Vakrandi 1. rész

Ha eddig nem találtad a szerelmet, lehet rossz helyen keresed.

FIGYELEM! A történetet a hossza miatt hét részre bontva töltöm fel. Ettől függetlenül azonban az összes rész együtt ad ki egy teljes egészet. Ebből fakadóan a cselekmény lassan építkezik és explicit szexuális tartalommal viszonylag sokáig nem fogtok találkozni benne. A történet ettől még nem lapos és nem is túlzottan elnyújtott, akit azonban zavar, hogy az első részekre még akár a 18-as karikát is csak eléggé szőrmentén lehetne kitenni (inkább amolyan romantikus-féle egy jó darabig, mint erotikus), az inkább ne is kezdjen bele az olvasásba!
A többieknek jó szórakozást kívánok.

Írta: YKN4949
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2014. augusztus 14.

********************************************************************

Az étterem üvegajtaja homályosan visszatükrözte a fényt, úgyhogy megálltam egy kicsit, hogy még egyszer leellenőrizzem benne a külsőmet. A gyomrom öklömnyire rándult össze az idegességtől, ahogy végigmértem magam. Régen volt már első randim valakivel. Sőt, egyáltalán bármilyen randim is, az igazat megvallva. Vakrandim pedig még sosem azelőtt. A szívem olyan erővel dobogott a torkomban, hogy meg kellett támaszkodnom a falnál, nehogy összeessek.
Sajnálatos módon pontosan azt láttam az ajtóüvegén visszatükröződni, amire számítottam. Egy rakás szerencsétlenséget. Húsz háztömbnyit gyalogoltam a lakásomtól idáig. „Úgyis olyan szép nap van” – mondtam magamnak. – „Egy kis séta jót fog tenni.” Hogy lehettem ilyen idióta? A hajam ennél rosszabbul nem is állhatott volna utána. Megfésültem és kiegyenesítettem fekete fürtjeimet, mielőtt elindultam, de mostanra kissé már begöndörödtek a nedves levegőtől. A sminkem, ami enyhén titokzatos külsőt kölcsönzött, amikor feltettem, most inkább mosómedveszerű foltokba gyűlt nagy zöld szemeim körül. Alapvetően elég világos a bőröm, így hát igyekeztem egy kis arcpirosítóval elkendőzni, de itt, természetes fénynél, már túl soknak láttam az anyagot. Túl kurvásnak. Ami pedig még rosszabb, enyhén ki is emelte sasszerű orrom ívét. De legalább a fogaim kellőképp fehérek voltak.
Nyak alatt a helyzet csak még rosszabb volt. Hosszú ideig tépelődtem azon, mit is vegyek fel. Számtalan ruhát felpróbáltam, a kőkonzervatívtol a kurvásan semmit-nem-takaróig. De végül mindegyiket elvetettem. Azt a ruhát vettem fel, amit munkába is gyakran hordok, mert tetszett, ahogy kiemelte a fenekem vonalát. De most, elnézve a tükörképemet, az összkép túlságosan is sótlannak, túl visszafogottnak tűnt egy vacsorarandihoz. Egy hozzá illő kabátot és szűk nadrágot vettem a ruhához, de még így is úgy néztem ki, aki épp egy ügyfelével készül találkozni. A kényelmes, lapos sarkú cipőm se épp randira való volt. Még a ruhámat is valami okból nyakig begomboltam.
Gyorsan elővettem egy zsebkendőt, hogy megigazítottam a sminkemet. Még a számra is kentem egy kis extra rúzst. Fésűt nem akartam előrántani az utca közepén, úgyhogy csak kézzel simogattam le gyorsan a fürtjeimet. Mindent elkövettem, ami csak tőlem tellett ott helyben. Végül, félig öntudatlanul, kibontottam a blúzom két legfelső gombját, bepillantást engedve a dekoltázsomra. Aztán ismét végigmértem magam az ajtón virító tükörképemben és ismételten csak azt láttam, amire számítottam. Egy elkeseredett, középmagas, harmincnégy éves nőt, aki már hat hónapja nem volt randizni, és nem szexelt már legalább egy éve. De hé! Legalább a sminkem így már jobb.
