Talán majd egy másik életben

Mostanában sokat gondolok rád. Főként az éjszakába nyúló beszélgetéseinkre, és nem arra, amikor testünk összeforrt egy hűvös nyári éjszakán. Igen. Lehet, az én számból furcsán hangzik, mert én is akartam, de mégis a beszélgetéseink azok, amik igazán hiányoznak. Mintha egy külön világba éltünk volna, és csak beszélgettünk, és beszélgettünk mindenről, ami eszünkbe jutott, de főként a szerelemről. Már akkor rá kellett volna jönnöm, hogy mi nem illünk össze. Soha senkivel azelőtt nem tudtam ilyen nyíltan beszélni az érzéseimről, vágyaimról. Benned ösztönösen megbíztam, tudtam, hogy nem fogsz kinevetni. Te is tudtad, hogy megértelek, és nem ítéllek el a gondolataidért.

Mára már sajnálom, hogy nem maradtunk csak ennyiben, azt hiszem egy barátot, egy lelki társat veszítettem veled. Azt hittem, régen beláttam a múltam hibáit. Azt hittem sikerült rajtad túllépnem. De tévedtem. Nem is tudom mi fogott meg benned annak idején. Megdöbbentő és egyben lenyűgöző volt hogy az első pillanatban kiismertél, meg se kellet szólaljak, ahogy a szemedbe néztem már tudtad, hogy mit akarok hallani. De valahogy mégsem volt az igazi, te ezt már akkor érezted, és meg is mondtad, ami nekem akkor igazi gyötrelem volt azt hittem te vagy az aki majd megment azt hittem te leszel az akihez tartozhatok aki vezet és akit én vezethetek. Hittem benned és bennem hittem magunkban hittem a szerelmünkben. Én kevés voltam neked, te meg talán túl sok nekem.

Valahogy nem volt jó a pillanat vagy a hely. Azóta se tudom, hogy pontosan mi az, ami nem engedte, hogy mi legyünk egymásnak a mindenség. Azt hittem megértjük egymást, és ugyanarra vágyunk Azt hittem tudom, mit akarsz hallani, azt hittem tudom, mit akarsz érezni. De tévedtem, én talán kevés voltam ahhoz, hogy megmentselek, de neked sikerült engem. Amíg nem ismertelek egy világtól, elzárt burokban éltem, tudtam valahol mélyen, hogy mi a fontos az életben, a szerelemben, de már olyan régen nem éreztem azt az érzést, ami mindent elfelejtet velem, hogy amikor magával ragadott nem tudtam, mit kezdjek vele. Igaz ez egyáltalán? Vagy ez megint csak egy ábránd, amit addig kergetek, míg végül megalázottam elkeseredetten a porba nem hullok? ,

Most már tudom, hogy csak ábránd volt, hogy mi akár csak egy pillanatra is egyek voltunk. De az irántad érzett hírtelen jött, mély vonzalmam igaz volt, és igaz is marad mindennek ellenében. Már nem ismertem fel a jeleket. Pedig nem voltak rejtve előttem tudtam, hogy mit kéne tennem, de valahogy nem ment talán én is éreztem, hogy nem egymást keressük. Nem tudtam mit kéne tennem, nem tudtam mit kéne mondanom, nem tudtam mit kéne éreznem. Nem tudtam semmit se biztosan ezen a világon csak azt, hogy ez a hírtelen jött erős érzés irántad jó, és hogy örökké ezt akarom érezni, mert ez az, amiért élni akarok. Lehet nem is beléd voltam szerelmes, hanem a szerelem érzésébe. Felnyitottad a szemem, kipukkasztottad a buborékot az első pillantásoddal, amit felém lövelltél. Azért taszítottál el magadtól, mert te is tudtad valahol mélyen, hogy nem te kellesz nekem? Tudtad, ha a szerelmünk beteljesedik, az felőröl engem?

Azon az alkoholmámoros éjszakán a világ megszűnik létezni számomra, csak te voltál, és én. Lassan kezdtél bele óvatosan fel-fel pillantva rám vártad, mit reagálok arra, amit mondasz, féltél, hogy nincs bennem tartás, és melledre borulva zokogok majd.
De ebben az egyben te tévedtél, szívem ezer darabra tört azon az éjszakán. Azt hittem, hogy itt a vég, hogy már soha többet nem leszek képes még egyszer érezni a végtelent. Azt hittem, többé senki se tudja összeforrasztani a szívem. Azt hittem innentől már csak az örökké tartó ürességnek van helye.

Eddig nem értetem, mit is akartál mondani nem értettem, miért nem lehetünk mi az örök-pár. De azt hiszem, most már tudom. Nem hittem, hogy találok még egyszer valakit, aki képes újra szerelemre gyújtani a szívem. Most azt hiszem, találtam valakit, nem tudom, hogy mit hozhat számunkra a jövő, még nagyon friss, és új nekem ez a dolog, még nagyon ingatag még egyikünk szívén se gyógyultak be teljesen a múltbéli sebek.
De a seb, amit te hasítottál a lelkembe már beforrt, mostantól már csak egy apró gyöngyházfényű heg jelzi, hogy egyszer a szívem a te karmos kezedben volt.