Út

A nap még nem kelt fel, a sötétség beborított mindent. Egy fiú ácsorgott a hegy aljában. A szél az arcába csapott. Bár hidegen marta, ő egyáltalán nem törődött vele. Előre meredt, a messze távolba és az utat pásztázta, mely felfelé vezetett. Fel a hegy tetejére. Fel kell mennie.

Beleborzongott, ahogy a hideg behatolt a ruhája alá, szorosabban összehúzta magán a kabátot. Egy percre kezeire tévedt a pillantása, melyek pirosak voltak a hidegtől. Megmozgatta dermedt ujjait. Minden mozdulat éles fájdalommal járt, de ő már nem is érezte, ujjainak és testének fájdalmas sikolya már ne jutott el az agyáig.

Mikor elindult otthonról, még érezte, hogy teste tiltakozik az út ellen. Majdnem meg is fordult, hogy visszamenjen, egész testét átjárta a vágy, hogy hátat fordítson a kihívásnak és visszamenjen, visszabújjon az ágyba, a megnyugtató takaró alá, ahol körülöleli a megnyugtató melegség. Minden porcikája visszakívánkozott, minden sejtje könyörgött, az agya minden indokot kitalált. Frappánsakat és megcáfolhatatlanokat.

Csak egy volt, ami állhatatos maradt, csak egy, ami hitte, hogy sikerül: a szíve. A szív, mely a remény őrzője. Nem keres indokokat, nem hadakozik, nem kiált, csak hisz. A szív az egyetlen, ami szeretni képes. A szív hajtotta idáig, ahol most állt, idáig ahol most fölfelé bámult.

Már csak a cél lebegett a szemei előtt, és akkor újra érezte, hogy testrészei felsikoltanak. Érezte, hogy újra visszarántják őt a kegyetlen valóságba. Megremegett. Újra vöröslő kezeire bámult, mire harag csillant a szemében. Miért akarják visszahúzni őt? Miért, hogy mindig csak önmagukra gondolnak? Miért, oh miért nem képesek ők is arra, amire a szív? Szeretni...

Szeretni. Forró áramként terjedt szét a szó a testében, tudta, hogy a hideg nem tarthatja vissza őt többé. Tett egy lépést. Mégy egyet. Még egyet. Képes rá. Meg tudja csinálni. Megszaporázta lépteit, egyre följebb és följebb jutott, de érezte az erőt, amely egyre jobban vissza akarja húzni. Az erőt, amely mindig földhöz ragasztja az embereket, amely mindig visszarántja őket a porba. Nem! Ezúttal nem teszi őt nyomorulttá!

Az emlékezetébe képek villantak. Emberek. Sírnak. Jajgatnak. Panaszkodnak. Mindig és minduntalan elégedetlenek. De soha nem tesznek semmit. Semmit! De ez még nem is elég nekik. Nem! Másokat is vissza akarnak rántani. Ugyanúgy, ahogy a gravitáció. Felrémlettek a pesszimista szavak az emlékezetében. "Nem sikerül." "Lehetetlen." "Nem tudod megcsinálni."

Lehetetlen? A lehetetlen csak azok számára létezik, akik nem vállalják a küzdelmet.

Egyre meredekebb lett a hegyoldal, és ő minden fű csomóban, minden sziklába belekapaszkodott. Sohasem volt ennyire hálás, hogy fűcsomók és sziklák is léteznek a világon. Apró dolgok, mégis sokkal inkább segítik őt a cél felé, mint az emberek. Az emberek, akiket oly sokszor hívnak nagyoknak és bölcseknek. Hol van az emberi nagyság? Hol? Hol a bölcsesség? Hol az emberség annyi kegyetlen ember között?

Egyre feljebb és feljebb jutott. Centiméterenként tolta fel magát, egyre magasabbra, percről-percre közelebb került a célhoz. Közelebb, egyre közelebb. Nem adta fel, egy percre sem jutott eszébe, hogy most már abbahagyhatja. Végig fogja csinálni. Egy szikla hirtelen kicsúszott a lába alól, és lezuhant a mélybe, de szerencsére sikerült megkapaszkodnia. Nem nézett le. Nem nézett hátra. Nem akarta látni a helyet, ahonnan jött. Csak fel! Csak előre!

Igen, már látta! Látta csúcsot, a helyet, amit a szíve már elindulása pillanatában látott. Hevesen vert mellkasában a remény. Sejtjei és teste ujjongani kezdtek. Igen, már nem húzták hátra, ők is részt akartak venni a sikerből. A sikerből, amely egyedül a szív érdeme volt. Utolsó erejét megfeszítve felhúzta magát a csúcsra. Kedve lett volna elterülni a sima talajon és elaludni, de összeszedte magát. Felállt és körülnézett. Egy kis fehéreret keresett. Egy kis fehér virágot. Ott kell lennie. Még egyszer körbepásztázta a talajt. És akkor megpillantotta! Megpillantotta a virágot, amely édesanyja gyógyulásának hírnöke volt...