Vettem egy mély levegőt és belöktem az ajtót. Az étterem homályos derengésben úszott. Az öt méter magas plafonon függő pár lámpa alig bocsátott némi fényt a hatalmas belső térre. Felmértem a helyiséget, ami a túlvégen álló, szárnyalakú bárpult uralt. Oda se szűrődött több fény, de még azt is zöldes árnyalatúra festették. Mindkét fal mentén asztalok sorakoztak, úgy, hogy egy ember mindig a fal felé nézett, a másik pedig vele szemben. Köztük csak egy vékony folyosó húzódott. A hostess-pult közvetlenül az ajtóval szemben állt. A mögötte várakozó nő rám mosolygott.
– Jó estét! Üdvözöljük az Apple-nél. Van foglalása? – kérdezte lágy hangon. Ez volt a környék legmenőbb étterme már évek óta. Ahogy körbe néztem, csak a legújabb divat szerint öltözött embereket láttam, ahogy halkan beszélgetnek. Hogy gondolhatta Kim és Eric, hogy ez a hely illene hozzám? És ha valaki olyasvalakit szereztek nekem, aki itt érzi elemében magát, nem tudom, miből gondolták, hogy passzolnánk a fickóval.
– Ö... Találkozóm van valakivel. A barátaim azt mondták, tudni fognak rólunk... – kezdtem. Egek! Van ennél bármi megalázóbb is? „Helló! Én egy felnőtt nő vagyok egy vakrandin. Úgy hallottam, az étteremnek van egy külön része a „kétségbeesett párkeresőknek” külön szellőző rendszerrel...”
– Ó! Szóval ön Kim egyik barátja? – csillant fel a pincérnő szeme, én pedig elvörösödtem. – Ő hogy van?
– Remekül – válaszoltam tömören.
– Két évig volt itt pultos. Hosszú ideig nem hallottam róla, míg végül telefonált, hogy elintézze ezt a foglalást – magyarázta a nő. El is felejtettem, hogy a legjobb barátnőm, Kim, egy ideig pultos volt, miután feladta a tanári pályát és mielőtt könyvelő lett.
– Igen. Tényleg... – motyogtam, nem tudva, mit reagálhatnék.
– Szóval, ön Ash vagy Riley? – váltott vissza végül az eredeti témához a pincérnő.
– Elnézést... – pislogtam. Nem tudtam előre a partnerem nevét. Csak annyit mondtak, hogy jöjjek ide ekkor és ekkor és hogy mit mondjak a pincérnőnek. Meglepő volt, hogy mindkettőnknek ilyen uniszex nevünk van. Végső soron, az Ash és a Riley is takarhat férfit és nőt is. – Ash vagyok.
– Nos, ön érkezett hamarabb – mondta a pincérnő. – Kérem, hadd kísérjem az asztalához!
Azzal megfogott két étlapot és egy bormenüt és fürgén kilépett a pultja mögül, miközben szolidan intett, hogy kövessem. Az egyik fülkéhez irányított és intett, hogy foglaljak helyet háttal az ajtónak.
– Köszönöm – mondtam idegesen.
– Amint a partnere megérkezik, őt is ide kísérem – közölte, majd diszkréten távozott.
Kényelmesen elhelyezkedtem a székemben és az órámra pillantottam. Öt perccel múlt kilenc óra. Azt hittem, el fogok késni. Talán ez a „Riley” átvágott és jobb is, ha haza megyek és pizsamába bújok tévézni. Kellemes péntek esti program lenne.
Hogy engedhettem, hogy Kim és Eric rábeszéljen erre? Kimmel együtt jártunk egyetemre. Első évben még szobatársak is voltunk. Ő volt tulajdonképpen az egyetlen ember, akivel azóta is tartottam a kapcsolatot. Azóta is ő volt a legjobb barátom a városban. Talán az egész világon is. Eric pedig, a férje. Másodévben ismerkedtek meg. Eleinte nem igazán kedveltem őt, de végül csak megszoktuk egymást. Mindent egybevéve, mindkettőjüket már tizenöt éve ismertem. Pontosan tudták, mennyire megkönnyebbült voltam, amikor hat hónapja úgy döntöttem, felhagyok a randizással. Kim, és ebből fakadóan gondolom Eric is, épp eleget hallott a horrorisztikus történeteimről a pasijelöltekről.
