Tortúra

Megtelik levegővel a tüdőm, nagyot sóhajtok, a gyomrom megint összerándult. Ismét felébredtem. Mennyi lehet az idő? Még csak éjfél múlt…még csak 10 perce aludtam el, az előző felriadás után azt hittem végre a reggel fog megtalálni, de nem. Fürkésző szemeimmel a sötét szobát kémlelem, minden a helyén van. Végülis ki mozdított el volna bármit is? Hülye vagyok, hogy mindig nyugtalankodom, ha felébredek éjjel. Oldalamra fordulok, az ablak felé néz testem, szembogaram összeszűkül mikor az egyik bekandikáló fénycsíkra téved. Milyen nyugalom van kint. Úgy érzem, kilógok ebből a globális rendből azzal, hogy mélán forgolódva, makacs görccsel a gyomromban éjnek idején csak várom, várom, hogy jöjjön végre a felszabadító alvás. Persze, hogy az ágy másik felére téved a kezem. Hideg. Hideg és üres, olyan, mint a szívem, pedig csak pár órája mentél el. Gondolatokat, emlékeket ások elő az agyamból, hátha megnyugszom és elnyom az álom. Elmosolyodom. Emlékszem, mikor először találkoztunk. Olyan zavarban voltam, mint még soha, és TE váltottad ki belőlem…
Mondom magamban a párnája felé fordulva, mintha ott feküdne és érdeklődve hallgatná nosztalgiázásom. Éppen a könyvtárból léptem ki, emlékszel még? És te bambán motyogtál a telefonodba, valami kollégáddal beszéltél.

Emlékszel? Én emlékszem. Ugyanis nekem jöttél, és mind a hat könyvet sikerült kiütnöd a kezemből, amit nagy vigyázva a mellkasomnak szorítottam, mintha valami kincs lenne. Persze el is felejtettem mogorva lenni, amikor a szemedbe néztem. Igen, tudom, hogy csak egy elnyűtt trikó volt rajtam melltartó nélkül, ne is emlékeztess. De bele is pirultál, amikor észrevettem hova tévedt szép szemed világa. Hm. Az a két szép szemed.

Már nem tudom folytatni a gondolatot, súly nehezedik szemhéjamra. Igen, a szemed…
Újra görcs ránt egyet a gyomromon, szemem kinyílik, ismét nyugtalanul pásztázom körbe a szobát. Mennyi az idő? Még fél egy sincs. Álmodtam valamit, de nem emlékszem rá Arra ébredtem, hogy olyan érzésre keltem fel, mintha megijesztett volna valaki. Talán Veled történt valami? Ismét a Te oldalad felé fordulok, de még mindig nem vagy ott. Pedig reméltem, hogy ami eddig történt csak álom volt, és most igenis ott vagy mellettem, nem sok-sok kilométerre tőlem. Magamhoz tértem az alvásból, nem vagy ott. Igen, emlékszem már. A szemeid. Csak pislogok bele a sötétbe, megpróbálom újra előhívni az emlékeket, és folytatom tovább gondolatbeli monológomat a párnádnak. És amikor elvittél vacsorázni, utána pedig a kedvenc helyedre mentünk. Csillagos este volt. Emlékszel? Szellő simogatott bennünket a Duna egyik elhagyatott ágánál, mi pedig a fűben ültünk, messze a város zajaitól. Az szebb éjszaka volt, mint a mostani, most elnyomják a mesterséges fények a csillagok varázsát.
Aztán megcsókoltál. Édes volt a csókod, mint a méz, az ajkad pedig simogató. Istenem, hogy elvarázsoltál.

Légzésem felületessé válik, el is felejtem miről elmélkedtem magamban, csak a légvételem nyugodt ritmusát figyelem, majd álomba merülök…Rólad álmodom. A mosolyodról. Rándul egyet a testem, szemem ismét kinyílik, gyomromat ismét kellemetlen görcs rántja össze. Aggódom érted. De most tényleg. Most minden emlékről csak a nyugtalanság jut eszembe, az, hogy nem vagy itt és nem vigyázhatok Rád. Nyugi, nyugi, nyugi. Mi is volt az a dal, amit a nagyi dalolt nekem, mikor nyugtalan voltam? Igen… mesebeli királyfihoz, betévedt egy kisleány, ám az éppen uzsonnázott, tulipános udvarán. Ugye szép itt, ugye jó itt, nézz csak ide, meg oda. Bársony itt a fű az úton, drágakő a palota. Nézd a libám ezüsttollú, aranyszőrű a cicám. Ugye itt maradsz minálunk, örökre, te kisleány. Köszönöm a meghívását, de én el nem fogadom, szalmatetős kicsi kunyhó, az a hely, hol én lakom. A libám nem ezüst tollú, s nem aranyos a cicám. De ott él a két testvérem, édesanyám és apám. Dúdolom magamban rendületlenül. És megnyugszom. Újra az emlékeimbe merülök, miközben hátamra fordulok. Kezemet a hasamra teszem, hátha segít elmulasztani azt a nyavalyás görcsöt.
Az első éjszaka, amit együtt töltöttünk. Emlékszel drága? Motyogom magamban kitartóan, hátha legalább az az érzés kerít hatalmába, hogy most azonnal visszajössz hozzám.

