Ufo kaland - 1

Az első találkozás

Elértem már mindent, amit csak ember elérhet. Megkaptam a szebbnél szebb nőket, zsenge lányokat, kikapós fiatalasszonyokat, megkóstoltam a fiatal fiúk szerelmét, súroltam a szodómiát is. Kelet mámorító buja tájain bizony igen kifinomult – mások szerint kificamodott az ízlésem –, de hát istenem, oly rövid az élet és ez alatt a rövid idő alatt kell mindent kipróbálni, megtapasztalni az embernek.

Végtelenségig elmentem a kéj, a mámor, a gyönyör kiaknázásában. Igen, sokszor állati ösztönöket kell kiélnie az embernek ahhoz, hogy száraz, szívós kutató munkájának ne legyen rabja, ne váljon szakbarbárrá. Elértem a szakmai sikereket. Ez azonban nem elégített ki. Hiányzott valami az életemből, sarkalt a mindent megismerés vágya. Amikor csúcson voltam, akkor, úgy éreztem, hogy semmit sem tudok. Elvesztettem magam alól a talajt, s megunva a körülöttem elharapódzó szürkeséget, ocsmány tülekedést, elkívánkoztam erről a földről. Úgy éreztem, hogy barátaim nem elégítenek ki, rokonaimban csalódtam. Mindenki kihasznált, csak a hasznot igyekeztek húzni belőlem. Megundorodtam mindentől és mindenkitől.

Már, a valaha oly imádott Nap sem vonzott, nem kívántam a folyók hűs vizét. Én, aki a világ összes óceánjait, tengereit megjártam, milliom szigetet, fürdőhelyet felkerestem az időt múlatni, egyszerre csak kifújtam. Nem vágytam senkire és semmire. A harmincfokos nyárban lehúzott redőnyök mellett hűs szobámban feküdtem, és meditálva nem gondoltam semmire. Hetek óta tartott ez az állapot, amikor egyik holdvilágos éjszaka megtörtént a csoda.

Azon az éjszakán fenn volt a telihold, a meleg nyári éjben sarkig nyitva az erkélyajtóm, és a hatalmas ventillátor által kevert kellemes, hűs szobában teljesen meztelenül hevertem egy lepedő alatt. Nem jött álom a szememre. Életenergiám a csúcson volt, testem és lelkem kéjre vágyott. A hold egyre közelebb jött, már-már bebújt a szobaablakon, aztán valami kellemes bizsergést éreztem, a hold még közelebb jött, orgonalila fény töltötte be a szobát. A levegő vibrált, minden izzott. Szemeim behunytam a vakító fény miatt, moccanni sem tudtam.

Megmerevedtem, a rám terített lepedő felemelkedett, körbelebegte a szobát, majd leereszkedett rám, s mellettem találtam egy selymes bőrű, hús-vér emberi testet. A vékony gyermekkarok, lábak rám fonódtak, egybeolvadt velem és egyetlen nyílásán: tüzes, síkos vulváján behatolva bíborlándzsámra tűztem. Arcát arcomhoz szorítva, oldalsó fekvő helyzetben tettem magamévá. Húst szorítottam, bár bőre kellemesen hideg volt, mintha egy kígyóval szeretkeztem volna. Az aktus nem tartott soká. Miután jóllaktam belül tűzforró, végbelének a sikálása általi kéjérzettel, és hatalmas vulkánszerű ejakulátum bombámat felrobbantva magommal öntöztem a finom kelyhecskét, kibújtam belőle, amint szorítása elengedett. Hanyatt fordultam, és riadtan józanodtam ki. Hirtelen felültem. Ösztönszerűen körbetapogattam a lepedőt, s kezem keményet tapintott. Hirtelen lerántottam a takaróként használt lepedőt, s az alatta lévő kis százötven centinyi lény ijedten kuporodott össze.

– Hát te ki vagy? S hogy kerülsz ide? – kérdeztem megrökönyödve.
– Ufó vagyok, a te mentorod – mondta kellemes, lágy, se nem férfias, se nem nőies hangon. Ekkor néztem végig rajta igazából. Bőre halvány viaszsárga, teste teljesen emberi, egy tizenöt éves kamaszt formált. Mellei, mint egy serdülő lánykának, arca, mint egy kamaszé. Lehet fiúnak is, lánynak is nézni. Haja aranyszőke, lágy hullámokban glóriaként lebegett feje körül. Murillo puttóira vagy Rubens angyalkáira emlékeztetett.

