Vadvirág

Néztem magamat a tükörben, próbáltam mosolyogni, de csak egy vicsorgó alakot láttam magammal szemben.
- Buliba mész te vadorzó! Vágjál már magadra egy jó képet! – mondom magamnak!
- Nem tudok! Nem megy! - mondja földhözragadtabb énem.
- De miért nem? Ez egy vidám buli lesz! Haverokkal, poénokkal, nőkkel! – mi a baj?
- Ott lesz Ő is, hiszen tudod?
- Nem tudom! Nem érdekel! Őt sem érdeklem! Akkor menjen a francba!
- De még nincs veszve semmi! Hiszen olyan sokszor kereste a közelségedet!
- És? Akkor mi van? Semmi! A nagy semmi! Miért? Látsz itt valakit mellettem? Ugye nem? Na ugye! Menj te is a …. tudod hová! – veszek össze magammal.

Kinyomok egy negyed tubus hajzselét, eleinte csak ujjhegyeimmel rendezem a tincseket, de nagyon nem tetszik. Feszült vagyok, elegem van mindenből. Jön egy kósza gondolat, engedek neki. Tenyerem közepével megdörzsölöm fejem tetejét, majd körbe az összes hajam. Égnek állnak az összetapadt szállak, úgy nézek ki, mint egy másnapos punk.
- Ez a jó! Na látod! Most olyan fejed kívül is, mint belül! – és tényleg. Fújok rá egy kis meleg levegőt, most már így maradok. Nyitott ujjaimmal közelítve megszurkálom a kézfejemet, az égnek meredő tincs-csomókkal. Tartós! Állapítom meg. Mehetünk! Még egy kis igazítás a galléron, és ellépek a tükör elől.

Önként vállaltuk a segítséget a suliban a festés előtt. Minden táblán, a vakáció felirat cikornyás betűi emlékeztettek a nyárra. Furcsa volt, hogy csak páran lézengtünk a termekben és a folyósokon a megszokott pezsgés után, még is ez tette bensőségesebbé a hangulatot. A székeket és az asztalokat vittük ki a zsibongóba, valamint a képeket és a virágokat szedtük le a falakról, hogy a „festő bácsik” csak is a lényeggel törődhessenek. Az osztályunkból csak hárman jöttünk, Karesz, Timi, és Én. A Karcsi amolyan favágó típusú hozzáállással, csak tette a dolgát, nem érdekelte, hogy ki mennyire termelékeny, talán egymaga is megoldott volna mindent. Hogy én miért jöttem, azt tudtam, de Timi, valahogy nem illett a képbe. Amíg mi öt széket vittünk, addig ő csak egyet, amíg mi egyszer pihentünk, addig ő tízszer.

Nem zavart ez senkit, sőt, tiszteltük lelkesedését. Csak lassan tűnt fel, hogy a többi ismerős, hiába hívja, a könnyebb munka a szertárban sem kedves neki, csak is mellettem maradt. Mindig is kedveltem őt, de valahogy soha nem fértem be a többi rajongó közzé. Amint megéreztem ezt a távolságot, csak egy széplány maradt számomra azokból, akiket magam körül láttam. Hogy valami megváltozott, arra csak elköszönésünk után jöttem rá. Ahogy munka után indulni készültem, ő is egyből szedelődzködni kezdett. Együtt vártuk a buszt, és úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy az elválás után vettem csak észre, hogy kerülőt tett miattam. Másnap engem üdvözölt elsőnek, és feltűnően érdeklődött, hogy ma merre fogok rámolni. Tetszett a vonzalma, halvány kis reménnyel a lelkemben cipelgettem a székeket. Hittem is, és nem is, hogy ebből lehet valami. Végigdumáltuk az egész napot, egyre többet nevettünk, és úgy tűnt, hogy nincs is más az épületben, csak mi.

