Terror

Kávét, kávét, kávét! - zakatolt agyában a gondolat, miközben lassan araszolgatott a kora reggeli csúcsforgalomban. Szakadt az eső, alig látott ki a szélvédőn, bosszankodott, hogy nem látja a máskor csodás látványt nyújtó, apró, fehér vitorlákkal pettyezett tengeröblöt. Most csak a híd reménytelenül barna, esőáztatta vasszerkezete villant be néha a látóterébe. Az előtte lévő kocsi féklámpái hirtelen kigyulladtak, halk szitkot morzsolt el a fogai között. Pocsékul indult a reggel, majdnem elaludt, elfelejtett tegnap kávét venni, következésképp nem is volt igazán éber, vasalatlan ruhák potyogtak ki a szekrényből, nagy hirtelen alig talált valami értelmeset, amit magára húzhatott volna. Végül a háromnegyedes ujjú, fehér, rugalmas anyagból készült pólónál és a fekete nadrágnál maradt. Az egyetlen tiszta fehérneműegyüttesét vette fel, ami csak azért volt tiszta, mert még eddig ki sem vette a csomagból. A fekete csipkét nem éppen munkába szánta, de úgysem látja senki. Mezítláb bújt bele a látszat ellenére nagyon kényelmes, zárfejű, fehér, bőrpapucsba. Jó, hogy péntek van, - gondolta. Megrázta szénfekete haját, tetejére biggyesztette a napszemüveget, ami most ugyan teljesen felesleges, de ki tudja milyen lesz a délután, és napszemüveg nélkül nagyon nehezen tudott csak vezetni. Féltette a fényre érzékeny, zöld macskaszemét.

Végre beért a központba, az óriási irodaház hivalkodóan magasodott apróbb társai mellet. Utálta a csupa üveg és króm építményt, nem ilyen munkahelyről álmodott, bár igazából nem panaszkodhat. Jó főnöke van, kellemes környezetben dolgozhat, még a munkatársaival sincs semmi komoly baja, Dirket leszámítva, aki holland lévén furcsán temperamentumosan képes viselkedni. Meggyőződése, hogy minden nő „csak arra való” és főleg neki! Vagy Silke, aki viszont arról van meggyőződve, hogy nála nincs szebb és okosabb ezen a földkerekségen és ráadásul osztrák! Nem mintha baja lenne ezzel a néppel, csak kicsit arrogánsnak érzi a nőt.
Kezében a kávéval nézte az esőáztatta utcákat, szerette ezt a várost, orosz létére maximálisan képes volt alkalmazkodni az itteni időjáráshoz, szokásokhoz, még a baloldali közlekedéssel is egészen jól elboldogult.

A kellemes ábrándozást velőtrázó női sikoly, majd egy férfi cifra káromkodása szakította félbe. A férfi nem volt más, mint John, a főnöke, azonnal megismerte a hangját. Válogatott szitkokat vágott valaki fejéhez, de mire ellépett volna az ablaktól, hangos csattanással bevágódott az iroda ajtaja, egy símaszkos, magas, vállas férfi tuszkolta be rajta a főnökét és Joyt, az egyik takarítónőt.
A férfi kezében kés villant, övén pár kézigránát lógott, hátán keresztben, egy Isten tudja milyen gyártmányú, fajtájú géppisztoly himbálódzott. Megbabonázva figyelte, ahogy a hatalmas ember a bőr ülőgarnitúrára hajítja áldozatait, bénultan nézte, ahogy elindult felé. Megállt előtte, szeme nem engedte az övét. Milyen szép szeme van. – gondolta, s egy pillanatra még azt is elfelejtette, kivel néz farkasszemet. Sok ideje nem maradt, durva kezek ragadták meg, fojtott hang dörrent rá: - Leülni! – És az idegen szinte lecsapta őt is társai mellé.
- Mi történt? – kérdezte súgva.
- Nem tudom. – mondta a John. – Egyszercsak berobbant hat ember az irodámba, rámüvöltöttek, hogy tegyem, amit mondanak, és most itt vagyok.
- Jó, de mit mondtak, mit akarnak?
- Fogalmam sincs. – vonta meg a vállát.