– Ajkai vérpirosan és fodrosak, fogai szabályosak, orra pisze, szeme dióbarna. Teste izmos és arányos. Lábai formásak, mellei kicsik, két feneke gömbölyű és kívánatos. Fanszőrzete és nemi szervei nem voltak. Altestén a két fenék közti szabályos vágásban egy izmos lyukacska, a vulva helyezkedett el. Ez szolgált végbélnyílásként, hüvelyként, szülőcsatornaként. Ide futottak be a szaporodás és a kiválasztás szerveinek kivezető nyílásai. A vulva csodálatos s ingerlő, valami kellemes, férfi hímtagot merevítő, bódító illatot árasztott. Olyasmit, mint a virágok kelyhe bocsát ki, odacsalogatva a megtermékenyítő rovarokat. A vulva lágy volt és rugalmas. A kellemes illatú nedvesség sikamlóssá tette.

Felültem, és elhűlve szemléltem kis társamat.
– Hát te, hogy kerülsz ide kistündér? – kérdeztem ámulva.
– Úr küldött, hogy legyek melletted; legyek folytatásod! Én leszek a te jövőd.
–Uramisten, ez nem igaz? – hűltem el.
– Hogy kerültél ide?
– Nem mindegy az? Ne kíváncsiskodjál. Elégedjél meg azzal, hogy én vagyok a te folytatásod.
– S meddig maradsz? – kérdeztem aggódva.
– Reggelig. Reggel jön értem az ufó, és visszamegyek Úrhoz.

– Aztán soha többé nem látlak, kis kedves? Hisz oly jó volt veled!
– De, fogsz látni. Én leszek a te kapcsolatod. Időnként meglátogatlak...
– És akkor újra szeretkezünk? – kérdeztem mohón. A szépséges tünemény rám nézett, s elkacagta magát, majd szégyenlősen széttárta vérpiros genitellaszerű vulváit.
– Élvezz, na élvezz ki! Messze még a hajnal! Használjunk ki minden percet. Gyere! – húzta fejemet szétterpesztett vulvájához, és én jó szokásomhoz híven, először orrommal kiszagolva, majd utána nyelvemmel hatoltam be.

A nektárszerű bódító illat és harmat elkábított, felajzott. Nyelvemmel megpróbáltam a sikamlós záróizmokon behatolni. Igyekeztem széjjelfeszíteni a finom nyálkahártyával fedett zárógyűrűt. Kis szeretőm kéjesen nyúlt el, viaszarcába pír szökött, s meglehetősen élvezte a nyelves csatát. Én pedig begerjedve, hirtelen föléje magasodva égő bíborlándzsámat mártottam a tüzes vulvába. Faltörőkosként beléje hatoló bíborlándzsámban valami földöntúli gyönyört éreztem. Ráborultam, szorítottam, s fodros ajakait kerestem. Jó hosszú és lassú húzásokkal hatoltam be, majd amikor már az élvezés határára kerültem, hirtelen elszorítottam hímvesszőm tövét, és visszatartottam a kilövellni készülő ejakulátumot. Kell a következő menetre.

Kibújva a kedvesből, hasra fektettem, s formás se fiú, se lány testét simogatva, eljátszadoztam kerek fenekével. Aztán nyelvemmel, mint egy párzó állat végignyaltam a fenekét, vulváját, csípejét, pihe-puha tarkóját, majd visszafordítva kezdtem elölről. Végigcsókoltam a talpától, lába ujjacskáit, lábacskáit, köldökét, feszes mellecskéit s fodros ajkait. Nyelve és ajkai édesek voltak, mint a nektár. Lehelete illatos. Elbódultam, mint a mézbe esett légy. Miután kiélveztem a drága testet, bíborlándzsám rohamra szegezve, most hátulról vettem birtokba kedvesem. A két gyönyörű fenék mérhetetlen kéjvággyal töltött el. Bíborlándzsámat a forró, sikamlós vulvába döfve, két gömbölyű fenekét markolva, mint egy mohón párzó állat tettem magamévá.

