Tyr a múlt harcosa 9

9. fejezet.
Kiáltás a mennydörgésbe
Beköszöntött az augusztus. Antonia ott folytatta, ahol abbahagyta. Tyr keményebben bánt vele, de a lány tudta, hogy ez azért van, mert igyekszik kihozni belőle a maximumot. Nem panaszkodott, bár nagyon fáradt volt, de azért kitartott. Reggelenként a testedzést tették, délután kardot forgattak, no meg a folytatták a szoktatást. Antonia rövid időn belül rengeteg fejlődést mutatott. Mostmár ott járt, hogy kétszer dobta ki a taccsot, és jobban volt, mint mikor elkezdték.
- Ügyes vagy!- dicsérte a férfi, egy délután.
- Köszönöm. Mostmár nem visel meg annyira, mint hetekkel ezelőtt.
- Fejlődsz, és kezded megszokni.
- Azt hiszem, tényleg fejlődöm, bár én kicsit lassúnak érzem a fejlődésemet.
- Ne beszélj zöldségeket! Nagyon jól haladsz, ilyen gyorsan még senki sem haladt! Nagyon meg vagyok veled elégedve!
- Köszönöm a dicséretet.
- Ne szerénykedj, megérdemled.

Antonia örült, hogy a férfi meg van vele elégedve. Ettől kezdve még keményebben gyakorolt, és a tökéletességre törekedett.
„Micsoda energiák!”- csodálkozott az isten is, mikor látta, hogy a lány mennyire hajt.-„Egy egyszerű dicséret, így hat rá? Ez remek! Ha nem figyelek oda még engem is le fog pipálni!”- mosolygott elégedetten.
- Jól van, kislány, mára elég!- szólt oda a lánynak, aki lihegve, izzadtan állt a lemenő nap fényében, és úgy nézett a teraszon álló Tyr-re, aki körül ott legyeskedett Freyja is.
- Még egy kicsit gyakorolnék, ha nem baj.
- Elég volt, és amúgy is enni kéne valamit, aztán neked alvás, hogy holnap fel tudj kelni.
- Rendben, megyek.
Vacsora közben a férfi megjegyezte:
- Nem kéne ennyire hajtanod. Egy álló napig mást se teszel, mint gyakorolsz, és még arra is marad erőd, hogy azokat az órákat, melyeket a pihenésnek kéne szentelned, te még azt is a kardforgatásnak szenteled.
- Tudom, de ha a démon újra eljön, szeretnék vele ismét megküzdeni, de már a saját erőmből, és a saját tudásom szerint.
- Mi a csuda? Csak nem jött meg a kedved egy kis démonvadászatra?
- Inkább démonölésre. Kezd elegem lenni ebből az őrültből. Miért nem adja fel?
- Mert a démonok ilyenek. Nem szeretnek veszíteni.
- És hogyan lehet vajon elűzni őket?
- Nem tudom, ez az, amit még én sem tudok!
- Tyr, szeretnék kérdezni tőled valamit.
- Csak nyugodtan.
- Megengednéd, hogy legközelebb én álljak ki a démon ellen.
- Szó se lehet róla! Ez túl veszélyes! Még nem vagy eléggé felkészült!
- De legalább hadd próbáljam meg! Eddig még nem is harcolhattam! Legalább te is láthatod, hogy mit kell még gyakorolnom, és mennyit fejlődtem!
- Jó, rendben, de végig ott leszek a hátad mögött, és ha eldurvul a helyzet, akkor én veszem át az irányítást, világos?
- Tökéletesen. Itt te vagy a főnök.

Néhány nap múlva ismét megjelent a démon. Antonia nem várta meg, hogy gúnyos megjegyzésekkel illesse őket, hanem azonnal támadott. Tyr is besegített a lánynak, ám a harc végkimenetele nem nekik hozott győzelmet. Mindketten súlyosan megsérültek. Antonia nagyon rossz állapotba került, mikor a földre került nem mozdult onnan. Tyr nagyon megijedt, mikor magához tért. Nagy nehezen emelte fel a fejét, és feltápászkodott a padlóról. Antoniát kereste a tekintetével, aki a szoba egyik végében feküdt, egy hatalmas vértócsában. Tyr azonnal látta, mekkora a baj. Odament a lányhoz és a karjába vette. A hasán egy hatalmas vágás volt, amiből szivárgott a vér.
- Antonia! Antonia! Kicsi lány!- kezdte szólongatni a férfi, ám a lány nem nyitotta ki a szemét.

