Tűzön át - I. rész

Éjfél előtt két perccel, Szombathelyen, az alkonyati kék ég azúrja festette ki az utcákat. Szinte minden ember kint állt a mély sötétségben, az óráját bámulva, vagy éppen a fekete árnyékokba öltözött tér közepén készülődött meggyújtani saját, kisebb-nagyobb tűzijátékát. Ugyanis 1999. szilvesztere volt. 3-2-1…és köszönthettük az új esztendőt! A Békefi Antal Sétány mellett húzódó gyöngyös jegén folytatott beszélgetést két 13 év körüli ifjú, ám a petárdák harsogó hangja miatt minden egyes mondtat után visszakérdezett az egyik: Tessék? Mi? Hogy Mondtad?... De jókedvük ebben a nagy zajban sem enyhült. Hát igen, vagy fél éve ez volt az a pillanat, aminek majdnem mindenki örült, ugyanis az országot terrorista veszedelem tartotta sakkban, és sok ember szerette tűnt el, vagy halt meg, sokan még amiatt féltek, hogy ebből akár III. világháború is lehetne.

Ez a terrorista szervezet Oroszországból indult amiért az USA nukleális fegyverek gyártásával és felhasználásával vádolta. Azóta voltak kisebb háborúk kb. 2001 elejéig, de egyik sem jutott el Európába. Sajnálatos móddal, 2002. Márc. 28-án az amerikai hadállomány letartóztatta és kivégezte Oroszország kancellárját. Onnantól nem volt megállás a lejtőn, az Orosz hadsereg bevonult az Európába és újra bevezették a szocializmust. Koncentrációs táborokat hoztak létre, a zsidókat Gettókba zárták, a vallást megszüntették… Az én (én = Buda Zolta) családom nem zsidó, ezért hála istennek nem zártak el a kőfalak mögé és kapcsolataink révén koncentrációs táborba se szállítottak, nemhogy engem, de az egész családomat itt hagyták. Itt se volt sokkal jobb, hallani a gyerekek hangját, akik az úttesten eresztik zafíros könnyeiket, hozzátartozóik elhunyása miatt.

Lassan már sajnáltam, hogy nem mentem el a táborba és nem végeztek ki. Sose féltem a haláltól, de azokban az időkben csak arra vágytam… Nem utazhattunk külföldre, csak olyan országokba ahol ugyanígy, szocializmus volt. Még ilyen helyekre se mehetett mindenki akinek nem volt útlevele. A nagy fejesek bezzeg mindig kaptak útlevelet és bárhova utazhattak. A karácsonyt is elnyomták, ugyanúgy ahogy a vallást. Akár le is lőtték azt aki templomba merészkedett. Egyszerűen: éveken át csak a fényekben pompázó szilveszter tartotta életben az emberek lelkét. Minden 18 éven felüli és 50 éven aluli férfinak be kellett vonulnia, beleértve engem is a hadseregbe, nagy szerencsém volt, mert hétvégénként meglátogathattam a rokonaimat ugyanis alig 40 km-e helyezkedett el a tábor a várostól. A „Destroy” századba kerültem. A poros régi barna buszon ami a bázishoz szállított, megismerkedtem egy két évvel fiatalabb emberrel(én 28. életévemet töltöttem be akkor).

Alacsony, sűrű fekete haja volt. Nagy kidudorodó orra majdhogynem a fején elhelyezkedő bőrsapkáig ért, ami sajnálatos módon az öt ágú csillag szimbólumot viselte. Az ablak mellet ült, én odaléptem hozzá és megkérdeztem:
- Szabad ez a hely? – ő csak biccentett nagy orrával és kicsit leporolta a mellette lévő széket.
Savanyú vigyor jelent meg az arcomon és köszönést kifejező arccal helyet foglaltam. Amikor már a bázis közelében voltunk az ifjú megszólalt:
- Hogy hívnak?
- Buda Zolta – feleltem - , és személyedben kit tisztelhetek?
- Máté Bálint.
- Melyik századba osztottak be? – érdeklődtem.
- A „Destroy” századba.
- Nem rossz, nem rossz, – megdörzsöltem államat – én is ott vagyok…

A fiú elhallgatott, csak kacsintott nekem egyet miközben az ózsdi busz rozsdás fékjének csikorgó hangját hallottuk miközben megérkeztünk a bázisra. Amint leszálltunk a buszról, megpillantottunk egy két méteres merev monstrumot, Zaitsev tábornokot. Borzos szemöldöke alatt húzódó sötétkék szeme fürkészni kezdte tekintetünket, aztán megszólalt, kissé akcentussal, de az is kész csoda volt, hogy tud magyarul:
- Mihe váhnak? Ihány a századotok sáthába! Nyet! Nyet! Mohzduljanak! – Amikor már vörösödni kezdett a feje, a homlokán pedig szaporodtak a ráncok, Bálint meglökött hátulról és elindultunk a zöld sátrak sorához. A négyzet alakú „kempingházakban” még senki se volt. 10, piros-fekete emeletes ágy tornyosult elénk. Hátravonultunk a legtávolabbra eső kettőhöz, aztán a 2 felső ágyat elfoglaltuk. Amikor már az alkonyat fénye átszűrődött a sátor falain, már-már megteltek az ágyak, csak kettő volt szabadon…