Miután magamévá téve újabb ejakulátum bombával ajándokozva meg a kedves lényt, jóllakottan lefordultam róla, s hanyatt fekve pihegtem, ő hasamra ülve pimasz naivsággal megkérdezte:
– Jóllaktál velem?
– Ühüm... – dünnyögtem, s agyamat elöntötte a lila köd. Tudatomat bakacsinba vonta az ájulás és pillanatra elvesztettem az eszméletemet. Ájulásomból magamhoz térve, az ufó-tündér még mindig ott ült a hasamon, és kíváncsian leste ébredésem. Gyönyörű vonásai még szebbé tették sziluettjét. Újra megkívántam. Testemen lágy bizsergés futott át. Mintha megérezte volna, mi zajlik le bennem, mert szorításából engedve kissé felemelkedett, éppen csak annyira, hogy megmerevedő bíborlándzsámat vulvájába mártsam, s újra hasamra telepedve kalodába zárta nemi szervemet.

– Ki vagy te, kistündér? Égi tünemény? Fiú vagy lány?
– Ufó vagyok, és Úr küldött. Elégedjél meg ennyivel. Nincs sok időm, hamarosan vissza kell térnem. Elviszem testemben a magodat, s megszülöm a folytatásaidat.
– De hol, és mikor? És mikor láthatlak? Látlak egyáltalán?
– Úr mondja meg, láthatol-e. Ha ő kiválaszt, akkor láthatol.
– S mi lesz a gyerekkel?
– Gyerekkel? – kérdezte ámulva.
– Miféle gyerekkel?

– Hát, amit nemzettünk – mondtam kétségbeesve.
– A génekre gondolsz, amit beraktál nekem?
– Igen azokra, ha így jobban hangzik: génekre.
– Nézd, az úgy van nálunk, hogy három holdtölte az, amíg a berakott több millió spermiumból és az általad megtermékenyített petéimből megérnek az embriók. Akkor a szülőcsövemen keresztül kiadom a több millió embriót és a többi a FŐMESTER dolga. Az embriókat felnevelik, s benépesítik vele valamelyik kihalt bolygót.

– Szűzanyám – sipítottam –, csak nem! Na, ne mondj ilyet, tündérkém, hogy én... én adom a jövendőbeli népességét egy bolygónak.
– Te és még valaki...
– S ki az a másik?
– Én Úr városából: Maya.
– Szűzanyám! Ez nem igaz, ilyen nincs! És miért pont én?
– Ne kérdezz tőlem többet. Én többet nem mondhatok, s nem is tudok. Hogy mik a tervek velem és veled s a kicsikkel, ezt nem tudhatom. Úr kezében vagyunk, mi kis porszemek.

– Istenem, ne menj el, szépségem, ne hagyj itt! – ordítottam, de ő nemi szervével mohón kiszívva az utolsó cseppig magomat, felemelkedett rólam, s iszonyú fényességgel ellebegett, ki az ablakon.
– Átkozottak! Kiraboltak, elvitték a magomat! És engemet itt hagytatok ebben a földi gyehennában! Átkozott legyél, kis bestia! Megszerettelek, kisajtoltad a magomat, s elhagytál? Miért? Én nem láthatom a folytatásomat? Miért tettétek ezt velem?

Úr, ha vagy! Mutasd meg hatalmad, vigyél engem Úr városába! Láttasd velem, miből lettünk, s mivé leszünk! Úr! Úr! Ne hagyjál itt! Nincs semmi keresnivalóm ezen a földön. El akarok menni. Új világot teremteni, mert itt már nem jó. Így átkozódtam, de Úr nem felelt. Aztán visszabotorkáltam ágyamba, és mély bódulatba esve, elaludtam.

Második találkozás

Viharos egyesülésem Mayával teljesen kiforgatott önmagamból. Állandóan csak rá gondoltam. Se nőre, se férfira nézni többé nem bírtam. Ettől a pillanattól kezdve földi halandót meg nem kívántam. Csak őt óhajtottam. Elepedtem utána. Epekedésem óriási munkaintenzitásba csapott át, s kutatásaimat, kísérleteimet gőzerővel folytattam. Sikert sikerre halmoztam. Mintha alkotóképességem megsokszorozódott volna. Így telt el három-négy hónap, amikor ragyogó teliholdas szeptemberi éjszaka köszöntött rám. Erkélyajtóm sarkig tárva, s én álmatlanul hánykolódtam paplanom alatt. Éjfél felé hatalmas suhogás, lila köd, és hipp: takaróm alá huppan Maya.