Hazafelé már olyan természetességgel ültünk le egy presszó teraszán, mintha előre megbeszéltük volna. Ahogy teltek a napok, egyre lassabban értünk haza, egyre nagyobb kerülőket tettünk. Elengedtük a buszokat, de ha jött egy másik járat felszálltunk, had vigyen másfelé. Eltelt a hét, eljött a péntek. Már délben végeztünk, nem maradt több tennivaló. Felszabadultan rohantunk le a lépcsőn, ő kicsit lemaradt, kezét nyújtotta, hogy tarthassa velem a tempót. Valahogy így maradtunk kézen fogva. Végig csatangoltuk a várost, bejártunk minden ismert és ismeretlen helyet. Már sötétedett, amikor búcsúztunk.
- Összefutunk holnap? – kérdeztem lazán, de biztos voltam a válaszban.
- Azt hiszem, hogy nincs sok leckém! Talán ráérek! – mondta viccesen, szemében huncut fénnyel.
- Kilenc? Tíz? Mikor ébredsz?
- Hmm, azért olyan korán még nem! De legyen tizenegy, addigra ide érek! Rendi?
- Rendben! Akkor ugyan itt holnap!

Kaptam két puszit, elengedte a kezemet, és elindult. Még egyszer visszamosolygott, azután eltűnt a sarkon túl. Vettem egy szál rózsát, és akár hogy is lassítottam magam, még is hamarabb érkeztem. A vörös szirmokat szagolgattam, és a sarkot lestem, ahol majd mindjárt megjelenik. Nem csodálkoztam, hogy késik, talán számítottam is rá. De nem jól tudtam. Nem késett, csak nem jött el. Nagyon vacakul éreztem magam. Biztos voltam benne, hogy csak is valami ismeretlen erő, talán egy családi program tarthatta őt vissza. Mivel nem cseréltünk telefonszámot, így értesíteni sem tudott, mentettem fel magamban. Ahogy ez eszembe jutott, támadt is egy ötletem, hiszen tudom melyik utcában lakik, és a családneve is ritka. A telefonkönyv majd segít, irány a fülke, lapozom a vastag könyvet, megvan! Csak ők lehetnek! Kicsöng, nem veszi senki. Tárcsázok még vagy ötször, hátha tévesztettem, de nincs válasz.

Úgy rakom vissza a kagylót, hogy majdnem szétreped a készülék. Otthonról próbáltam még, vagy százszor, de semmi. Másnap újra megnéztem a telefonkönyvet, találtam még egy ugyan olyan nevet. Ó én barom! Csak kicsit lejjebb is meg kellett volna néznem! Felveszik, mondom, hogy kivagyok, és kit keresek. Kiderül, hogy az idős női hang a nagymama. Tegnap elutaztak nyaralni, tudom meg. Rákérdezek, mint aki nem hall.
- Igen! Elutaztak, két hétre! – ha akarom, ha nem, de ez a válasz! A rózsát vízbe raktam, de most kiveszem a kék vázából, és megpróbálom a szemetesbe tömni, de nem megy, túl hosszú a szára. Kiveszem, ahogy rámarkolok, érzem, hogy szúrnak a tüskék. Nem érdekel, kinyitom az ablakot, és kivágom. Tenyeremen apró vérpöttyök maradnak utána, de nem érezek fájdalmat, a kezemen nem.

Ledaráltam a saját lelkemet, nem is egyszer, majd újból összeraktam, és próbáltam megmaradni. Csak azt tudtam dúdolni, hogy „Adj helyet magad mellett…” és ültem a közelben egy padon. Néztem a megbeszélt helyet, ahova ő nem jött el. Ez az első héten mindennap ott voltam. Csak rá gondoltam, szidtam és utáltam, órákat beszélgettem vele magamban. Volt, hogy megértően, volt, hogy lekezelően. Eltelt a hét, eljött a nem találkozásunk hétnapos fordulója. Valahogy kibeszélgettem magamból őt. Csak én válaszoltam helyette is, de megnyugodtam. Nem felejtettem el, nem tettem az ellenségeim közzé, de újra tudtam normálisan élni.

