Valóság - 1.

- Drágám, nem játszunk valamit? – kérdezte Anna a férjétől, Jánostól.
- Mire gondolsz? – kérdezett vissza a férfi.
- Hát, mondjuk Scrabble-t.
- Oké. – mosolyodott el a férfi, majd fölállt, hogy megkeresse a társasjátékot.
János és felesége, valamint nagyfiuk, a 21 éves Péter egy panelház 9-edik emeletén lakott egy kis, 72 négyzetméteres lakásban. A fiú nem tudta, mit kezdjen a jövőjével, ezért lakott szüleivel, de ez nem izgatta őket. Boldog család voltak – az átlaghoz képest.
Már el is kezdték a játékot, beszállt Péter is, javában rakták ki a hosszabbnál-hosszabb szavakat, mint pl. „porcelán”, „tyúkszem”, „fakanál”, „konyha”, „hóember” és még sorolhatnám. Épp János volt soron:
- Azt mondja: „pipitér”. Ez annyi, mint 1… 3… 5… 8 pont, plusz mivel belelógott egy duplázóba, 16 pont.
- Miért, van olyan szó, hogy pipitér? – kérdezte felvont szemöldökkel Péter.
- Igen, az egy növény… azt hiszem… tudod: réti pipitér. – mosolygott az apa.
- Ehe... – mondta a fiú, bár nem volt megbizonyosodva a szó valódi jelentéséről.

Ekkor megcsörrent a telefon. Anna felpattant, és felvette a kagylót.
- Halló?
Kis csönd, amíg megérkezett a válasz.
- Igen, máris megyek. Szia! – mondta az anya, majd lerakta a készüléket – Józsi volt, itt van a ház előtt, meghozta azt az izét…
- „Mizét”? – kérdezte a fiú.
- Hát azt az elektromos lámpát, vagy mi… - próbálta magyarázni Anna, de nem ment neki nagyon.
- Jaj, az a biolámpa, tudom… - mondta Péter.
- Ja, valami olyasmi… na, megyek, mert itt áll a ház előtt.
- Helló… - mondták unottan az asztal körül ülő férfiak, majd az anya eltávozott a lakásból.
Ők ketten ott maradtak a játékkal.
- Na, mit csináljunk? Hagyjuk abba? – kérdezte János.
- Aha… megyek inkább gépezni. – válaszolta a fiú.
- Oké. – nevetett az apa – Mi mást is csinálhatnál…
- Nem kell a gúny. – nyújtotta ki nyelvét a fiú, majd bement szobájába. János fölállt az asztaltól, s bement a nappaliba, ahol magára csukta az ajtót. Kényelmesen elterült a kanapén, bekapcsolta a tévét, és focit nézett.
A tévé alapból az egyik sportcsatornán állt, hisz János szinte mindig azt nézi, legyen ott futball, kézilabda, vízilabda, rögbi, hoki, curling, darts, póker, szóval akármi. Az volt a kedvenc csatornája.

A nappali ajtaja mintázott üvegből volt, így – bár elég elmosódottan, de – látni lehetett a dolgokat, amik kint, az ebédlőben folytak. János is néha rá-ránézett a kinti dolgokra, bár nem látott semmi érdekeset. Anna lent volt még mindig a ház előtt (a kapucsengő nem jelzett, hogy bárki visszajött volna a lépcsőházba), Péter meg a szobájában. Semmi érdekes – egészen 2 perc elteltéig, amikor két, fehér folt tűnt fel a hallban.
Jánosnak felkeltette az érdeklődését a két valami, úgyhogy lassan fölült a kanapén, s úgy figyelte a dolgokat. A két folt ide-oda mozgott a szoba egyik végéből a másikba, de egy idő után tisztán lehetett látni, hogy az két ember. Két, fehér ruhás ember. A mozgásukról fel lehetett ismerni, hogy emberi alakok. A férfi meglepődött, már-már megijedt. Vajon kik azok ott kint? Ránézett a TV-re, majd vissza az ajtóüvegen keresztül az ebédlőre, de már nem voltak ott. A férfi lassan fölállt, majd odasétált halkan az ajtóhoz, s szinte rettegve nyitotta azt ki. Kilesett, de nem volt ott senki. Az istenért, hisz ő a családapa, neki bátornak kell lennie!

Nagy hévvel kilépett a nappaliból a hallba, s körülnézett. Benézett a bejárati ajtóhoz vezető előszobába, de ott sem volt senki.
Visszafordult Péter szobája felé, hozzá is benyitott. A fiú a számítógép előtt ült, de meghallotta ajtaja nyikorgását, úgyhogy hátrafordult.
- Mi van? – kérdezte.
- Semmi… - mondta János, félig értetlenül, majd lassan becsukta a szobaajtót.
Ekkor becsapódott a bejárati ajtó. János elsápadt, a szíve hevesen kezdett verni, de csak a felesége jött meg. Megnyugodhatott.
- Hát te? – kérdezte felvont szemöldökkel Anna.
- H… hogyhogy? – kérdezett vissza szapora lélegzettel a férfi – Csakúgy itt vagyok.
- Ja, oké. – mosolygott a nő – Nézd, meghoztam a lám…
- Mondd csak, nem találkoztál a liftben két fehér emberrel? – szakította félbe feleségét János.
Anna először nem értette, de aztán válaszolt.
- Ebben a házban csak fehér emberek laknak. – válaszolta gúnyosan.
- Jó, jó, tudod, hogy értem… fehér ruhás. De mindegy. – mondta János, majd visszament a nappaliba TV-t nézni.

A férfi leült a kanapéra, majd elkezdte keresni a távirányítót, de nem találta sehol. Sóhajtott egyet – most túl lusta volt ahhoz, hogy megkeresse. Viccből kezét úgy rakta, mintha a távirányítót fogná, majd a televízió felé irányította.
- „Ha-ha…” – mondta magában, majd eljátszotta, hogy arrébb kapcsol egy csatornával – de a TV valóban elkapcsolódott.
- Áá!! – ordított fel ijedtében János, majd rögtön elhallgatott. Teljesen ledöbbent, szemei kidülledtek, szíve a torkában dobogott, majd szép lassan lenyugtatta magát. Biztos, csak valami véletlen volt. Remegő kezét ismét a TV felé nyújtotta, majd megint lenyomott egy nem létező gombot – a készülék ismét működésbe lépett. János – talán a félelemtől, talán az izgatottságtól – eszeveszetten kezdte el nyomkodni a „gombokat”, és a csatornák folyamatosan átváltottak. A férfi zilálni kezdett, a felesége ekkor benyitott a szobába, aki meglátta, mit csinál a férje – de nem talált benne semmi furcsát.

- Hát te? – kérdezte Anna.
A férfi odafordította fejét, miközben folyamatosan a nem létező távirányítót nyomogatta.
- Látod ezt?! – kérdezte sápadtan a férfi – Ez valami vicc?
Anna nem értette.
- Micsoda? – kérdezte felvont szemöldökkel.
- Hát ez! – mutatott fejével a tévére, de Anna továbbra sem talált semmi furcsát a dologban. János ezt látta, ezért ideges lett – Szólj már valamit!!
- Micsodát, mi bajod?! – kérdezte szintén idegesen Anna.
János nem értett semmit, szédülni kezdett, keze még mindig hevesen mozgott, majd a férfi ájultan leborult a kanapéról.

Folyt. köv.