Forró kezed simogatta derekam vonalát, míg másik tenyered fenekem dombjain kíváncsiskodott. Csókoltál, ahol értél, ha akartam sem tudtam volna elmenekülni mohó ajkaid elől. Kaján mosollyal szabadítottál meg az összes ruhámtól, és láttam a szemeidben, azokban a csodaszép szemeidben, hogy emlékezetes éjszakában lesz részem. Mit is csináltál utána? Elmosolyodom. Ó igen. Már emlékszem. Megcsókoltad a lábujjaimat. Soha nem csókolta még senki a lábujjaimat, és mit ne mondjak, váratlanul ért. Emlékszel? Majdnem orrba rúgtalak, hirtelen olyan csiklandós volt. Hogyne emlékeznél. Olyan jóízűt nevettél rajta, én pedig annyira izgalomba jöttem meg-meghúzódó hasizmaid láttán, hogy el is felejtettem mennyire csikis a lábam. Örömmel folytattad. Gyengéd voltál velem. Cirógattál tetőtől talpig, kerested az érzékeny pontjaimat, és mikor találtál egyet, hát kamatostul kényeztetted.

Emlékszel még? Libabőrös lettem, mikor megtaláltad azt a pontot… igen azt ott a tarkóm tetejénél, ahol a hajam kezdődik. Addig simogattad, csókolgattad, míg az ölemben lévő feszültség már-már a tetőfokára hágott. És megcsókoltad ott is. Igen, ott. Tudom, hogy utálod, ha nem nevezem nevén a dolgot. Hát szóval ott, na. A puncimat. És egyszerű kis játékszernek tekintetted a csiklómat, mit sem törődve azzal, hogy a testem szinte őrjöng, te csak játszadoztál vele. Hol körbe-körbe nyalogattad, hol hosszú, lágy mozdulatokkal simogattál nyelveddel a hüvelyemtől a szeméremdombomig. Aztán kínoztál. Mi az, hogy nem? Dehogynem! Majdnem belehaltam, amikor az ujjad becsúszott az igencsak nedves vaginámba, te meg játszi módon püfölted nyelveddel a csiklómat. De azért jó volt. De még milyen jó volt. Éreztem, hogy felszabadulok, hogy a testemnek már nem vagyok ura, és bizony gátlástalan táncot lejt a csípőm, és tombol bennem a forróság. Te pedig abszolút felajzva másztál rám, kemény férfiasságod nekifeszült a combom belső felének és csókoltál, én pedig levegőt is alig kaptam. Mikor kinyitottam a szememet, a Te elégedett arcodat láttam. Örültél mi? Te galád! De azért téged is rázott a gyönyör, amikor a bőrt hátrahúzva nyelvemmel simogattam a hímvessződet. És amikor az ajkaimat a makkod köré fontam? Hm? Vagy amikor hol gyengéden, hol erősebben szívtam meg és izgattam fel és le? Tudom ám, hogy tetszett. Az persze kevésbé, amikor előkerült az óvszer is, de attól még felejthetetlen volt. Emlékszel? Öleltél, szorítottál, mikor elmentél. Reggelig a karjaidban tartottál.

És ez most hiányzik. Hiányzik a közelséged, a meleged, a megnyugtató lényed, én meg csak itt fekszem, és lassan ismét elnyom az álom. Talán most már reggelig tart.

Jaj, mi volt ez? Reccsent egyet a padló. A francba már! A francba már, megint görcsöl a gyomrom, már megint nyugtalan vagyok. Mennyi az idő? Egy óra lesz. Sikerült közel negyed órát aludnom. Istenem, miért nem adsz már egy kis megkönnyebbülést? Hagyj már végre aludni!!! Könnycsepp gyűlik össze a szemem sarkában, már kínlódom, fáradt vagyok, és ez az átkozott görcs sem akar múlni. Vajon mit csinálsz most? Rám gondolsz éppen? Mert én Rád gondolok. Ránk gondolok, és ez megnyugtat.

