Van, ami ellen nem lehet küzdeni..

Szerettük egymást. Mégis külön-külön sírtunk, egymás miatt. Megcsalt, vallotta be, egy nővel, de többször is. Nem az a fajta vagyok, aki ezt el tudja nézni. Az éjszakát már nem nálam töltötte.

Sokáig próbálkozott, bocsássak meg, küldött virágot, ajándékot, írt verset, könyörgött, csak fogadjam vissza. Idővel megértette, hogy csak fájdalmat okoz, ha fel kell idéznem az emlékeket, ha látnom kell őt. Azt mondta, még várni fog, ha meggondolom magam; megtalálom, ha keresném; és akkor is szívesen lát, ha nem akarok semmit tőle, csak szükségem van valakire. Ezek után hetekig nem is láttam, de nem tudtam nem gondolni rá.

Egy nehéz nap után nem volt kedvem rögtön az egyetemről hazamenni, beültem a kedvenc kávéházamba (kedvenc kávéházunkba…). A hely sajnos tömve volt, alig találtam szabad asztalt. Amikor Ő lépett be az ajtón, beláttam, hiba volt idejönni. Külön asztalhoz már nem tudott ülni, mellettem pedig üresen álltak a székek.
- Szia.. Leülhetek? Ígérem, nem nyaggatlak, csak.. – zavartan pillantott körül a helyiségben.
- Szia, persze, ülj csak le.
Felzaklatott a látványa, megijesztett a görcs a gyomromban, ezért újra az újságomba mélyedtem, bár semmit sem fogtam fel abból, amit olvastam. A szemem sarkából láttam, ahogyan előveszi a füzetét, és írni kezd. Kíváncsi voltam, mit, mert imádtam az írásait. Néhány percig kisebb szünetekkel, de hallottam a toll táncát a papíron, majd az utolsó oldalig jutottam, és bezártam a bugyuta nőimagazint. Felnéztem, elkaptam a tekintetét, s ő sürgősen újra írni kezdett. Megjelent a pincérnő, a hangulatunkhoz legkevésbé illően hatalmas mosollyal vette fel a rendelést, és pár percen belül megérkezett a két gőzölgő csésze. Kerültem volt kedvesem pillantását, azt hiszem ő is az enyémet, de nem tudtuk megállni, hogy néha egymásra ne nézzünk, és ahányszor jégkék szemébe néztem, újabb hullámban öntött el a fájdalom. De ki vagyok én, hogy panaszkodjak?! Így döntöttem. Ennek ellenére bosszantott, hogy már rég meg kellett volna nyugodnom, és élvezhettem volna a szabadságot, mégis nagyon hiányzott. Nagyon tiltakoztam ellene, de vele akartam lenni.

Belekortyoltunk a kávéba, s mivel nem akartam nagyon bunkó lenni, megkérdeztem, hogy van.
- Hát.. megvagyok. Két napja jöttünk haza, nagy hajtás volt, és itthon sem tudok pihenni. Szóval hulla vagyok, de minden rendben. – zenészként sokat utazott, és egy ilyen hosszabb út történései miatt nem nevetve-csevegve ültünk itt.
- És veled mi újság? – kérdezett vissza sietve.
- Semmi különös. Szintén sok dolgom van, de jól vagyok.
A ’jól vagyok’ legalább akkora barokkos túlzás volt, mint az ő ’minden rendben’-je. Próbáltunk hazudni egymásnak, de igen csekély sikerrel.
- Annyira rohadtul érzem magam, amiért miattam nem vagy boldog…- mondta halkan, látszólag az asztallapnak. A szorítás a mellkasomban egyre inkább nőtt. Inkább ne mondta volna.. Nem tudtam válaszolni, arra koncentráltam, hogy elfojtsam magamban, amit csak lehet. Nem miatta, ő úgyis rögtön észrevett rajtam mindent, de azért mégsem állt szándékomban közönség előtt kiborulni. Megköszörülte a torkát, rápillantottam. Teljesen lesütötte a szemét, és olyasmit suttogott, amit még sosem hallottam tőle.
- Nekem nagyon sírnom kell.. most.
- Menjünk – javasoltam, és intettem a pincérnőnek.
Persze, csak pár szó. Be kellett látnom, hogy a történtek óta mindketten csak küszködtünk. Messze nem voltunk túl egymáson, de még nekem is meglepő volt, hogy mennyire nem tudunk uralkodni azokon a nyavalyás érzelmeken..
Míg a számlát vártuk, pillantásom a füzetére tévedett. Ezt észrevette, és gyorsan behajtotta.
- Ugyan mit titkolsz előlem?
- Semmit.. de ha megnézed, biztosan nem bírjuk ki.. míg kimegyünk. Nagyon jól tudod, hogy rólad szól..
A kiszolgálás végre megérkezett, fizettünk, és kiléptünk a dermesztő hidegbe. A hatalmas hópelyhek nemrég kezdtek szállingózni.
- Kocsival vagy?
- Nem - válaszolta - De semmi gond, legalább kiszellőzök.
- És ha most beteg leszel, ki fog ápolni? Majd hazamész később. – fel sem fogtam, mit mondtam, inkább beültem az autóba, majd egy pillanatnyi habozás után ő is beült mellém.
Útközben nagy érdeklődéssel figyeltem a hópihéket, hosszasan fixíroztam minden lámpát, belül pedig a könnyeimet nyeltem.
Megérkezve hozzám a lépcsőházajtó nyitása még nem jelentett gondot. A liftben lefolyt arcomon az első könnycsepp. Nem néztem rá, de hallottam a halk szipogást. A bejárati ajtó kulcslyukát már nem igazán láttam, de némi szerencsétlenkedés után bejutottunk. Még akkor sem tudtam, mit akarok, miért hívtam el. Levettem a kabátot, a bakancsot dühösen rúgtam le, már nem próbáltam visszafogni magam. Utáltam, hogy így lát, könnyes arccal és bizonytalanul. És utáltam, hogy nem hagytam hazamenni, mikor legszívesebben hozzávágtam volna valamit.