Az idegen szúrós szemekkel nézett rájuk, erre elhallgattak. Joy a takarítónő egyfolytában reszketett és valamit motyogott, hogy mit, azt Tamara nem értette. Sajnálta szegényt, de messze ült tőle, még arra sem volt lehetősége, hogy megfogja a kezét. Johnban forrt az indulat, a máskor oly valószínűtlenül kék szemei most sötétek voltak és szikráztak az elfojtott haragtól, tehetetlenségtől. Megszólalt a férfi adóvevője, a gurgulázó hangok sorozatát megtörte a rendőrautók szirénázása. Legalább már tudják, hogy történt valami, gondolta Tamara. Az idegen felkapta a fejét, valamit válaszolt az adóvevőbe és kikapcsolta a készüléket, teljes valójában állt az ablaknál úgy nézett le az utcára, az ott zajongó rendőrautókra. A férfi egész valója azt sugallta, hogy nem fél, szétvetett lábakkal, szilárdan állt, meg sem rezzent. Eszébe sem jut, hogy a háta mögött történhet valami? – képedt el a lány. Miből vannak ennek az idegei? A férfi hirtelen megpördült, mintha megérezte volna a lány gondolatait. Végig nézett a három emberen, aztán lassan felemelte a kezét és lehúzta a símaszkot a fejéről. Tamara kíváncsian nézte, a maszk alól kibukkanó kissé szögletes arcot. Szőke, rövidre vágott haj, barna szemek, férfihoz képest sűrű, hosszú szempillák. Határozott vonalú, ugyanakkor duzzadt, formás száj, kerek, kissé előre álló áll. A férfi levetette a zubbonyát is, nem maradt rajta más, mint egy terepmintás izompóló és egy terepmintás katonai nadrág, no és persze az a rengeteg fegyver. Joy abbahagyta a motyogást, megbabonázva nézte a férfit, hirtelen rábökött és fejhangon felvisított:
- Meg fognak ölni bennünket! Mindannyian meghalunk! Levetette a maszkját, megmutatta az arcát!

Mondanivalója hisztérikus nevetésbe csapott, csapkodta a térdét, előre-hátra hajlongott. A férfi pár másodpercig csak nézte, majd leemelte válláról a géppisztolyt és annak tusával egyszerűen leütötte a nőt. Tamara azonnal talpra ugrott.
- - Megőrült?! Mit csinál?! Hiszen csak félt!
- Visszaülni! – Dörrent rá a férfi, s, hogy nyomatékot adjon a parancsnak nagyot lökött Tamarán. A lány egyensúlyát vesztve zuhant vissza a kanapéra, tehetetlenül nézte az eszméletlen Joyt.

Ismét megreccsent az adóvevő, újra az érthetetlen gurgulázó hangok. A férfi egyetlen szót mondott csak a készülékbe, aztán letette a kisasztalra. Odament az ablakhoz, kinyitotta, felnyalábolta Joy tehetetlen testét és Tamara legnagyobb rémületére egyszerűen kihajította az ablakon. A lány sikítva szalad utána, de már csak a zuhanó, lassan pörgő testet látta, aztán ahogy az rácsapódott lent a járdára. A szétfröccsenő vér elöl iszonyodva ugrottak félre az emberek. A lány zokogva ugrott neki a férfinak, két kezével ütötte annak mellkasát. A férfi megfogta a vékony csuklókat, megpördítette a törékeny testet és hanyatt fektette az íróasztalon. Ahogy ráhajolt, Tamara belenézett a szemeibe, óriási riadalommal látta, hogy bennük felfedezni véli a gyönyör csúcsait. A férfi tág pupilláiba a birtoklás, ugyanakkor az odaadás szikrái rebbentek. Hullámzó búzamezők, érett kalászok, a perzselő nyári nap, fekete felhők, villámok, tavaszi záporok tükröződtek a férfi szemeiben. Hogy lehet egy terrorista, egy gyilkos, ekkora hatással rá?! Mellkasa hullámzott az átélt izgalmaktól. A férfi kaján mosollyal nyugtázta a lány ébredező vonzódását. Tamara idegesen lökte le magáról.
- Hagyjon békén...maga...maga....terrorista gyilkos! Szinte köpte a szót.

A férfi tekintete elsötétült, felrántotta a lányt az íróasztalról, visszakézből pofonütötte. Tamara rongybabaként hullt vissza főnöke mellé a kanapéra, szája sarkából vér szivárgott. Kézfejével letörölte, közben ránézett Johnra, de az, nem volt jelen, szemei a semmibe révedtek, kizárta a külvilágot.
- Kidobta! – motyogta. Egyszerűen csak kidobta!
Tamara biztos volt benne, hogy az elmúlt percek történéseiből, - miután Joy olyan szörnyű véget ért - semmi nem jutott el tudatáig. Nem is bánta egyáltalán. Az adóvevő hangjára összerezzent, megint azok az idegesítő, gurgulázó hangok. Milyen nyelv lehet ez? Most viszont, érezte, másképp koppannak a szavak. Veszekednek. A férfi a szobában, halkan, de nagyon mérgesen válaszolgatott az adóvevőbe, szinte meg sem várta, hogy a túloldalon befejezze az illető. Dühösen replikázott vele, szavai kavicsokként gurultak szerte széjjel a szoba csendjében. Végül úgy tűnt megegyeztek, mert a férfi kikapcsolta a készüléket és ismét letette a kisasztalra. Válláról megint levette a géppisztolyt, mire Tamarában tudatosult, a mozdulat, a golyó már ki is süvített a csőből, hogy pontosan főnöke homloka közepébe hatoljon. Tamara fehér pólójára vér fröccsent, zúgó fejjel állt fel, eltartotta magától a pólót és csak bámulta a vörös cseppeket. Közben a férfi John hulláját is kihajította az ablakon. Aztán odasétált a lányhoz, aki még mindig meredten bámulta a vörös pettyeket. A férfi mutató ujjával felemelte a lány fejét.