Mostanáig. Mert úton vagyok egy házibuliba, ahova nem miatta megyek, de tudom, hogy ő is ott lesz. Gyalog megyek végig, nem baj, ha kések, legalább nem én leszek az első. Nyílik az ajtó, a barátok köszöntenek, a zene hangos, alig értem őket.
- Rég láttalak, tök jó a hajad, ráér a fodrászod, milyen suli nélkül, hogy vagy haver? - záporoznak a kérdések. Naptól barna fiúk és lányok jönnek köszönteni, mindenkinek van egy jó szava, röhögnek a frizurámon, próbálok én is barátságosan válaszolni. Karcsi kerül elém, az energikus „favágó”.
- Nézzétek! Itt egy szomorú ember! Gyorsan segítsünk rajta! – vidáman átölel, vagy inkább lefog, nem sejtek semmit, és már is üvegből önt a számba valamilyen tömény italt. Ciki lenne kiköpni, és amúgy sem akartam józan maradni, így lenyelem.

Emberes a korty, de utána megmenekülök. Megyek tovább, de érzem, hogy nyugtalan vagyok, keresek valamit, vagy valakit. Na vajon kit? Még három puszi, négy - öt kézfogás, és meglátom. Ő is észrevesz, üdvözöl, kézen fog - Beszélnünk kell! – mondja, átmegyünk a lökdösődő tömegen, ki a konyhába. Lebarnult, kicsit másként hordja a haját, de szép, nagyon szép. Mosolyog, mintha tőlem várná a kezdést, de én hallgatok. Karba teszi a kezét, néz még egy darabig, majd ő szólal meg.
- Kár, hogy nem jöttél el azon a szombaton! – csak azt látom, hogy feje hirtelen oldalra rándul, eltűnik a mosoly, és a kezét az arcához szorítja. Szájon vágtam? Úgy tűnik! Utólag fut csak át rajtam, hogy jól tettem-e, de nem érzek lelkifurdalást. Semmit sem érzek. Otthagyom. Karcsit keresem, számomra ő lehet mára a feloldozás.
- Gyere Karcsi! Igyunk már valamit! Mi van, sosem iszunk?
- Dehogy nem! Csak vártam valakire, aki velem tart! Na gyere! – átvágunk a titkos forrás felé, ahol az igazán jó piákat „rejtegetik”.

Már - már kezdem látni az Adriát, ahol Karcsi nyaralt, mert elmondta az indulástól, a sátorverésig az összes érdekes fordulatot, amikor Timi újból megtalál. Karesz kitöltött még egy adagot.
- Bocsi, ígértem, hogy viszek egy pohárral Zolinak. – és magunkra hagy.
- Ilyenkor igazán férfinek érzed magad, mi? Megütni egy nőt? Most büszke vagy magadra? – mondja Timi, zaklatottan, arca piros, szemei könnyezni készülnek.
- Nem vagyok én büszke semmire. Nem is érdekelsz, hagyjál már! – és elfordulok. Azaz csak tenném.
- Te bunkó paraszt! – már szinte kiabálja, és sípcsonton rúg, de keményen.

Most kap még egyet, az arca másik oldalára. Ez már tudatosabb volt, még meg tudtam volna állítani a kezem, de nem tettem. Tímea a lendülettől a földre került, nem kis feltűnést kelteve. A házigazda veszi kezébe az irányítást, Timit felsegítik, és mindkettőnket a ház csöndesebb része felé irányítanak, javasolva, hogy ha lehet, akkor hamar menjünk haza. A lányok szemében megvetés, és a fiúk arcára is azt írták, hogy „azért ezt nem kellett volna”. Az étkezőig tuszkolnak, két lány még egy ideig ott marad ápolni és vigyázni, de ahogy látják, hogy minden rendben, mert lenyugodtunk, visszamennek bulizni. Mintha csak erre vártunk volna, újra szidni kezdjük egymást, megint egyre hangosabban. Timi felém közelítve mondja:
- Na mi van? Nem ütsz meg még egyszer? Nem vagy már nagylegény?

