Út az első tavaszi napsugárig

Üdvözlöm, Kedves Olvasó! Köszönöm, hogy újra megtisztel figyelmével. Az eddig bevált megszokott erdei séták helyett, most nem mozdulunk ki a városból. A településen szerzett kalandok leírásának viszont egyetlen határozott célja az, hogy ráirányítsam figyelmét a közvetlen közelében száguldó levegő uraira. Kérem, a következő sorokat ne egy távoli más által bemutatott sztorinak vélje, hanem az Ön szemei és fülei előtt zajló csodának.

Tegye egy picit érzékenyebbé érzékszerveit a csőrökből kifakadó hangokra és a város zaja mellett hallja meg barátaink énekét. Szemeivel fedje fel madarainkat, mely mellett nap, mint nap elhaladunk. Ha egy picit ráhangolódunk a falak között megbúvó életkékre, hát már egy munkahelyre vezető séta is üde színfoltja lesz hétköznapjainak. A Balaton partján, ha nem is a zöldküllő kiáltására vagy a sirályok vijjogására fog megfürödni, de a néha egyhangú szürke sétákat érdemes feldobni röpke izgalmas kirándulássá.

Kérem, fogadja el tőlem ezt a kilincset és nyisson be ezen az ajtón, hol egy csipetnyi fűszer várja mely kikerülhetetlen útjait változatosabbá, ízletesebbé, élvezhetőbbé fogja tenni.
Idén újra találkoztunk a tizenegy hónapja elhagyott rideg emberrel, a novemberrel. Valahol örülünk, ha téli vendégeink hada ostromolja már az északi bérceket és búsan könnyezünk színpompás gyurgyalagjaink után. A telet várva már egyre gyakrabban kapcsoljuk be kopott magnóinkat és hallgatjuk százszor a megunhatatlan fülemüle változatos strófáit. Énekes rigóink duplázó éneke utáni szomjunkat is csak a hangfalakkal olthatjuk. A 17 óra utáni naplemente sem engedi már, hogy egy fárasztó napot a hangulatos nádasokban fejezzük be. A lipóti madárvárta is üresen ásítozik és adja meg magát a hamar ráhulló sötétségnek. Már csak hétvégén kerül nyakunkba kincsünk, a távcső. Télen viszont gyakrabban állunk sorba az antikváriumba és keressük, kutatjuk Fekete István, Széchenyi Zsigmond, Kittenberger Kálmán, Molnár Gábor és még sorolhatnánk… sárguló könyveit. Ezek a papírlapok elringatnak minket a múlt század elejére, közepére hazánk és Afrika zamatos tájaira. Egy-egy szakkönyv is a polcra kerül, mely a legújabb kutatások eredményeit rejti.

Az ősz, tél már csak ilyen. Nem sírunk, ha csak hétvégén csendül fel a surranónk kopogása, mert mással is ki lehet tölteni az időt. Arra viszont megtanít minket, hogy minden morzsát felcsipegessünk, amit a négy falon kívül találunk. A munkahelyről jövet-menet pár perces séta alatt érhetnek meglepetések. Ma délután a Szent László tér felé vettem az irányt. Fejt leszegve kullogtam a megszokott úton, egyszer csak egy hang ütötte meg fülemet. Nini! Kezdődik a móka? Vágtam fel fejemet a hangadó felé. A templom tetejéről parlagi galambok robbantak le és eszeveszett száguldásba kezdtek. Viharos erővel zúgtak el a távolba, mert ők nem voltak kíváncsiak a vívívívívízőre.

Én viszont igen! Izgatottan pásztáztam a légteret, a riadalmat okozó megpillantásának reményében. Ő viszont nem mutatkozott. A galambok őrült kalamajkát kavartak a város felett, láthatóan nem örültek az esetnek. Apadhatatlan lelkesedéssel járőrözött szemem a belátható terepen, egyszer csak behúzott fölém a predátor. Ahogy néztem, talán csak egy kis játszadozásra volt kedve. Csupán tesztelte a turbékolók kondícióját. A ragadozó pár másodperces látványával visszaemelt engem a természetjárók közé. A vörös vércse farktollainak fekete csíkja elrepített vissza a mi világunkba, egy picit hazaértem. A zord falak mosolyogtak, a szűk utcák kitágultak, olyan érthetővé vált a zsibongás.
Városunk nemcsak egyszer adta át a kulcsot. Talán tavaly volt? Nem tudom.

Este sötétedés után sétáltunk haza menyasszonyommal a Magyar utcán, míg nem egy hangtalan fantom érkezett felénk. A lény legkisebb nesz nélkül oly süketen szállt felénk, hogy szinte megvakultunk. Igen, megvakultunk, hiszen akár egy veréb röptét is lehet hallani, nem beszélve sok száz seregélyről, mikor a fejünk fölött húznak át. Egy autót látva hozzákapcsoljuk a zúgást egy filmsorozat mellé, fülünkbe cseng a szignál. Itt viszont nem jött semmi, csak a madár, de az nagyon. Hatalmas fejével, mint egy földön kívüli egyre közelebb ért hozzánk. A sötétség világos színű, nagy fejű, hangtalan szelleme, a gyöngybagoly. Nem elképzelhetetlen, ugye? Érdemes nyitva tartani szemünket, mert rátalálhatunk!

Sorolhatnám még az emlékezetes történeteket és igen, köszönöm! Kedves Olvasó már ismer annyira, hogy tudja a következő írásaimban meg is teszem. Addig is szívünk dobogjon együtt a házak közt megbúvó tollas barátainkkal. Kik velünk együtt töltik meg a városokat. Az ő látványukkal könnyebb lesz átvészelni az első tavaszi napsugárig vezető utat. Remélem, az olvadás beállta után sem feledkezünk meg róluk, és hogy ez így legyen, ha nem bánja, máskor is eljövök egy közös emlékezésre, ábrándozásra.

Madárbaráti üdvözlettel:

Nagy Kornél