Vámpírlányok.

Évácska falusi kisleány volt, mindenki szerette, de megharapta egy esős, szeles napon egy vámpír. Senki emberfia nem látszott, aki segíthetett volna, kihalttá lett a falu a nagy viharban.

Sorban dőltek ki a fák, a kutyák vonyítottak, a faágak szőnyeget képeztek a sáros utakon.

Félelmében behunyta majd újra kinyitotta a szép szemét, de az alak csak ott lebegett előtte fekete lepelben. Nem félt, mitől? Ha meg kell halnia, meg kell. Neki már nincs mitől félnie. De a jelenség megijesztette. Szája  beragadt, a lény hosszú fogai kibújtak, majd a nyakába mélyedtek. Életben maradt, de az álmaiban kísértette a vámpír.

Nem merte elmondani senkinek, a tiszteletes úr a misén, már nem nézett rá olyan kedvesen. Ő is rosszul érezte magát a templomban, viszketett a bőre, könnyezett a szeme, ha oda kellett mennie. Gyakorta okádott mise után, habos, fekete váladékot.
Évácska nőtt, nődögélt, szája mint a rubint, haja mint az arany, nagyon szép leány lett belőle. Udvaroltak neki sokan, de neki egy legény sem kellett.
Éjjel, amikor a hold egész kerek volt, mindig kiment a tyúkólhoz, szemfogai megnyúltak, szeme vörös lett, elkapott egy tyúkot, és kiszívta a vérét. Majd amikor eltelt az éltető nedűvel, visszaosont a házba, lemosakodott és édesen aludt tovább.

Egyik napon fiatal leány költözött a faluba az özvegy apjával. Haja, mint az ében, arca a porcelánnál is simább és szebb. Évácska féltékeny lett rá, utána osont és megvárta, amíg az a patakhoz megy mosni.

A leány súrolta a szennyest hamuval egy lapos kövön, homlokát törölgette, mert megizzadt a nagy hajlongásban. Évácska mögé lopódzott, majd leteperte az árok szélére. Szemei, akár a vadlovaké, szilaj méneseké, ereje, mint egy meglett férfinak. Morgott és sziszegett, kígyónőként tekerte magát.

Éva behúzta a fekete hajú leányt egy bokor mögé, majd ráfeküdt.
Nyelve akár a villás kígyóé, benyomult az ajka közé. A másik leányt elvarázsolta a vámpírleány bűvös ereje, íze, így nem állt ellen, hagyta magát.

Évácska megkívánta a leányt, úgy döntött, mielőtt örökre elnémítja, a magáévá teszi.
Letépte hát ruháit, finom liszt színű bőrét csókolgatta, a szemfoga megkarcolta a leányzó bőrét, a piros vért lenyalta a vámpirella.

A leány harmatos kis háromszögét is a magáévá tette, nyelve befurakodott a szűz lyukacskába, átszakította a szűzhártyát, lefetyelte a nedveket, majd egészen a méhszájig furakodott.
A másik leány nagyot élvezett, életében először és utoljára.
Évácska megharapta az ütőerét és addig szívta a vérét, míg a másikból, fonnyadt kóró nem lett.


Vége.