Most mégis itt voltam, várva egy Riley nevű fickóra Eric irodájából. Három hétig próbáltam ellenállni a rábeszélésnek. Emlékszem az első alkalomra, amikor a téma feljött. Kimmel épp a kanapéjukon ücsörögtünk egyszer, amikor Eric késő estig maradt az irodában.
– Szóval, mit csinálsz a hétvégén? – kérdezte a barátnőm, mire én csak horkantottam.
– Dolgozok. A hétvége csak felesleges luxus – válaszoltam szenvtelenül. Csak a szokásos. Mindig is hetven órát dolgoztam hetente. Napi tíz órát. Minden egyes nap.
– Jobb lenne ezen a héten kicsit kimozdulni, nem? Lazíts kicsit! – javasolta Kim, miközben továbbra is a tévét nézte, de láttam, ahogy néha rám pillant a szeme sarkából.
– Nincs erre időm – morogtam, mire ő horkantott fel és felém fordult.
– Diploma óta annál az irodánál dolgozol és egy nap szabadságot se vettél ki. Simán lehetne egy bő hónap pihenőd és egy hónap betegszabadságod, ha akarnád.
Az igazat megvallva, annál még jóval több is volt. Én viszont szerettem a munkába temetkezni. És különben is, mit érdekli őt, mit kezdek a betegszabadságommal?
– Nos, ezen a héten sok a teendő. Ezen a hétvégén nem lennének meg nélkülem – jeleztem a szavak között, hogy részemről lezártnak tekintem a témát.
– Ezt mondja minden munkamániás – vágott vissza Kim. Felé fordultam, ő pedig a szemembe nézett.
– Hogyan?
– Mit hogyan?
– Miért akarod, hogy kimaradjak az irodából szombaton? Ugye ez nem megint valami beteges születésnapi buli-ötlet? – vontam fel a szemöldököm a tíz éve ezelőtti meglepetésbulijára utalva, amikor végül senki sem jött el, csak Eric. Még én sem. Kim is felnevetett az emléktől.
– Nem. Még egy hónap van a születésnapodig.
– Így lenne csak meglepetés.
– De nem – váltott komolyabb hangszínre. – Őszintén, Eric azt mondta, van valaki az irodájában, akivel szerinte összeillenétek és...
– Nem. Köszönöm, de nem.
– Ugyan már! – araszolt közelebb hozzám a kanapén. – Fogd fel ezt egy Ericnek tett szívességnek!
– Már így is hat szívességgel tartozik nekem, emlékszel? Három út a reptérre, a fiatok bébiszittelése kétszer és egyszer a kutyátoké – számoltam az ujjaimon.
– Akkor egy szívességnek nekem. Azt mondta, ez a valaki tökéletesen illene hozzád. Jó buli lenne.
– Nem – mondtam megint.
– Ugyan már! Csak hallgass meg! – könyörgött. Kezdett már fárasztani ezzel, úgyhogy, gondoltam, rövidre zárom a témát.
– Nem akarok erről beszélni – reccsentem fel, majd visszafordultam a tévé felé, világossá téve, hogy részemről lezártnak tekintem a beszélgetést. Azonban a következő két hétben minden este, amikor találkoztunk, vagy beszéltünk telefonon, finoman mindig előhozta a témát. Mindig felhagyott vele, amikor letorkoltam, de legközelebb újból és újból megtalálta a módját, hogy ismét felhozza. Már kezdett tényleg megőrjíteni vele.
Nagyjából két hétbe telt, míg végül feladtam. De nem harc nélkül. Ismét a kanapén ültünk akkor. Mindketten kávét ittunk és csak beszélgettünk. Hirtelen Kim elhallgatott. Egyértelmű volt, hogy nem figyel már arra, amit mondok neki. Olyan volt, mintha erőt gyűjtene valamihez. Aztán végül vett egy mély levegőt és megszólalt:
– Ash! – Rá néztem, de ő kerülte a szemkontaktust. – Tudod, hogy szeretlek és mindig is szeretni foglak téged. – Éreztem, hogy a szívem gyorsabban kezd verni. A szám kiszáradt, a tenyerem pedig nedves lett az izzadtságtól. Ez úgy hangzott, mint egy nagyon rossz beszélgetés kezdete.