Ahogy karnyújtásnyira ér, elkapom, magamhoz húzom, és megcsókolom. Visszacsókol, de a végén belém harap, és kaján mosollyal hátralép.
- Azt hitted, ha kiklopfolsz, akkor megpuhulok? Te teljesen hülye vagy!
- Menj a francba! – már végleg elegem van, elhatározom, hogy hazamegyek. Elindulok, az étkezőből egy folyosó vezet csak ki, de ott egy kisebb tömeg torlaszolja el az utat. Találok egy ajtót, kinyitom. Lépcsőt látok, felfelé vezet, talán a tetőtérbe. Felmegyek, mindegy hová, csak el innen. Nem menekülhetek, mert utánam kiabál:
- Látod! Tudtam, hogy felesleges elmennem a randira, mert így is kiderült, hogy egy állat vagy!
- Honnan tudjam, hogy te sem voltál ott? – lepem meg, ezzel a kis hazug kérdéssel.

Nem tud válaszolni egyből, szinte hallom, ahogy pattog benne az indulat.
- Akkor,.. akkor miért is vagy rám mérges? Akkor okod sincs rá, ha te sem jöttél el!
- Nem érdekes! Hagyjuk az egészet! – leülök a legfelső lépcsőfokra, tenyerembe hajtom arcomat, és próbálom magam túltenni mindenen. Nem sikerülhet, mert elindul utánam.
- Szóval nagyobb szemét vagy, mint gondoltam! Még csak el sem jöttél!
- Igen! Akkora szemét vagyok, hogy szóba sem érdemes állni velem, hagyjál most már! – felállok, szinte menekülve keresek valami kiutat. Kinyitogatom az ajtókat, egy fürdő, és két szobácska van itt fent, de sehol egy lépcső, vagy legalább egy erkély, ahol meglóghatok.

Mire rájövök, hogy zsákutcában vagyok, felér. Bemegyek az egyik szobába, hasra fekszem az ágyra, a fejemre egy párnát teszek. Nevetséges vagyok, de most ennyi telik tőlem. Megtalál, érzem, hogy mellém ül az ágyra. Egy kicsit csöndbe van, valamit mocorog.
- Megnéznéd a vállam? – kérdezi, sokkal kedvesebb hangon, mint amire számítottam. Nem mozdulok, nem is szólok, maradok a párna rejtekében, mint egy strucc.
- Legalább nézd meg, hogy mit csináltál! – már határozottabb, de az ordibálós feszültség eltűnt a hangjából. – erre már mozdulok, lassan lehúzom magamról a fedezéket.

Félig háttal ül nekem, blúzát kigombolta, lehúzta a jobb válláról, fejé hátrafordítva néz hol rám, hol a piros folt felé, ami az esés miatt keletkezett. Néhány tincse összetapadt az izzadságtól, a már amúgy is kócos hajából. Kicsit vadócos így, ilyen lehetett Tarzanné, amikor leesett az indáról. Végig simítom vállát és a karját, de nem úgy, mint ha vigasztalni akarnám, inkább csak érezni akartam őt. Kicsit megrázkódik, és kezét az enyémre tetszi, megállítva a simítást.
- Látod, tudsz te normálisan is hozzámérni!
- Tudok, de nem akarok! Most már nem! Inkább hagyjuk egymást!
- Hagyjuk? Semmi bocsánat? Ezt mered mondani, azok után, hogy megütöttél?
- Ezt! – hátamra fordulok, kezeimet a fejem alá teszem. – ezzel felbőszítem, felugrik az ágyra, majd rám ül.
- Szóval úgy érzed, hogy te győztél, és én már mehetek is? Ne hidd, hogy ennyire könnyen feladom! – jobb kézfejét fenyegetően ökölbe szorítja, és ütésre emeli, de csak ügyetlen, lányos mozdulattal. Csak két gomb tartja össze a blúzát, mellei rám pillantgatnak.
- Add vissza, ha van mit, csak nyugodtan! Most úgy sem lát senki! - becsukom a szemem, teljesen kiszolgáltatva magam.