Ismét mosoly ül az arcomra, ismét új emlék került felszínre. Indultunk valahova. Hova is? Ja igen, a munkahelyed egyik partijára. Jaj de nem volt kedved menni, mondtad, utálod ezeket a pofaviziteket. Persze öltönyben, nyakkendőben álltál neki háborogni. Jaj de önfejű is vagy néha, TE! De hirtelen témát váltottál. Öleltél, csókoltál, rajongtál értem, gyűrted a ruhámat, kócoltad a hajamat, szétkented csókoddal a sminkemet, hátha itthon lehet maradni. Megindult Benned valami. Türelmetlenül kerested ruhám alját, kezed csak úgy siklott a bőrömön. Nem játszottál, nem tétováztál, félrelökted a bugyimat és egész tenyereddel simogatni kezdted ölemet. Próbáltam tiltakozni, menni kéne, ráadásul hozhatom rendbe magam, összegyűröd a ruhámat. Nem érdekelt Téged. De azért ennél többet én sem tiltakoztam, pláne akkor nem, amikor határozottan az az érzésem támadt, hogy nedvesebb vagyok, mint valaha. Tanúbizonysága volt ennek az a puszta tény, hogy Te is meglehetősen elcsodálkoztál a hirtelen fellépésedre történő hirtelen reakciómon. Hátat fordítottam Neked, legalább a ruhám ne legyen annyira érintett a következő pár percben. Hihetetlen gyors mozdulattal kaptad le rólam a gondosan kiválasztott alsóneműt, és két akkorát haraptál a fenekembe, hogy már-már a fájdalom határát súrolta. Emlékszel? Hogy nem is volt akkora? Ha vissza jössz majd megmutatom mekkora is volt az a nem is volt akkora!

Aztán felhúztad a ruhámat majdnem a derekamig, felfedve előtted meztelen fenekemet, amibe izgatottan belemarkoltál és simogattad, majd kezeid átsiklottak a medencecsontom és combom közti hajlatba és magad felé húztál. Duzzadó férfiasságodhoz dörgölted hátsómat, csókoltad, haraptad a nyakamat és a vállaimat. Engedelmeskedve a nyers férfiakaratnak rátámaszkodtam az ágyra, szabad utat hagyva elképzeléseidnek. Hallottam, amikor lehúztad a sliccedet. Olyan állati volt, olyan mocskos, hogy csak úgy magadévá teszel a szoba közepén, még csak le sem vetkőzünk hozzá rendesen, csak annyira, hogy belém tudj hatolni. És megtetted. Emlékszel? Mindig csak sóhajokat hallottam Tőled, mikor szeretkeztünk, most azonban nyögsz, hörögsz, remeg a hangod és keményen döfködsz. Nem láttam az arcod, de még a tested nagy részét sem. Csak a combjaidat, ahogy izzadtan nekifeszültek a nadrágodnak, és élveztem a ritmikus mozgását nézni, élveztem azt, ahogy a nadrágod hozzá-hozzá dörzsölődik a fenekemhez, és szorítasz magadhoz, én meg annyira fel vagyok izgulva, hogy érzem, nedveim csorognak végig a combomon. Tudtam, hogy ha csak egy ujjaddal hozzáérsz a csiklómhoz, ott esem össze… hozzáértél. De nem hagytál összeesni.

A testemet rázó gyönyör kellős közepén húztál álló helyzetbe és szorítottál mellkasodhoz, miközben kezed már csak tehetetlenül nyomta kisajkaimat, és tested egy szempillantás alatt hatalmasat rándult. Éreztem, hogy már nem csak az én nedveim áztatják a combjaimat. Végülis kicsit késve, de megérkeztünk a partira. Csak annyit mondtunk, hogy meg kellett etetni a macskát.

Édes emlékekkel a szívemben, csecsemőpózban alszom el ismét. Nem álmodom, zavartan és felületesen alszom, mintha csak félálomban lennék. Hallom, hogy kint ugatnak a kutyák, de kivételesen nem zavar. Megnyugtat, hogy van még rajtam kívül ébren valaki, még ha csak pár kutya is az, akkor is. Ismét győz az ébrenlét és a kis görcs barátom a gyomromban. Alázatosan megadom magam, nem vesződöm többet az elalvással. Emlékszel, mikor azt mondtad, szeretsz? Én emlékszem. Az volt a legszebb nap az életemben. Hát tudd meg, én is szeretlek és hiányzol. Megint nem tudom befejezni a gondolatot, megint átveszi az irányítást az alvás.

Mi volt ez? Felpattan a szemem, erős rándulást érzek a gyomromban. A telefon csörgött? Hallgatózom. Igen! A telefon csörög. Kipattanok az ágyból, egy pillanatra meg is szédülök, hisz még fel sem ébredtem rendesen. Mezítláb trappolok végig a szobán, majd a hideg kövön, mígnem elérem a telefont. A csöngés határozottan hasogatja az éjszaka nyugalmát és a dobhártyámat. Felveszem. Fülemhez emelem. Igen? Recsegést hallok és egy távoli hangot. Nem értem mit mond. Halló!- mondom újra. Most már hallasz? - hangzik a válasz. Nagyot dobban a szívem, gyomromat elhagyja a görcs. Csak szólni akartam, hogy rendben leszállt a repülő – mondja, és én a megkönnyebbüléstől megszólalni is alig bírok. Itt vagy szépségem? - kérdi. Igen, itt vagyok. Örülök, hogy hívtál.- és tényleg nagyon örülök. Reggel újra hívlak, aludj egy nagyot. – mondja azon az édes hangján, és mintha parancsot teljesítenék, kezd úrrá lenni rajtam az álmosság. Visszaténfergek az ágyhoz, bele dőlök, összegömbölyödöm, és végre valahára mélyen elalszom.