„Csak nem halt meg?”- kérdezte önmagától a férfi, és megborzongott. Azonnal kórházba kellett vinnie! Eltűntek, és a kórház előtt jelentek meg ismét. Tyr megpróbálta megőrizni a hidegvérét, de mikor átlépte a kórház küszöbét felkiáltott:
- Segítsenek! Kérem, segítsenek!
Egy orvos azonnal hozzájuk sietett, majd néhány nővért kerített egy hordágyat, amire ráfektették a lányt, és elindultak.
- Hogy hívják a lányt?- kérdezte az orvos menet közben.
- Antonia Erikkson.
- Maga kicsoda?
- A nevem Richard Erikkson!- felelte Tyr. Észre sem vette milyen automatikusan csúszik a szájára az ál-neve.
- A lánya?
- Nem, az unokahúgom.
- Hogyan sebesült meg?
- Megtámadtak minket.
- Magának szüksége van, segítségre?
- Nem, nem sérültem meg- hazudta a férfi.
Tyr nem tudta merre mennek, de nem is érdekelte. Egy ajtónál az orvos megállította a férfit.
- Sajnálom, Erikkson úr, ide nem jöhet be!
- Na de..!- tiltakozott volna az isten.
- Sajnálom!- ismételte az orvos, és elment a lány után.
Tyr leroskadt egy közeli székre, a tenyerébe támasztotta az állát, és várni kezdett. Felnézett a vele szembeni falon lévő órára. Este fél kilenc volt. Két óra múlva hozták Antoniát, aki falfehér volt, karjából infúzió lógott.
- Hogy van, doktor úr? –kérdezte az orvost Tyr.
- Nem jól. Felvisszük az intenzívre. Nem sokon múlt, elveszítjük, rengeteg vért veszített, csoda, hogy életben maradt. Jöjjön, felkísérem az unokahúgához.
- Mikor mehet haza?
- Isteni csoda kéne, hogy egy hónap múlva elhagyja a kórházat, olyan súlyos volt a sérülése.

Az intenzív osztály a harmadik emeleten volt. A pultnál egy csinos, vörös hajú nővérke volt az ügyeletes. Az orvos megkérdezte, hol van az új beteg, felvetette az adatokat, és kérte, hogyha valami baj van, értesítsék.
- Jöjjön, a 323-ban fekszik.- intett a férfinak, aki követte az orvost.
- Vele maradhatok?
- Igen, de tíz órakor távoznia kell. Ezen az osztályon ez a szabály.
- Mekkora az esélye az életben maradásra?
- Ezt az elkövetkezendő 24 óra dönti el. Ha nem jön közbe semmi, akkor életben marad, de ha a szervezete nem elég erős, és komplikációk lépnek fel, akkor csak 50% esélye van.
A 323-ban Tyr-t szörnyű látvány fogadta. Antonia egyedül feküdt a szobában, a testéből mindenhonnan csövek, és drótok lógtak.
„Egyek! Ez a szörnyűség is miattam van!”- gondolta keservesen.
- Magukra hagyom Önöket. Nem kell aggódni itt jó kezekben lesz, és figyelni fognak rá.- ígérte az orvos, és távozott. Tyr leült a lány mellé, és megfogta a kezét. Érezte, hogy hideg.
- Nem tudom, hallasz-e, de ha igen, kérlek, bocsáss meg nekem! Őrültéség volt, hogy hagytam, mit is beszélek, hogy egyáltalán engedtem, hogy szembe szállj azzal a nővel! Erre nincs bocsánat, tudom, de ha mégis tudsz, bocsáss meg! Ne menj, el ne hagy itt!
Tyr utolsó szavai nyomán dörögni kezdett az ég, és esni kezdett az eső. Tíz órakor az ügyeletes nővér finoman kitessékelte a férfit a szobából, aki nehéz szívvel ment ki a kórházból. Mikor kiment az ajtón azonnal az arcába csapott a jeges szél, és az eső. Az ég villámlott, és mennydörgött, mikor a férfi kétségbeesetten felkiáltott:
- Odin!
Szélvihar söpört végig a kórházon, kiáltását, még sokáig visszhangozták a kórház falai. Tyr alaposan megázott, de a következő percben, már ott állt előtte egy öregember, akinek a fél szeme hiányzott.
- Tyr! Mi a baj, fiam?- kérdezte az öreg.
- Antonia! Miattam került erre a helyre, és lehet, hogy meg fog halni! Tehetetlen vagyok, nem tudok rajta segíteni! Csak te vagy, aki segíthetnél rajta! Segíts, kérlek!- mondta a férfi, és megremegett.
- Annyira sajnálom, fiam!- szólt az öreg, és magához vonta Tyr-t, aki keserves zokogásban tört ki.