Kezemmel arcomat kezdtem törölni, amikor elém lépett, és átölelt. Minden, amit elfojtottam, kitört belőlem, belékapaszkodtam, vállára hajtottam arcomat, és sírtam. Bármennyire is fájt, mégis jó volt újra a karjaiban lenni. Simogatta a hátamat, mégsem tudtam igazán lenyugodni. Eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézhessek. Apró patakok csordogáltak az arcán.
- Gyűlöllek. Gyűlöllek, mert képes voltál ezt tenni.. Mégis akarlak.. Fáj, de még mindig.. - inkább nem fejeztem be a mondatot, ígyis sokkal többet mondtam, mint akartam. Újra átkarolt, és kényszeredett mosollyal azt súgta:
- Gyűlölsz? Akkor már ketten vagyunk..
Egymást szorosan átölelve álltunk, perceken át. Tudtam, hogy fájdalmat okoztam a szavaimmal, és azt is, hogy szörnyen érzi magát, teste mégis reagált ölelésünkre. A francba is, én is kívántam őt.. Újra a szemébe néztem, némi elszántsággal, és ő kérdő tekintettel, talán engedélyre várva nézett vissza rám. Némi bizonytalanság után megcsókoltam. Libabőrös lettem, és azt hiszem, ezen a ponton veszítettem el teljesen az önkontrollom. Végre elhatároztam, hogy vele akarok lenni. Két csók között a szemeimet fürkészte, az övében némi örömöt láttam, de könnyeink továbbra is hullottak. Kézen fogtam, és a háló felé húztam.

Óvatosan fektetett le az ágyra. A takaróját azóta sem pakoltam el. Sokáig visszafogta magát, csak feküdtünk és csókolgattuk egymást. A szokásos játékos harc helyett ez most inkább tánchoz hasonlított. Idegileg már egészen lenyugodtunk, amikor észrevettem, hogy keze a pulóverem alá téved. Nemsoká készségesen segítettem, hogy minél könnyebben levehesse. Ajkaimról arcomra, majd nyakamra vándorolt, míg az ingem első gombja útját nem állta. Egy gomb, két gomb.. keze és szája egymás mellett haladt fokozatosan lejjebb. Még három, még kettő.. végre, az utolsó! Egy pillanatra megállt, hisz rég látott így utoljára. Észbekapott, vállamról lehúzta a könnyed anyagot, helyére néhány apró puszit lehelt. Ujjainak közvetlen érintésétől kirázott a hideg, és nem sajnálta az időt. Már én kezdtem türelmetlenkedni, amikor végre megszabadított a farmertől és a harisnyától. A melltartót levéve játszadozni kezdett, s arról bizony hosszasan vitázhatnánk, hogy ezt ki élvezte jobban. Egy-egy pillanatban azt vettem észre, hogy fogja az egyik kezem, és ez fel sem tűnt addig, míg rá nem jöttem, hogy mennyire megnyugtat. Nyelve egész lassan kalandozott délebbre, a hasam helyett az oldalamat végigszántva. Persze, hiszen nagyon jól ismer, ezt sokkal jobban szeretem.

