Vagyáink szerint

Az ember képzeletében sokféle ember szerepel, kivel el tudna képzelni ilyen- olyan életszituációkat. A férfiaknál a nővérek, a rendőrnők, a pincérek, tanárnők vannak a toplista elején. A nőknél ez az egyenruhára fókuszálódik. A történet mi velem esett meg, nem egészen az ilyen képzelgések megvalósulása, de nagyon hasonló ehhez. A történet középpontjában egy dada, vagy más néven egy bölcsődei gondozó áll. Egy külvárosi bölcsődébe járt a fiam. Minden második hétvégén pénteken én mentem érte, mert úgynevezett hétvégi apuka vagyok. A miértje nem lényeges. Fiam természete nem a legjobb, így miután befejezte a bölcsődei éveket, úgy döntöttem anyagilag támogatom az intézményt. Direkt vártam meg, amíg befejezi, nehogy akarva- akaratlanul megkülönböztetett bánásmódban legyen része. Június utolsó péntekjén bementem a bölcsődébe, abban az időpontban amikor érte szoktam menni.
- Jó napot apuka. Sándor már nem jár hozzánk.
- Jó napot. Tudom, nem is azért jöttem.
- Anyukával már elrendeztünk mindent. Elvitte a ruhákat, az üzenőfüzetet.
- A bölcsődei vezetővel szeretnék beszélni.
- Megkérdezhetem, hogy milyen ügyben.
- Igen, de amikor a beszélgetésre sor kerül, reményeim szerint Önök is ott lesznek.
- Valami probléma van?
- Nincsen.
- A bölcsődei vezetőt már nem találja bent. Hétfő reggel 8.00-tól van bent.
- Köszönöm. Akkor hétfőn. Kelleme hétvégét.
- Viszont. Viszontlátásra.

A hétvégét munkával töltöttem, illetve a tárgyalási előkészületekkel. Hétfőn reggel pontban 8 órakor a bölcsődében voltam. A vezető ajtaján egy határozott „Igen” után beléptem. Az irodában egy negyven év körüli hölgy ült az íróasztala mögött. Vele még nem volt szerencsém találkozni.
- Jó reggelt! Mit tehetek Önért.
- Jó reggelt! Nagy Péter vagyok, Nagy Sándor János édesapja. A fiam két évig járt ebbe az intézménybe és a múlt héttel elballagott. Az itt léte alatt viselkedése nem mondható a legjobbnak. A csoportját vezető dadák tudásuk legjavát adva figyelték és nevelgették Őt. Ezért, most, hogy befejezte, támogatni szeretném az intézményt.
- Ez kedves Öntől. Milyen jellegű támogatásra gondolt?
- Az én szememben ennek a bölcsődének megvan mindene. De én csak pár perceket töltök itt. Anyagilag támogatnám, és mellé szabad kezet adnék annak felhasználására. Azért most, mert nem akartam, hogy emiatt a fiamat bármilyen megkülönböztetés érje.
- Mekkora összegre gondolt?
- Nem tudom mire van szüksége a bölcsődének. A munkámban ebéd, vagy vacsora közben szoktam tárgyalni. Meghívnám Önt és a fiam csoportjában lévő összes gondozónőt egy ebédre, vagy ha ez idő hiányában nem lehetséges, akkor egy vacsorára. Kérem, egyeztessen le egy időpontot és keressen ezen a számon, a héten bármikor ráérek… - azzal átnyújtottam egy névjegykártyát.

Két nappal később felhívott a vezető hölgy, és megbeszéltünk egy pénteki ebédet egy kisvendéglőben. Először tettem jótékonysági felajánlást, ezért kissé izgulva álltam a találkozás elé. A munkaruhám általában öltöny volt, így azon a napon is az volt rajtam. Nem rajongtam az ilyen öltözékért, de hozzá kellett szoknom. Tökéletesen pontosak voltak. Kellemes megjelenés üzleti eleganciával fűszerezve.
- Jó napot!
- Jó napot! - válaszolt mindenki.
- Kissé önzésből a magam nevére foglaltattam az asztalt.
Bementünk és a helyünkre kísértek minket. Nem sokkal később egy pincér lépett mellénk.
- Üdvözlöm Önöket az éttermünkben. Voltak itt már előzőleg is, vagy szeretnék, ha ismertetném az éttermünk fogyasztási rendszerét.

