Szerelem a hóesésben

Vasárnap este van, szívbe markoló hideg. A hó pár órával ezelőtt kezdett el szállingózni és most mintha azt szeretné sugallani nekünk, hogy úgyis mind szétfagyunk, és csak azért se hagyja abba, úgy szakad. A buszpályaudvar lámpái sárgává varázsolják a pelyheket, illetve a már majdnem hógolyókat és a földre érve ismét fehérnek látszanak.
Egy pillanatra ezen gondolkozok h milyen érdekes dolog is a hó, miközben Szerelmem magához szorít, állát a fejemre téve. Mélyen sóhajtok, és becsukom a szemem, azt kívánva h álljon meg az idő, és Ő sose engedjen el. Pár másodperc múlva, hideg kezét érzem a hátamon, sikkantok egyet, majd együtt nevetünk és csókolózunk. Imádom az ajkait és azt, hogy olyan gyengéd velem.

Másfél hónapja vagyunk együtt, én mégis érzem, hogy nekem Ő az igazi. Hogy miért?? Őszintén, fogalmam sincsen. Egyszerűen úgy érzem, hogy nélküle nincs értelme az életemnek, és nem tudom, hogy ezelőtt, hogyan tudtam élni úgy, h nem ismertem. Ha rám mosolyog, kiráz a hideg, ha megsimogat, bizsergek, és ha nincs mellettem, vérzik a szívem.
Szóval, a pályaudvaron állunk fagyoskodva, de boldogan a Budapesti gyorsjáratot várva. Rengetegen ácsorognak mellettünk, és néhányan furán néznek ránk, valaki szinte rosszallóan. Pedig mi rossz van abban, ha az ember boldog és nevetgél a hóesésben? Nem kötelező mindenkinek kirakni magára a ’szar idő, ’rossz kedv’ táblát.
Ránézek az órára, 18:56 van. A mosoly egyből eltűnik az arcomról és szomorúan nézek Szerelmem szemébe. Késik a busz, amivel mennie kell, az enyém pedig 4 perc múlva indul. A nyakába csimpaszkodom, szorítom úgy, ahogy csak tudom, puszilgatom az arcát, a nyakát, nem akarom elengedni, de el kell. Egy fájdalmas búcsúcsók, majd még egy és még egy…meg még egy:) Könnyek a szemében és az enyémben is, de sietnem kell… még fogja a kezem és én is az övét, mikor elindulunk az ellenkező irányban majd szép lassan eltűnnek az ujjai az enyémről és elnyeli őt a buszra váró tömeg.

Sírással küszködve szaladok a buszomhoz, az érzések kavarognak bennem. Tudom vállaltam, hogy ilyen távolságból tartunk fenn egy kapcsolatot, mégis minden egyes elválás olyan fájdalmas. De azt hiszem, megéri. Eleinte, mikor még csak az Interneten beszélgettünk, nem gondoltam túl komolyan az egészet, majd nem sokkal később azt vettem észre, hogy minden nap, minden délután, ahogy hazaérek az iskolából az az első, hogy megnézem nincsen e fenn MSN-en. Ragaszkodtam hozzá iszonyatosan és ez a mai napig megmaradt. Szerettük egymást már az első komoly beszélgetésünk óta. Egyszer, le akartuk törölni egymást a másik listájáról, hogy talán így könnyebb lesz, egy ilyen kapcsolatot nem lehet fenntartani. Aztán találkoztunk… ugyanitt, szinte ugyanebben az időben a pályaudvaron. Ő jött le hozzám Kecskemétre, Győrből. Féltem h el fogok késni, túl sokat pofáztam a barátnőmmel. Siettem az információs irodához, h megkérdezzem melyik kocsiállásra állt be a busz, de ez feleslegesnek bizonyult. Tőlem 20 méterre állt egy magas, barna zselézett hajú srác, aki épp telefonált. Háttal volt nekem, nem vette észre h jövök. Figyeltem a mozgását, és egy kis félelmet, annál több izgatottságot láttam benne. Erre elmosolyodtam.
- Sya bébi - köszöntem neki
Megfordult, leeresztette azt a kezét, amiben a telefon volt, elém lépett és köszönés helyett megcsókolt.
Ahogy erre gondolok éppen, egy mosoly suhan át az arcomon, majd elszörnyedek, mikor meglátom a tömegnyomort, ami a buszom előtt áll. Utolsó előttiként szállok fel, de ahogy a lábamat a lépcsőre teszem, meggondolom magam.

Sarkon fordulok, és sprintelni kezdek vissza oda, ahonnan pár perccel előbb indultam. Alig látok valamit a szemembe hulló hópelyhektől, de nem foglalkozom velük, hiszen minden perc értékes. Vajon felszállt már? Elindult már? Vagy még mindig ott áll a buszmegállóban? Aztán meglátom Őt. Ott áll a tábla mellett, épp az mp3 lejátszót akarja bekapcsolni. Már nem futok, csak sétálok felé lihegve. Nem vesz észre, de nem is baj.
Ahogy mellé érek, egy hirtelen mozdulattal a nyakába ugrok, és érzem h a könnyek marják a szememet. De ezek már örömkönnyek.
A füléhez hajolok, és azt suttogom:
- Szeretlek.
Először döbbenet suhan át az arcán majd, rám mosolyog, megcsókol.
- Én is szeretlek. Nagyon.
A szemébe nézek, látom, hogy őszintén mondja ezt; tiszta szívből jön.
Hozzá bújok, minél közelebb hozzá, ajkait keresem ajkaimmal. Egy mélyről jövő nyögés hagyja el a számat, mikor ismét megcsókol, simogat. Annyira boldog vagyok, hogy az már szinte fáj.
A pályaudvari órára néz, 19.12.
- Cicám, azt hiszem, ma nem megyek haza. Lekésném Pesten a csatlakozást. Még jó hogy nem mentél el!
De még milyen jó!!! A szám a fülemig szalad, a szemeim csillognak, ahogy az övéi is. Hogy miért? Mert mi ketten tudjuk csak igazán mit jelent ez számunkra. Még legalább 12 óra egymás mellett. Csak ő és Csak én. Senki más.
Megfogja a kezem, kivonszol a tömegből, majd elindulunk az éjszakában a buszunk felé, a szakadó hóesésben, mint két árny. De mégis ez a két árny egész más, mint a többi. Mert ők szeretik egymást. Őszintén, tiszta szívből.