– Most miért mondod ezt? Valami baj van?
– Aggódom miattad – mondta végül. – És nem ülhetek ölbe tett kézzel efölött tovább. Szeretlek és azt szeretném, hogy boldog legyél. Nem nézhetem tétlenül, hogy a reménytelenséget választod – magyarázta, én pedig úgy éreztem, mintha arcul csaptak volna. Erre nem számítottam. Magam elé emeltem a kezeimet és megráztam a fejem.
– Én boldog vagyok, Kim. Tényleg. Boldogabb, mint amilyen bármikor is voltam, amikor randiztam – mondtam védekezően. Kim sose kérdőjelezte meg a döntéseimet korábban, ahogy én sem az övéig. Ha ő meg akart házasodni és egy raklapnyi gyereket szülni, csak sok erőt tudtam kívánni neki hozzá. Ha pedig én egyedül akartam maradni és a munkámra koncentrálni, az az én döntésem volt.
– Ismerlek téged, Ash. Nem vagy boldog. Már régóta nem vagy az – mondta. Láttam, ahogy könny gyűlik a szeme sarkában és éreztem, ahogy kiszáll belőlem az erő. Még ha tévedett is, amiben teljes mértékig meg voltam győződve, legalább őszinte volt.
– Boldogabb vagyok, mint amikor Toddal voltam – utaltam a legutóbbi komolynak nevezhető pasimra. Az utolsó emberre, akivel lefeküdtem.
– Talán így van. De ez nem jelent sokat. Szerintem mindig... a rossz embereket választottad... hogy végül csalódottan távozhass. Talán azt hiszed, a csalódás a boldogság.
Kivörösödött szemekkel nézett fel rám. Úgy éreztem, mintha pofon ütöttek volna. Kim rátapintott valamire. Borzongás futott végig a gerincem mentén.
– Minden rendben van velem. Tényleg – mentegetőztem erőtlen hangon.
– Ash! Milyen sűrűn is látjuk mi egymást? Milyen gyakran beszélünk? – váltott látszólag témát.
– Minden nap, azt hiszem.
– Minden két-három napban legalább egyszer. Majdnem minden egyes nap itt vagy, még akkor is, ha munka közben beszéltünk telefonon.
– A legjobb barátok vagyunk. Ezt teszik a legjobb barátok – vontam össze a szemöldököm, azon gondolkodva, mire akarhat kilukadni.
– Nem vagyunk legjobb barátok. – Úgy éreztem, mintha belém fagyott volna a levegő. Nem vagyunk legjobb barátok? Hogy a fenébe érti ezt? Az egyik pillanatban még egy hülye vakrandiról beszéltünk, aztán meg... mi a fene?
– Mi... – kezdtem, de Kim felemelte a kezét, hogy elhallgattasson.
– A legjobb barátod vagyok. Te pedig a legjobb barátnőm. Az az ember, akihez mehetek, ha bármi problémám van a házasságomon kívül. Te voltál a tanúm az esküvőmön. Nagyon szoros kötelék van közöttünk. Azóta, hogy először találkoztunk. Ez sosem múlik el. De Eric a legjobb barátom – csuklott el a hangja, mintha fájt volna neki, hogy ezt kell mondania. Éreztem, hogy elvörösödök. Egyszerre voltam zavarban és öntött el a düh. Erre nem számítottam.
– Sosem akartam... közétek állni. Nem akartam harmadik kerék lenni vagy ilyesmi... – magyarázkodtam és éreztem, hogy a könny csípi a szememet. Hülyén éreztem magam. Kim és Eric egész végig azt kívánták, bárcsak ne lennék itt...
– Ó, kérlek, Ash! Tudod, hogy nem így értettem – fortyant fel. – Szeretlek és Eric is szeret téged. Jó dolog, hogy mindig itt vagy. A kicsi Stevennek is mintha lenne egy nénikéje, akire mindig számíthat. Ne gondolj ilyen butaságokra! Nem akarlak elhajtani.
Most már még jobban összezavarodtam.
– Akkor miről van szó?