Kapok egy akkorát, hogy alig térek magamhoz. Nem ököllel, de meglepődöm, pláne, hogy nem számítottam rá. Nincs lehetőségem semmire, mert egyből rám hajol, és megcsókol. Hosszan és odaadóan, rám fekszik, és ölel, ahol csak tud. Egy ideig viszonzom, majd lelököm magamról!
- Most már ne gyötörj tovább, kérlek! – fel akarok állni, de megfogja az ingemet, olyan erősen, hogy lepattogzik róla szinte az összes gomb. – Ez most mire volt jó? Komolyan, teljesen ki akarsz készíteni? – kiabálom.
- Ne menj el, kérlek! – még mindig fogja az ingem csücskét, és húz vissza.

Visszaülök az ágy szélére, úgy sem tudok így lemenni, de nem fordulok felé. Egy ruhadarab vágódik a vállamra, amennyire látom a blúza.
- Nem érdekellek még így sem? – felé fordulok, kezét karba téve próbálja melleit takarni. Távolba meredve néz oldalra, az arcán durcás vonásokkal várja reakcióimat.
- Figyelj! Te nagyon szép vagy így is, és ruhában is! Csodálatos vagy, legyen akár vaksötét, vagy akár akkora fény, hogy már kisül minden szín, te még akkor is tündökölsz! – egy ideig harapdálja a szája szélét, majd sírva fakad.
- És most mi a baj?
- Akkor miért nem szeretsz egy kicsit? – mondja sírós hangon.
- Mert nekem így fáj! És különben is….., de inkább hagyjuk! – újból indulni akartam.
- Nem, nem! Nem mehetsz még el! Nem, így nem! – felugrik, visszahúz, leteper,…. hagyom magam, kavarognak bennem az indulatok, de egyik sem győzi le a másik érzést.

Cibálja rólam a ruhát, a szabaddá vált részeimet egyből csókolgatja, kezével hol vetkőztet, hol simogat, de van, hogy körmével karistol. Amikor már mind a ketten ruhátlanná váltunk, rám hasal, úgy, hogy a lehető legnagyobb felületen érjünk össze.
- Rossz érzés hozzám érni? Ugye, hogy nem!? – eddig oldalra fordítottam a fejem, most ránézek. Elkezdi simítani a hajam, de a végére inkább belemarkol, és vadul csókolni kezd. Viszonzom, egyre jobban esik, valami oldódik bennem, meggyógyít a teste. Combjai tövébe igazítja szerszámom, a dombocskái közé szorítja, és lassan mozogva elkezdi magát kielégíteni. Egyre jobban liheg, már nem bír csókolni, arcát az enyémhez préselve zihál a fülembe.

A csúcsra érve vállamba kapaszkodik, kinyújtja a kezeit, mellei az arcom felé himbálódznak, és csípőjét szorosan ez enyémhez tolja. Kicsit úgy éreztem, mintha én lennék a lány. Arcán szenvedő és szenvedélyes vonások kavarognak felváltva. Majd visszazuhan rám, de csak pár lélegzetnyire. Nem szól egy szót sem, nem is igazán néz rám, úgy ül fel, és tol magába. Amint teljesen körülvett, már is feltört belőle egy hangos sóhaj, egy ősi hang, egy szavaknál is többet mondó örömhörgés. Nem érdekeli a külvilág, egyre hangosabban élvezi a bennünk szétáradó örömöt, a minden keserűséget feloldó testi mámort. Nem kímél, úgy veri magát az ágyékomhoz, mint aki most akar minden elmaradt gyönyört bepótolni. Kezei akarat nélkül mozognak, van, hogy dörzsöl, van, hogy markol, amikor elélvez belém mar, körmeit a húsomba mélyeszti.