Én már többször voltam ott, úgy csendben várakoztam. Nem lepődtem meg, mikor többen is ismeretüket fejezték ki. Italt rendeltünk. Hatszemélyes asztalnál ültünk. Én az egyik asztalfőn, velem szemben az vezetőnő és kétoldalt a négy dadus.
- Bevallom őszintén az adakozás eddig nem volt erősségem, így nem tudom ennek a pontos menetét. A felajánlást, mint magánszemély teszem, és nem kívánom az az ezzel járó adókedvezményt igénybe venni. A pénz eljuttatásának menetében viszont segítséget fogok kérni. Szeretném, ha felvázolnák előttem, ha korlátlan anyagi háttér rendelkeznének, akkor milyen fejlesztéseket, renoválásokat, vagy bővítéseket eszközölnének ki.
- Bocsásson meg, hogy aggályosnak tűnök, de megkérdezhetem milyen forrásból rendelkezik olyan összeggel, ami fel tud ajánlani?
- Elég sűrűn találkozom az ilyen hozzám állással. Pár évvel ezelőtt volt kínálkozó lehetőség a magyar piacon, amit kihasználva el tudtam érni az anyagi függetlenséget. Nekem már majd mindenem megvan, ideje hogy gondoljak másokra is. De most nem azért vagyunk itt, hogy az üzletemről beszéljünk, arról talán egy másik alkalommal.
- Elnézést. A bölcsőde az önkormányzaton keresztül jut a szükséges anyagiakhoz. Minden évben van egy keret, amit fel tudunk használni különböző karbantartási munkálatokra. A tanintézmények összevonásával másfélszer annyi gyermeket kell gondoznunk, sőt néha plusz csoportokat is indítani kell. Az épület a folyamatos karbantartásnak köszönhetően kiváló állapotban van, minden higiéniai szabálynak megfelel. A konyhánk csak az alapvető feladatra alkalmasak, mint melegítés és tálalás. Mint tudja az gyerekek napi étele reggel érkezik, csak annyi helyünk van, hogy azt aznap tudjuk tárolni. Tulajdonképpen ez is megfelelő, hiszen többre nincs is szükség. A konyhások szokták panaszkodni, a pont elégséges edény mennyiségre, de eddig egyszer sem fordult élő, hogy két turnusban kelljen ebédeltetni a gyerekeket. Az épület körüli park részben ugyan vannak kerti játékok, de egyszerre csak egy csoport tud kényelmes kint lenni. Ha valamilyen bővítést kellene kiemelnem, akkor az az udvari felszereltség lenne.

- És mi a helyzet a kerítéssel?
- A felújítása erre az évre van tervezve, de még nem tudjuk pontosan mekkora összeget ad az önkormányzat.
- Összesen mennyi csoport van az bölcsődében?
- Három, tíz dadussal, továbbá két konyhás és két karbantartó- kertésszel.
- Köszönöm. Önök szerint mi tehetné könnyebbé a mindennapi munkájukat? - fordultam a dadusok felé.
- Én ha tehetném lecserélném az összes ágyat és ágyneműt minden csoportban. Minden termet újra festetnék. És a fűtési rendszer is alaposan átnézetném.
- A szigetelés milyen állapotban van?
- Az szerencsére kiváló. Az ablakon csak akkor jön be levegő, ha ki vannak nyitva.
- A termek bútorzati felszereltsége? Van elég hely az ágyneműknek, a játékoknak?
- Van, azzal sincsen probléma.
- A plafon és tetőszerkezet?
- Ehhez mát annyira nem értek és nem is szoktam, a tetőn járkálni.
- Ha nem haragszanak, akkor valamelyikükkel szeretném körbejárni a teljes bölcsődét. Melyikőjük tudna körbe vezetni?
Szinte még be se fejeztem, a kérdést, az egyik dadus rögtön felelt.
- Én.
- Mikor lenne Önnek megfelelő? Mondjuk most ebéd után?
- Nekem megfelel.