Illatát megérezve, hatalmasat ordítottam, s éhes fenevad módján vetettem rá magam a kitárulkozó vulkánforró vulvára. Maya még szebb volt, mint a múltkor. Formái kissé kigömbölyödtek, asszonyosabb lett. Gyönyörű őzike szemei kéjjel lobogtak felém, és mint egy amazon, lovagolt hasamon, bíborlándzsámra tűzve. Miután kiszívta minden magomat, fejét hátravetve, diadalmasan rázta meg aranysörényét, és huncutul rám nevetett.

– Itt vagyok, búsképű lovagom. Hívtál, hát megjelentem – mondta gonoszkodva. Én durcásan, mint egy kisgyerek, rátámadtam:
– Szégyelld magad! Itt hagytál! Elmentél, azt hittem, vissza sem jössz!
– Most itt vagyok, érd be ennyivel!
– persze. Most itt vagy. Kiszivattyúzod a magomat, aztán megint elmégy. Elviszed a magomat, ki tudja, mi lesz velük. Különben is mi lett a múltkor magaddal vitt magjaimmal?
– Megszülettek a kis embriók, felneveltük őket, és élnek mind a hatmillión! – mondta dacosan.

– Mennyien? – kérdeztem ámulva.
– Jól hallottad: hatmillión. Szépen fejlődnek a kicsikék. Most végezzük a nemi szétválasztásukat.
– Micsodájukat?
– Csak annyit mondok, amit tudok: A főmester genetikailag átalakította az embriók felét. Fele nő, fele férfi lesz, ha ivarérettekké válnak. Tudniillik nálunk már nemtelenekké lettünk, és én voltam egyedül alkalmas a megtermékenyülésre. Ezért hoztak le a Földre.

– Isten, az égben! S mért pont hozzám? Szürke egérhez!
– Mert te vagy a föld génbankja! – Igen. Ezt mondta a Nagymester: Úr. A főmester küldött engem hozzád.
– De mért pont hozzám, hiszen annyian lakunk e Földön?
– Mert te vagy az összekötő láncszem a Föld és az Úr városa között.
– Ezt nem értem, mért pont én?
– Mert mindig is az voltál.
– Honnan tudod?
– Tudom, mert Úr megmondta Főmesternek, Főmester pedig nekem.

– Megőrülök! Hogy nem tudtam én eddig, hogy ilyen fontos személy vagyok? Ha én ezt tudom, dehogy rabittyolok húsz évig a vasgyárban! Nem hagyom, hogy seggnyaló haramiák, fehérkesztyűs gengszterek megcsapolják a tudásomat! Ha tudom, seggbe rugdalok mindenkit! – háborogtam, de Maya leintett.
– Ne heveskedj, öregfiú! Most ezt a sorsot szánta neked az Úr.
– Mért, volt jobb is?
– Volt.
– Megmondanád mikor?
– Előző életedben.

– Na, ne! Kistündér ne etess! Ismerem ezt az izét, ezt a reinkarnációs maszlagot. Nem veszem be! Előző életedben fa voltál, kő voltál, ház voltál stb., stb. Ne etessük egymást! Nem kell a rizsa! Ki vele, mi voltam? Hiszen szegény őseim egyszerű parasztok voltak, mióta világ a világ!
– Fáraó voltál; az első! – mondta Maya, miközben magába szívta nemzőszervemet, mint borjú a tehén csöcsit.. Elolvadtam, s beleájultam a hallottakba. Agyamat megülte a lila köd, és szememet elborította az emlékezés.

Nagy fényességet láttam körülöttem, amint valami kerek kabinban zuhanok alá az égből. A gömb a földön landolt. Földet érésemkor már minden elő volt készítve. A hatalmas piramisok fényesen ragyogtak, a szikrázó nap sugarai visszaverődtek márvány borításukról. Hatalmas barna bőrű embertömeg várta jöttömet. Pompás kocsikat hajtottak elém, s fényes pompával vittek a feldíszített Karnaki templomba.

