Titkos napló (kedves én tudom neked mi a jó...)

Hajdan kerékpártároló volt, ma csöveses lakják. Két oldalt fal, tető, kötélen mindenféle rongyok, mi lehet a funkciójuk… hiányzó fal helyettes… Mögöttét sejteni lehet.
Csak egy kép a kocsiból és rögtön egy másik, skótjuhász-valami keverék, fiatal… látom a csontjait. Talán a kora miatt nem az a tipikus kóbor szomorú, sokkal inkább zavart és olykor még érdeklődő, és igen, percenként tud még csalódni. Beszagol a koldustanyára, aztán átfut inkább az autók közt. Senki nem üti el…
Csak egy kép, amit látni se akartam. A rádióban nancy sinatra, feljebb tekerem a hangot. Bang…bang…


Éjjel.
16 négyzetméter az éjjel, másfél négyzetméter az ablaktábla belőle. Buktatva maradt éjszakára, mert nem volt, aki utánam fekve gondosan becsukja.
Szeretek fázva elaludni. Nem a hidegrázás a jó benne, hanem az átmelegedés ténye. Akár egyedül is.
Szeretek egyedül aludni.

A napokban olvastam, valaki leírta, milyen, ha fáj a lélegzet. Erre ébredek. Nem ráz a hideg, csak érzem ahogy bennem van. Fáj a kezem, a hátam tőle és fáj a gondolat, hogy megmozduljak mikor tudom, hogy kéne, hogy kell. Hiába kapaszkodom a takaróba, a fejemet is elbújtatva, összekucorodva, a pólómat ráhúzva a térdeimre is, már nem segít. Ez nagyon rossz. Gondolkodni se tudok.

És bevillan és átjár akár a jeges szobalevegő, a kép a kocsiból, a délutáni, hogy milyen most ott, milyen ez az érzés minden nap. És hol a kutya ilyenkor.
Nem és nem, én ki nem kelek innen, biztos, hogy úgyse tudnék… félálombéli hülyeség…aludni tovább, nem emlékezni. Nem a hülye képre, nem, hanem semmire. Visszaakarom kapni a semmit.
A vállaim zsibbadtak és érzéketlenek és fáj, fáj a levegő, ez jó, hogy fáj, mert nem hagy elaludni addig, míg végül összeszedek némi dühöt és magamat. Kicsukom a kínt. A nappaliban, a kanapén végre újra tudok vacogni, harapja a meleget a tüdőm és mélykékbe zuhanok.

Reggel átnézem újra, amit a joggazda feladatnak adott. Még mindig sajog a hátam. Hirtelen összeállnak a gondolatok, (tegnap nem ment, kedvem se volt, ha kitalálok is valamit, leírni, fogalmazni) szavak… 15 éves a lány: a barátom adta a füves cigit, furcsán éreztem magam…
Barát: sose volt fű nálam, vicceltem. (nincs egy parányi bizonyíték sem, egyiknél se talált a rend őre) Vizsgálótiszt: aláírja?
A kiscsajszi beijedve: igen.
Mire persze beismerés, ügy mehet fel.
Nézem, sehol jelen nagykorú, ha később hívták is anyut-aput…
Mit tököltem ezen ennyit?
Eljárási hiba, az ügyészség visszavágja. Ennyi.

Erre kábé egy délelőttöt szántam, öt perc se volt. Üres járatban vagyok tehát. Hirtelen jön a dili, gulyáslevest kellene főzni. Kurva sokat.
A nyári bográcsolósdiból maradt kábé két kiló marhahús. Még félkész az egész, mikor tudom, nem fogom odavinni.
Elbeszélgetek velük a fejemben.
- Ezentúl főzöl minden nap nekünk?
- Hát nem.
- Akkor húzzál innen.
Lehet benne mondjuk méreg, mert utálom őket, vagy vehetnék két 7 decis barackot (inkább) pénzt adjál…kötelet? Ön híján van a személyes higiéniának uram, hoztam fogkefét is…szalvétát na pláne..
Satöbbi. Még a kutya is beszól, mire játszom a nagy kegyes agyamat? Magamat.
Ilyen a világ, nem kéne beleszólni, nem pont nekem, vagy azért ilyen, mert ezt gondolom én is.

Roland, aki végig baszogatott, minek csinálom? MINEK?! Nem voltam veszkődős hangulatban, ráhagytam és pucoltam tovább a répát, hagymát…
- Kész?
- Ja.
A pipától nem lát.
- Elviszem a kocsit.

Órák telnek. Csörög a tel.
Még dumálgatnak kicsit, majd elmeséli. – mondja Rol - Fasza a leves – hallom a háttérből. – meg hogy mi a nevem.
Hát ja.
(Hol a kutya)
Lesz holnap…
Nem lesz ilyen minden nap. De ma volt. Ma ilyen volt.