- Vér! – suttogta amaz.
- És?! Vesd le, ha nem tetszik. Vetette oda a lánynak. Gyerünk! Mire vársz? Vetkőzz!
Lassan húzta át a fején a pólót, döbbenten tapasztalta, hogy a vágy hulláma végig söpör lába között. Mégis csak jó, hogy a fekete csipke együttest vette fel, villant agyába a gondolat. Teljesen megdöbbent attól, hogy ez egyáltalán eszébe jutott, de a vágy továbbra is ott bujkált combjai között, s ezt maga elött nem tudta tagadni. A férfi kitartóan bámulta, ahogy vetkőzött.
- Elég! – Csattant a hangja, amikor Tamara kibújt a nadrágból is.
Ott állt a férfi előtt a vadonatúj fekete csipke együttesben, s hiába volt az átélt szörnyűség, akarta a vele szemben állót. Annak szeméből sütött a vágy, közelebb ment a lányhoz, géppisztolya csövét végig húzta Tamara belső combján. A hideg fém égette a bőrét, mégis borzongott tőle. A férfi csak nézte a kínlódását, a hideg fémcső bekúszott az alsóneműje alá, betolakodott a legintimebb helyre és a lány vágyta ezt.
- Gyerünk! Mozdulj! – kiáltott rá a férfi.
Tamara összerezzent az erős hangra, de engedelmesen csúszni kezdett a csövön, előre, hátra, ahogy az hozzádörgölőzködött legérzékenyebb pontjához, bőre alatt az élvezet hullámai tűntek fel. Lehunyta a szemét.
- Nyisd ki a szemed. Látni akarom, ahogyan élvezel! – dörrent rá a férfi.

Tamara engedelmesen kinyitotta a szemét. Ködfátyolon át látta a mohón figyelő barna szemeket, látta, ahogy a férfi szája elnyílik és megnyalja ajkait. Tamara már nem tudott parancsolni a testének, egyre gyorsabban mozgott a fegyver csövén, s amikor a gyönyör megérkezett, magához szorította a hideg vasat, száját artikulálatlan hang hagyta el, szemeit a férfiéba mélyesztette s utat engedett a természet hívó szavának! A férfi hirtelen kirántotta a géppisztolyt a lány lába közül, s odatérdelt elé, ball lábát a vállára emelte, letépte a tangát s befúrta fejét a lány lába közé. Tamara két kézzel nyúlt a férfi fejéhez, szinte magába szippantotta annak száját. Elfelejtett mindent, már csak az élvezet a gyönyör érdekelte.

A férfi felállt, kigombolta a nadrágját, s előbukkant férfiassága, Tamara még soha nem látott ehhez hasonlót. Mint egy oszlop – gondolta. Masszív volt, akár a férfi. Masszív, erős és iszonyúan kívánatos. A férfi leült a kanapéra és magára húzta a lányt. A feszítő érzés, a gyönyör ígérete, a kín félelme, a gyötrelem akarása, ez mind benne volt ebben a mozdulatban. Tamarában tudatosult, hogy mindig erre vágyott, szinte nem is mozdult, a férfi kitöltötte, birtokba vette, akarta és használta. Ahogy bele markolt a húsába, ahogy irányította a mozdulatait, abban az ősi, állati hím minden vonása, minden uralkodni akarása benne volt. Letépte a lányról a melltartót, szájába vette annak kibukkanó mellét, s nyelve olyan táncot járt a bimbókon, hogy Tamara számára minden eddigi világ megszűnt, csak egyetlen szót volt képes ismételgetni; Még, még, még! – hangjában a nőstény sürgetése csattant. A férfi belemélyesztette szemeit a lányéba.
- Élvezd! – mondta neki, s két kezét felcsúsztatta a lány nyakán.
Tamara pedig élvezte, mindennél jobban élvezte ezt a vad hímet, aki használta, de úgy használta, ahogy még soha senki. A csúcsra ért, alatta ködfátyolba veszett a megtett út, elmaradt Joy és elmaradt John is. Már az arcukra sem emlékezett, elfelejtette azt is, hogy léteztek. A csúcsra ért, ahonnét szétnézett, s alatta elterült a világ... s ő uralta ezt. Testét rázta a gyönyör, észre sem vette, amikor a férfi egy gyors, határozott mozdulattal eltörte a nyakát, s már azt sem hallotta, ahogy az üvöltve engedett utat saját kéjének.