03-20
|
Horror
A nők bosszúja, 1. felvonás. történetnek a folytatása.
Friss hozzászólások
vulipugi:
Igazán minőségi történet. Érze...
2024-04-17 17:56
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Szívesen olvasnék mást remetétől. Ő a nagy író.