Egyenesen a fehér galabiába öltözött főpap elé vittek. A főpap letérdelt elém, lábcsókkal illetett, majd arany kettőskoronát tett a fejemre. A tömeg őrjöngött. Színpompás hang- és fényjátékokon jelentették be, hogy Úr megküldte az ő földi helytartóját, akit ezen túl a Fáraó néven kell tisztelni. Minden Úrtól van, minden Úr ajándéka. Nekem kell engedelmeskedni. A Nap templomában lakom, a piramisok a leszállópályák, s ha a nép nem úgy viselkedik, akkor visszamegyek Úr városába, s itt maradnak a sötétségben.

A népet Úr teremtette ugyanúgy, ahogy a tőlem vett magokból most Maya által teremtett egy másik bolygóra. A nép 4000 év alatt elkorcsosult. Elharapózott a pompaszeretet, a lustálkodás, az élvhajhászat és a szodómia. Úr megharagudott, s vízözönt bocsátott a földre. A vízözön elpusztította az érdemteleneket, s ledőltek a templomok. Csak a fenséges romok maradtak meg.

– S mi lett a fáraóval?
– Vagyis úgy értsem, hogy veled? – kérdezte huncutul Maya.
– Igen értsük úgy, hogy velem?
– Azt is elmondom, csak még meg kell dolgoznod érte.
– Értem, ki kell tennem magamért – mondtam felvillanyozva.

– Ühüm – válaszolta Maya, s hanyatt fekve széttárta gyönyörű combjait. Én közéjük hasalva apró csókokkal végigmentem bársonytestén, majd vagináját kiszagolva, nyelvemmel utat vájva, bíborlándzsámra tűztem a kedvest. Hatalmas kéjben, lángban és tűzben egyesültünk. Miután minden magomat magába szívta, felkuporodott. Gyönyörű arcát felém, fordította, és bársonyos szemeit szemembe fúrta. Gonoszkodva szólalt meg.

– A megrögzött szokások, az önzésed vitt vesztedbe. Az Úr adott melléd egy asszonyt. És csak őt szeretted. És a gyerekeitek is csak egymást szerették. Gyereked nemzette testvérének a gyerekeket, és azok gyerekei saját gyerekeiket. Így korcsosodott el a királyi vér, és a népek folytatták ezt a gyalázatos szokást. Rokonok házasodtak rokonokkal, apa a saját lányával, fiú az anyjának nemzett gyereket, s amikor már az állatokra került a sor, Úr megelégelte a fajtalankodást. Rátok küldte a vizet, s a víz szétszórta a népet. Így aztán a nép újra megerősödött genetikailag, de a fáraók eltűntek.

– Úgy érted, hogy meghaltam? És hogy éledtem fel, mi lett belőlem? – kérdeztem izgatottan, de Maya nem tudott feleletet adni. Így nem maradt más, mint kihasználni a hátralévő pár órát, s vad szeretkezésbe fojtani a feltoluló kérdéseket – minden kis porcikáját kiélveztem Ufó-lánykámnak. Miután elteltem vele és ő énvelem, már úgy értem, hogy összes magomat kiszippantotta – hatalmas fénycsóva közepette eltűnt mellőlem. Megint magamra maradtam.

Az első napokban igen csak bánkódtam utána, de aztán beletörődtem a megváltoztathatatlanba, és újra nekiestem a munkának, kutatásaimnak s a politizálásnak. Az állandó országgyűlési tudósítások, az acsarkodások, a manipulációk elkeseredéssel töltöttek el. Megrettenve láttam, miként szegényítik el a népet körülöttem. Miként tollasodnak meg az ügyeskedők a munkanélküliek gyűlöletét kivívva, s miként szaporodik a gazdagokkal ellentétben a mérhetetlen szegények tömege. Aztán megkezdődtek a rablások, kifosztások, gyilkolászások. Kiábrándultan széjjelnézve e kies hazában, mit látok: itt van Szodoma és Gomora!

Így viaskodtam magamban, s teljesen magamba fordulva, újra lehúzott redőnyök mögött kuksolok szobámban, amikor hatalmas suhogással fellebben a függöny, s lilás fény lebegi be a szobát. Én, bár az imént még melegítőben kuksoltam a fotelben, a vetett ágyban találom magamat anyaszült meztelen, s mellettem emberi lényt tapintok.