Elért az utolsó ruhadarabhoz. Először végigsimította kezével, s csak ezután kezdte lehúzni, fogaival is besegítve. Nyelve végigkísérte az utat, s visszatérve dombomra adott újabb csókokat. Ajkaimon többször is végigszánkázott, majd széthúzva őket feltárta a meghódítani kívánt területet. Húzta az idegeimet, lelkesen kényeztetett, de a legérzékenyebb pontot gondosan elkerülve. Elkezdtem a hajával babrálni, ezzel szavak nélkül is megértette kérésemet, és megkegyelmezett. Előbb épphogy csak hozzáért, körbejárta, de hamarosan átcsapott a másik végletbe. Váratlanul belémcsúsztatta egy ujját. Mondhatom, hogy a nyelvével csodákat művel, de akkor a kezére már nem találok szavakat. Vártam egy második ujjat, de hiába. Az egy kitartóan mozgott, de kedvesem nem adta meg azt, amit akartam, tovább éheztetett. A gyorsaságot és az intenzitást alig észrevehetően fokozta, s mire feleszméltem, valahonnan kívülről hallottam magam, ahogyan kértem, hogy álljon meg. De ő most adni akart, nem állt meg, én pedig tehetetlenül hagytam, hogy elöntsön a gyönyör, amit ő ajándékozott nekem.

Szájának ízében magamat fedeztem fel. Míg a szívverésem próbált visszaállni a normál tempóra, vetkőztetni kezdtem. Meztelen mellkasát végigkarcolgattam körmeimmel, majd a hasán végighúzódó pihés csíkkal szórakoztam. Nem bírta kivárni, míg magam jutok el odáig, és elkezdte kicsatolni az övét. Segítettem neki rövid úton megszabadulni nadrágjától. Már csak boxere árválkodott rajta, hát levettem azt is. Újra fölémkerekedett, lábaimat széttárta, s közéjük térdelt. Mélyen szemembe nézett, utolsó ellenőrzésként, hogy tényleg akarom-e, s mikor behunytam a szemem, csípőmet megemelte, és közeledni kezdett hozzám. Olyan lassan hatolt belém, mintha először tenné. Hosszú pillanatokig szorított magához, én is átkaroltam a hátát. Hát igen, végülis fel kellett fogni, hogy mit is csinálunk..
Először egészen aprókat mozdult csak, s ilyen óvatosan folytatta. Már azt hittem, fél, hogy eltör (pedig azon már túlestünk..)

Cirógatni kezdtem a tarkóját, vállát, hátát. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a fülcimpájára haraptam, persze csak finoman. Felszisszent, de a mosolyát sem tudta leplezni. A nyakát kezdtem szívogatni, amivel bármikor meg lehet őrjíteni, sóhajai mélyültek, és gyorsított. Időben észbekapott, és megállt, hogy újra óvatoskodni kezdjen. Kezeim a hátsó felére tévedtek, simogattam, és meg-megmarkoltam. Az ő kezei is jártak, mindenhol, ahová csak elértek, nem kis örömömre. Ha kinyitottam a szemem, vagy azt láttam, hogy elmélyült arccal és egy félmosollyal hajol fölém, vagy az arcomat kémlelte. Szerettem ilyenkor belezuhanni tekintetébe, a jegeskék tekintetébe, s valami megmagyarázhatatlan oknál fogva ő az én barnámba bolondult bele. Csókot akartam, fekete fürtjeit finoman megrántva magamhoz húztam. A ritmust ösztönösen fokoztuk, közel éreztem végünket, a levegőt egyszerre kapkodtuk.. és megállt. Újra magához szorított, puszikat adott, cirógatott. Akkor kezdtünk mozogni, amikor kicsit lenyugodtunk. Igyekeztünk továbbra is összehangoltan lélegezni. Minden érintésre gondosan odafigyeltünk – míg bírtunk. Egyre inkább elvesztettük a józan eszünket, már nagyon reméltem, hogy most nem akar megállni, nem bírtam tovább húzni. Simogattuk és csókolgattuk a másikat, ahol csak értük, ahol csak sikerült..

Sosem vallanám be, hogy mennyire átadtam magam neki. Lábaimat a derekára kulcsoltam, teljesen összesimultunk. Elértük a pontot, ahonnan nincs visszaút, a gyönyört váró másodperc, beszívtuk az utolsó mély lélegzetet, ami bennrekedt. A feszültség kitört, bennem elindultak a hullámok, és ő is robbant. A levegő halk nyögésekként távozott mindkettőnkből. Néhány pillanatig nem volt ő és én voltam én, nem volt körülöttünk semmi.. nem véletlenül hívják ’kis halál’ -nak a rövid időt, amikor igazán nincs más, csak mi..

Még bennem maradt egy kicsit. Megvárta, hogy testünk lecsillapodjon. Miután szétváltunk, tovább simogatott. Nem tudom miért, de nem akartam hozzábújni. Megfordultam, s a hátamhoz simult. Megfogta a kezem. Egyre lassuló pihegését hallgatva szenderedtem el. Örökmozgó keze alvás közben néha még megcirógatott..

Pár hét múlva vacsorázni vitt. Hazatérve letérdelt elém, dobozkát vett elő, és feltette A Nagy Kérdést. Nem tudtam igent mondani...