A továbbiakban megebédeltünk és teljesen más témákról kezdtünk beszélgetni. Az élet mindennapos témái közt gyorsan telt az idő, és nekünk mennünk kellett. Két évet járt abba a bölcsődébe a fiam, de ez a két óra alatt sokkal többet tudtam meg, mint addig. Megbeszéltünk gy újabb időpontot a vezetővel, amikor már a pontos számokkal és tervekkel fogunk foglalkozni. Beszálltunk a kocsimba és elmentünk a bölcsődéhez. Útközben nem sok szó esett. Már megszoktam, hogy az útra kell figyelmen és nem a mellettem ülőre. Az udvar körbejárásával kezdtük, és közben Laura mesélt a mindennapokról. Milyen feltételek mellett jöhetnek ki az udvarra, mennyi idő, amíg minden gyerek felveszi a cipőjét, meg ha kell a kabátját. Utána mennyi idő, amíg újra bemehetnek a csoportterembe. Beszélt milyen végzettség szükséges, ahhoz, hogy valaki bölcsődei gondozó lehessen, és milyen előrejutási lehetőségek vannak. Beszélt a kerület többi bölcsődéjéről. Minden érdekelt mit mondott. Szeretem növelni a látókörömet. Körbejártuk a konyhát és a többi csoporttermet is. Végül abba teremben kötöttünk ki, ahol a fiam töltötte mindennapjait. Róla kezdett el mesélni. Olyan dolgokat mondott, amivel addig is tisztában voltam, de élvezettel hallgattam. Nem szóltam egy szót sem. Amióta kiszálltunk a kocsiból, csak akkor szólaltam meg, ha muszáj volt. Körsétánk végén csak ennyit mondott:
- ... és ha tehetünk Önért bármit, akkor csak szóljon.
- Éppenséggel tehetne.
A szemei kissé elkerekedtek, így tudtam, hogy baj van.
- Ezt hangosan mondtam ki?
- Igen.

A tárgyalásaimból már megszoktam a pókerarcot, így akkor sem árultam el zavarodottságomat. Elment mellettem, és az ajtó felé vette az irányt. Egy dolgot tanultam meg nagyon, addig nincs veszett üzlet, amíg az ügyfél jelen van. A keze után nyúltam, de nem értem el.
- Ön félreért engem. Nem állt szándékomban megbántani, se szóval, se tettel.
Nem reagált a szavaimra. Amikor az ajtóhoz ért becsukta. Belülről. Megfordult és határozott léptekkel odajött hozzám. Megállt előttem egy pillanatig és a szemembe nézett. Puhaságot éreztem az ajkaim körül. Annyira váratlan volt. Ott állt előttem és következő pillanatban megcsókolt. Nem tartott sokáig, csak két vagy három másodpercig. Ajkunk szétvált, és ismét egymás szemét néztük.
- Nem értett félre - nem tudtam fenntartani tovább az eltökélt üzletember arcot. Olyat tettem amit a a találkozás óta nem. Elmosolyodtam.
- Attól tartok, most megfogott.
Átöleltem és úgy csókoltam tovább. A kérdés azóta ott motoszkált fejemben, mióta önként jelentkezett a körbevezetésre. Meddig mehetek el? Amit én az elmúlt hónapokban, években láttam, az nem ad okot feltételezni azt, hogy amit most szeretnék, az meg is fog történni. Engem úriembernek neveltek, de nem mindig volt elég vér, hogy az agynak és a vágynak elegendő jusson. Mindkét kezem a hátán nyugodott, de most az egyiket, a jobbikat visszahúztam a karja alatt. A mellei nem voltak nagyok. Formásak voltak. A ruhán keresztül csak a formát éreztem semmi egyebet. Egy apró remegést éreztem, de nem tudtam eldönteni a kezem csinálta, vagy Laura teste. Kezét mellkasomra téve kissé ellökött.
- De, uram, egy bölcsődei teremben vagyunk.
- Higgye el kisasszony, pontosan tudom.
- A fia gondozónője vagyok.
- Csak volt pár nappal ezelőttig. Nézze én nem akarom, hogy azért tegyem valamit, mert támogatni fogom az bölcsődét, vagy mert fél, hogy ha nem teszi akkor visszavonom.
Pofon vágott. Határozott és pontos ütés volt.
- Minek néz engem? Vagy csak nem lát a szemétől?
Szemei csillogtak, ajka nedves volt az én ajkamtól. Az Ő teste remegett, de nem a félelem miatt.
- Bocsásson meg. Illetlen voltam. Ha kívánja, akkor elmegyek.
Ha van olyan mondat, amit mindig is hallani akartam volna, akkor talán az a következő volt.
- Kívánom, hogy elmenjen, de ne az ajtón keresztül és ne most rögtön.
- Ön szórakozik velem, és ebben kedvét leli.
- Igen.