Nem érdekel, ez nem is fáj, ahhoz képest, amit már miatta éreztem. Leomlik rólam, összekuporodik, mint aki fázik, és bánatosnak tűnő hangon nyöszörög a kéjtől. Végig simítom a testét, lassacskán ellazul, még erősen liheg, de szemét nem nyitja ki. Felém akarom fordítani, de csak a hátára fekszik, lábait felhúzva kezei engem keresnek, ahogy elér magához húz. Összeillünk! Kezünk, lábunk, mellünk,… mindenünk lágyan simul össze, és egymásba. Kezét a fenekemre téve diktálja a ritmust, az egyre gyorsuló őrjítő tempót. Már inkább bántom, mint szeretem, úgy verem magam hozzá, de vonásai és hangjai erre bíztatnak. Csapdossa az ágyat, engem, és magát, vergődik, mint aki nem is akarja, hogy ezt tegyék vele, de érzem, hogy ez kell neki, hogy toljam belé magamat, ahogy csak bírom.

Többször belém kap, majd saját ujját harapja, haja ragacsos csíkokban tapad az arcához. Sír vagy kiabál, nem tudom eldönteni, remeg a teste, majd megfeszül, egy pillanatra elenged, majd újra szorít és feszít, még két görcsös mozdulat és én is élvezek. Nem bírom visszatartani, vele kiabálok, vagy üvöltök, nem is tudom. Mellé fekszem, inkább esek, és még sokáig hangosan vesszük a levegőt. Ahogy magamhoz térek, látom és hallom, hogy sír, szinte zokog. Mellébújok, kezemmel az arcát simogatom.
- Mi baj?
- Semmi, semmi, örömömben sírok, egyszerűen nem tudom visszatartani! – mondja, nevet és sír egyszerre. – ne haragudj, ha valami nagyon jó történik velem, mindig ez van!

Átkúszik rám is ez az érzés, átöleljük egymást, együtt sírunk és nevetünk. Lassan eszünkbe jut, hogy hol vagyunk, hogy akárki utánunk jöhet, pláne, ha még tovább maradunk. Felötözünk, már ruhába még egyszer átöleljük egymást, olyan erősen és szorosan, hogy levegőt is alig kapunk. Már a lépcső alján kérdezem:
- És találkozunk még?
- Naná! Miért, te nem akarsz?
- Dehogynem!
- Akkor mi a gond?
- Csak attól félek, hogy nem jössz el! – úgy néz rám, mintha most vallottam volna be egy hatalmas bűnt.

Nem vettük észre, hogy közben visszaértünk a buliba, a tömegbe, azok közé, akik utoljára veszekedni láttak minket. Ingem gomb híján nyitva, mellkasomon karmolások nyomai virítanak. Hajunk csapzott és kócos, arcunk piros és feszült, de inkább csak az elhangzott válasz, és a fel nem tett, de még is létező kérdés miatt. Ahogy meglátnak minket, mindenki felénk fordul, még az a szemét D.J. is kikapcsolja a zenét. Mi kerülünk a középpontba, mintha ez nem is számítana, csak egymást nézzük. Én nem kérdeztem kimondva semmit, de ő még is válaszol a hallgatásával. Látja, hogy nem érem be ennyivel, szememből még sugárzik a kételkedés. Mosolyogni kezd, szavak helyett inkább átölel és megcsókol. Érzem, hogy nem kell rá többet hiába várnom.

A nézőinkből most felszabadul a feszültség, éljeneznek és tapsolnak, újból megszólal a zene. Mintha ott sem lennének, csak öleljük egymást, feloldódunk a tömegben és a zenében.

A. T. szerelmének emlékére.