– Én... csak azt mondom, többre van szükséged az élettől. – A kezemre tette az övét és gyengéden megszorította. Mélyen a szemembe nézett, de én még mindig zavart voltam. Viszont éreztem a melegséget az érintésében és a szeretetet a pillantásában. – Nem arról van szó, hogy én mit akarok, vagy mire van szükségem. Rólad van szó. Én látom és Eric is látja, hogy nem vagy boldog. Már nem vagy kétségbeesett, de boldog se vagy. Keresel valamit itt, amit én és a családom nem adhatunk meg neked. Intimitásra van szükséged, és most nem csak a szexre gondolok. Több... több kell neked, mint amit a legjobb barátodként adhatok. Szükséged van valakire, akit szerethetsz és aki viszont szeret téged úgy, ahogy nem is hinnéd, hogy lehetséges. Olyasvalakire van szükséged, mint amilyen Eric nekem.
Ismét elöntött a harag. Persze hogy összehasonlítottam az életem Kim és Eric életével és persze hogy szerettem volna valakit magam mellé. De ezt nem Kimnek kellett volna az orrom alá dörgölnie. Nem neki kellett volna szembesítenie vele, hogy kevesebb vagyok nála.
Szó nélkül felálltam, hogy távozzak.
– Ash...
– Nem vagyok valami ócska lúzer...
– Ash! Kicsim, ez nem...
– Nekem nem kell, ami neked van. Csak mert téged ez tesz boldoggá, nem jelenti azt, hogy nekem is ez kell...
– Sajnálom – mondta hirtelen. – Rosszul fogalmaztam. Tudom. Higgy nekem, nem akartam mást mondani, csak... kérlek, hallgass meg!
Megálltam az ajtó felé menet.
– Nem azt mondom, hogy a kezemben van a kulcs a boldogsághoz és neked csak követned kell a példámat, hogy elérd – mondta. – Csak azt mondom... szerintem egy romantikus kapcsolatra vágysz, bármit is higgy, hogy szeretnél. Szerintem valami olyasmire vágysz, amiről nem is tudod, hogy szükséged van rá és nem is tudod megérteni. Te is pontosan tudtad, hogy terhes vagyok, már azelőtt, hogy én tudtam volna. Mielőtt a teszt kimutatta volna. Azért, mert ilyen jól ismersz. Én is tudom ezt, mert szeretlek. Kérlek, bízz bennem! Ha elmégy erre a randira és rosszul érzed magad ezzel az illetővel Eric irodájából, visszajöhetsz és elfelejtjük, hogy valaha is mondtam bármit is. Akkor elismerem, hogy tévedtem és ennyi. De ezt tedd meg nekem, kérlek!
Ránéztem, ahogy ott ült a kanapén, ő pedig előre hajolt és rám emelte keserű arcát. Tudtam, hogy téved velem kapcsolatban, de azt is tudtam, hogy azt hiszi, nekem tesz szívességet. Éreztem, hogy a haragom tovaszáll és zavar telepszik a helyére, de mellé társult a barátom iránt érzett szeretet is. Ő mindig vigyázott rám. Hogy kívánhatnék bármi mást is? De most megbántottam. Még akkor is, ha semmi köze nem volt ahhoz, hogy élem az életemet. Én pedig azt akartam, hogy ne szenvedjen tovább.
– Csak egy randi? – kérdeztem.
– Csak egy – lazultak el a vonásai. Tudta, hogy meggyőzött.
– Oké – motyogtam az orrom alatt.
– Köszönöm – mosolyodott el. – De bízz bennem! Pár nap és meg fogod köszönni nekem.
– Kétlem.
Most pedig ott ültem az Apple fülkéjében és idegesen játszadoztam a késemmel. Úgy éreztem, az előérzetem, sajnálatos módon, tökéletesen beigazolódott. Ha a dolgok így folytatódnak, nem fogok megköszönni senkinek semmit. De legalább a kötelezettségemet teljesítettem. Nem kell majd többé keresztülmennem ezen a nonszenszen.
Újabb tíz perc telt el. Megfogadtam, hogy ha Riley nem érkezik meg három percen belül, lelépek. Folyamatosan az órámat bámultam, némán ösztökélve a mutatót. Már csak harminc másodperc maradt hátra, amikor meghallottam a pincérnő hangját.

Folytatása következik!