Újra összeölelkeztünk. A zakómat a kocsiban hagytam. Az ingemet kitessékelte a nadrágomból, majd alulról elkezdte szétválasztani a két oldalt. Amikor a végére ért a két vállamon keresztül a hátamra segítette. Majd a tíz körmét végighúzta a mellkasomon.
- Ööö... Ön egy kissé másabb, mint elképzeltem.
- Inkább hallgasson.
Az ingem lehullt a szőnyegre. Nem engedhetem, hogy rajta több ruha legyen, mint rajtam. Ruházata, legalábbis amit, addig láttam az egy krémszínű blúz és nadrág, illetve egy fehér harisnya vég. Utcai cipővel nem lehetett a termekbe belépni. A blúz hamar lekerült róla és előtűnt fehér melltartója. Mivel nem láttam rajta semmi érdekeset, úgy azt is lesegítettem róla. A terem volt éppen alkalmas, arra, hogy kényelmesen elhelyezkedjünk. A bútorokat tekintve csak pár szék volt alkalmas arra, hogy elbírja kettőnk súlyát. Határozott mozdulattal megfogta a legérzékenyebb testrészemet. Testalkata alapján nem lehetett egy robusztus nőszemélynek mondani, de az ujjai összezáródásai nem foglalkoztak ezzel. Másik kezével kigombolta a nadrágom és lehúzta a sliccem. Lesegítette rólam a övem és a nadrágom. Zokni és boxer. A helyzet kezdet fölém kerekedni. Férfiúi önbecsülésem olyan gyorsan zuhant, hogy félő volt, még a mélyponton sem áll majd meg. Gondoltam rajtam a sor, és átveszem a kezdeményezést. Az én mozdulatom korántsem volt, olyan határozott, mint az Övé, vagy mint szerettem volna. Ha lassabban is, de a végül elértem, mit szerettem volna.
- Csak nem izgul?
- Úgy nézek ki? - hangom még nem remegett, így talán elhitte, hogy nem izgulok.
- Igen - húzta kaján vigyorra a száját. Talán a tisztelt üzletember úr nem volt felkészülve a saját vágyai megvalósulására.

A gondolkodás a tett halála, gondoltam. Két combjánál fogva felemeltem és egy székre ültettem. Mintha meg akarnám kérni a kezét, úgy térdeltem előtte. Ajkunkat ismét a másik izgatására használtuk. A nyakát csókoltam, majd lejjebb haladva a melleit. Egy pillanatra megálltam, amikor meghallottam dobogni a szívét. Ütemesen vert, teljesen nyugodt volt. Ura az érzelmeinek, a vágyainak, a testének és a lelkének. Az én szívem az elszólt mondat óta a torkomban dobogott. A hasán haladtam tovább. Megfogtam a harisnyáját két oldalt. Kissé felemelkedett, szabad utat engedve ezzel a ruhadarab távozásának. Valamiért tangát vártam, de nem az volt rajta. Egy teljesen szokványos fehér bugyi volt helyette. Nem rohantam, nem fogtam meg a kettőt egyszerre. Levettem a harisnyáját, és utána mindkét zoknimat.

