Titkok titka

A hó apró pelyhekben hullik halkan, gyémántként csillogva, a fel- felvillanó koszos lámpák reszkető fényében. Dermesztő a hideg, szinte a csontomig hatol. Csak hazaérnék már. Haza, a melegbe. A térhez érve hirtelen megtorpanok. Az egyik padon valaki ül.
Közelebb megyek, hogy jobban lássak. A kíváncsiság nem hagy nyugodni.

Egy kisfiú az.

Angyalarcát a hideg pirosra csípte, mézszín haját összekócolta a szél. Szürke kabátja lyukas cipőjére lógott. Sálját a kezében szorongatta, az egyik vége a földet söpörte.
Ahogy meghallotta lépteimet, felkapta a fejét és rám nézett.
Nagy, szomorú szemében ősi titkok bújtak. Fáradt öregembert láttam, egy gyerek testébe zárva. Nem tudtam tovább menni.
Tekintetét rólam a padra függeszti - így invitál - csatlakozzam hozzá, ha merek. Ha képes vagyok szembesülni az igazsággal.
Kesztyűs kezemmel lesöpörtem a havat a deszkáról, leültem mellé és vártam, hogy mondjon valamit.
Újra rám nézett - pillantása lemeztelenítette a lelkem. Gyarló emberi voltom - félelmeim, gonosz gondolataim, hazugságaim, jó - rossz emlékeim fejemben kavarogtak. Minden, amit megtettem és minden, amit elszalasztottam.
Amikor már úgy érzem, eltemet a bűntudat és a kétségbeesés - végre megtöri a csendet.
- Az emberek túlbonyolítják az életüket.
Túl sokat tépelődnek a múltjukon, s így elfelejtenek a mában élni. Félnek a jövőtől is, tudni akarják, mit hoz a holnap, pedig jövőjük ismerete nem változtat semmin.

A sorsát senki nem kerülheti el.

Nem értik, hogy nem az a fontos mikor hal el ajkukon az utolsó szó…
Mindenkinél más rendeltetett: lehet ez egy perc, egy óra, évek, évtizedek vagy egy pillanat- a hogyanon múlik az egész, hiszen sorsuk könyvének első és utolsó lapja van csupán megírva.
Minden nap egy újabb próbatétel- a jó és a rossz harca. A lelküké.
Ma, talán mind eladó.
A kapzsiság, gonoszság, gyűlölet és hazugság oltárán milliók áldozzák legszentebb kincsüket.
S mondd:
- Ki hallja a néma, tiltakozó sikolyokat?...
Nem tudtam mit felelni. Igaza volt… De nem könyörült meg rajtam- tovább folytatta:
- Gyávák vagytok.
Ha lépnetek kellene - meghátráltok, mikor maradnotok kéne, már árkon- bokron túl jártok. És mikor hallgatásra lenne szükség - egymást túlkiabáljátok nagy igyekezetetekben, ha pedig ki kellene mondani a régen várt szavakat - csak a csend nevet rajtatok.

Gyilkosok vagytok.
Megöltétek a szívetekben sarjadó reményt. Bármi akadály elé állít titeket az élet - rögtön feladjátok. Nem akartok küzdeni, pedig nem minden egyszerűen fekete és fehér- sóhajtja az angyalarcú idegen.
A problémák mindig intő jelek. Figyelmeztetnek valamire. Valamire, amiről elfeledkeztetek.
Ne azt kérdezzétek: - miért történik mindez, hanem keressétek meg a választ, amit magatokban hordoztok.
Sorsotok beteljesüléséhez ezer út vezet.
Hibát- hibára halmoztok, de ettől vagytok emberiek. Tévedések sorozata vezet majd benneteket a helyes útra. Ne szégyenkezzetek hát, hanem higgyétek, hogy minden lépés kellett és szükséges volt.
- Minden lépés helyes és szükséges volt. – súgom a bűvös szavakat behunyt szemmel.
Talán elhiszem, ha sokat mondogatom őket…
Meg akarom köszönni az aranyhajú ismeretlennek, amiért megosztotta velem az ősi titkokat, de kinyitva szemem sehol nem találom őt.
Egyedül ülök a hideg padon, csak a jeges szél táncol nevetve körülöttem. A földre pillantok, de apró lábnyomokat nem őriz a hó. Senki nem volt velem.
Csak képzelődtem. Hitetlenkedve megrázom a fejemet.. és mégis. A fagyos szél vékony gyerekhangot sodor felém:
- Szeretet… szeretet… szeretet…
- Hát ez lenne a válasz kérdéseinkre?..

Elgémberedett tagokkal, dideregve indulok hazafelé. Haza melegbe. Haza, ahol várnak.
A hópelyhek könnyé olvadnak arcomon. Hangtalanul hullnak alá a gyémánttakaróra. Észre sem veszem. Egymást kergetik fejemben a gondolatok. Mindent meg akarok jegyezni- minden szót, hogy többé a múlt tévedései ne temessenek maguk alá.
Problémák mindig voltak és lesznek is. Figyelmeztetnek - valamiről megfeledkeztünk- ismételgetem.
A lélek próbája ez, de a csatát meg lehet nyerni, csak nem szabad feladni soha.
- Higgy benne! – susogja a gyerekhangú szél, ahogy végigsiklik a fák ágai között.
Szívem mélyén új remény ébred.
- Szeretettel élni, s túlélni, ez hát a titkok titka.
S amint ezen tűnődöm, valahol egy koravén szempárban kósza mosoly meleg szikrája gyúl.