Kissé jobban éreztem magam, mikor már mindkettőnkön csak alsónemű volt. Visszatértem ajkaihoz, mert szívemre vettem volna, ha miattam száradnak ki. Lábaival is átkarolt. Combjaival derekamat tartottam, sarkaival a fenekemet. Én a vállainál fogva húztam magamhoz. Legszívesebben már akkor letéptem volna bugyiját és magamévá tettem volna. De nem engedhettem a férfiúi vágynak, várnom kellett amíg, Ő is úgy érzi, hogy teljesen akarja. Laura sem volt, már annyira ura önmagának, mint percekkel azelőtt. Fejemet ide- oda fordítgatva vadul csókolt és kezével erősen szorított.
- Akarom - suttogta fülembe.
Lehúztam a bugyiját és levettem az a boxeremet is. Egy pillanatra meztelen testén pihentettem a tekintetemet. Aranybarna haja vállaira omlott és rendezetlen hullott alá. Barna szemei kíváncsiságot és izgalmat árultak el. Ajkai hívogatóan apró résnyire elválva egymástól. Mellbimbói hegykén rám meredtek. A melle alatti lüktetés azt jelentette, hogy szíve hevesebben ver, mint eddig. Lábait se zárta össze, nem akart Ő megálljt parancsolni.

Ahogy Őt néztem, egy pillanatra tudatosult bennem, hogy hol is vagyok és milyen szerepet töltött be az éltemben. Felállt és én leültem a helyére. Az ölembe ült. Az első behatolásnál egymás szemét néztük. Mind a ketten megremegtünk. Kezemmel a derekát tartottam. Lassan mozogni kezdtem. Nem láttam a világot, csak éreztem. A fejét hátrahajtotta és megragadta a vállamat. Minden egyes körmét tisztán éreztem. Hátulról kezemmel a lapockáinál tartottam, elölről fejemmel a melleinél. Minden egyes mozdulat gyönyörű volt. Egész testét éreztem, nem csak a hátát és a szemérmét. Éreztem apró mozdulatait, minden levegővételét. Éreztem a szorítását, a vágyának egyik megvalósulását. Szemem végig zárva volt. Nem akartam a materialista világ képeivel rontani a pillanatok önálló varázsát. Abbahagytam a mozgást, mert nem akartam túl korán a végére érni.

Már akkor féltem a beteljesülés utáni első szürke pillanattól. Ajkait nyakamon éreztem. Hangja csak halvány zihálás formájában jutott el fülemig. Szólni akartam, de nem bírtam. Nem is lett volna értelme az emberi beszédet alkalmazni, ahol már a lét feletti állapotba kerültünk. Újra érezni kezdtem kívül és belül. Szorítottuk egymást. Minden mozdulat önálló értelmet nyert, egy olyan rendszer részévé váltak, melyben egy mozzanat értelmetlen és csak együtt érhetik a tökéletes kiteljesedést. Megszűnt létezni a test, átvette helyét az egység. A kettő eggyé vált, összeolvadt időben és térben. Eljött a pillanat, mely önmagában hordozta a vágy ki és beteljesülését, a várakozás örömét és értelmét. Hosszú percek teltek el néma mozdulatlanságban. Rám hajolt és két kezével gyengében szorított magához. Lágy puszikat borította arcomat és nyakamat. Ajkunk egy végtelennek tűnő pillanatig összeforrt. Kinyitottam a szemet. Boldog elégedettséggel néztük egymást. Lelkem készem állt rá, hogy újra eljussunk a meghódíthatatlan magasságokba, de testem nem. Végül Laura törte meg a csendet:
- Hogyan kívánja a továbbiakban.
A falon lévő órára néztem. 18:27.
- Meghívhatom vacsorázni?