Szerelem a fal mögül

Hmm.
Főzelék.
Az gyors, tápláló, kalóriaszegény, vitaminszegény, olcsó és rossz.
Milánói.
Tocsog a zsírban.
Töltött hús.
Száraz.
Rántott sajt.
Tegnap is az volt.
- Mit adhatok? – kérdezi a nagydarab, fehér pólós férfi.
- Rántott sajtot kérek hasábbal köszönöm. – darálja rá a lány önkéntelenül.

Az óra 11.35-öt mutat, a következő előadás délben kezdődik. A kis kifőzde most zsúfolásig tele, hosszú sor, hely alig.
A lány, a tálcát egyensúlyozva átkel oldalaz a tömegben, a tekintetét a kiszemelt sarokra tapasztva. Kevés híja, hogy nem löki ki egy könyök a tálcát a kezéből, aztán egy hanyagul ledobott táskában bukik el majdnem, egy zsíros hajúnak vagy tízszer kell köhintenie, mire maga alá húzza székét utat engedve. Ennyire nem él már az illem? A tálca végigcsúszik a műanyag evőpárkányon, majd halkan koppanva megállapodik a sarokban. Most már el sem várja, hogy az ajtó nyíljon előtte, ha megtartják, nehogy rávágódjon már jó pont. Miért nem ismer egyetlen olyan fiút sem, aki alátolja a széket, aki pusztán tiszteletből tesz gesztusokat, nem elvárt jutalomért. Múltkor finomabb volt a rántott sajt. Folyósabb. Legközelebb bizisten mást kér.

Rendben. Még ha cserébe vár valamit se baj. Az is vonzó, ha kívánják az embert. Végül is annyi mindent tud, tudna adni. Ehh. De rossz tömegben enni. Ideült egy hatalmas hát. Olyan közel, hogy nem is lát ki oldalra egyáltalán. Paraván-ember.
- Na, milyen? – kérdezi a hát, a mellette ülőtől. Van, akinek egész életében olyan hangja van, mintha mutálna. Biztosan horkol is.
- Azt hiszem szerelmes vagyok. – hangzik az élő fal mögül. A lánynak ez a hang jobban tetszik. Kellemes, fiatal, meg van abban valami ritka, amikor egy fiú ilyet mond ilyen hangon. Ráadásul a haverjának.
- Hát, valahogy sejtettem. – trombitálja vidám orrhangon a nagy-széles. Most biztosan elsüt valami ízetlen, szexista hím viccet, leplezésül, hogy eszi az irigység. – És, adtál neki?
Jellemző.
- Nem. Ez nem ilyen. – a fiú hangja kissé magasabbra vált az izgalomtól. Szemét dolog ám hallgatózni. – Mondok egy példát. Leesik a hó. Gyönyörű fehér, tiszta, satöbbi.
- Utálom a havat…
- Az mindegy…az a lényeg, hogy most vágysz rá. És ha a kezedbe veszed, és hagyod, hogy a tenyeredben lassan elolvadjon, hogy átérezd a hidegét, akkor a tiéd lesz. De ha mohó vagy és rámarkolsz, akkor eltűnik rögtön. Ilyen ez is. Meg akarom ismerni, érted? Minden tulajdonságát, jót is, rosszat is, már ha van neki.

No lám. Egészen belemelegedett. Milyen jó hallgatni az ilyet. Fenébe. Szerencsés lehet az a lány, hogy ilyen példányt fogott. Semmi törtetés. Csak szépen…lassan…elfogadva a másikat…
- Ja, én már most mondok egy rosszat. – tülkölte félbe a lány töprengését a nagydarab-nem-is-teljesen-szagtalan. – Úgy hívják, hogy pénz. Az ilyen leszív ám, hogy gatyád se marad.

Pff. Hülye-dagadt-büdös-hústorony. Azért mert néhány ilyen, már mind azok vagyunk, mi? Fogsz te csodálkozni otthon, miért van sajt az inged hátuljára kenve. Te pedig ne hallgass rá, kevesek egyike, tarts ki!
- Mondok valamit. Ha kell inkább rá költöm, mint mit tudom én milyen kacatokra. Majd kérek kölcsön tőled.

A két fiú mosolyog és ezt teszi a lány is. Az erény diadala ez a gyengeség felett. A hallgatózó ünnepelve még a győzelmet leszúr két rúd hideg sült krumplit, aztán a más szerencséje felett érzett öröm mögé kevés irigység is besorakozik a fejében. Bár csak róla beszélne ez a fiú. El is olvadna rögtön, úgy kéne feltakarítani a bőrülőkéről. Na jó, azért nem szabad röpködni ennyire.
- Na és milyen egyébként? Képed van?
Van neki. A telefonját bámulják és hümmögnek.
- Vörös? – hökken meg a fal. Akár csak én. Gondolja a lány. – Mindegy. Amúgy van egy karosszériája a kicsinek.

Pff. Kapsz kecsapot is az ingedre.
- Annyira kecses a mozgása, a vonalai. – áradozik közben a Ritka. – És a hangja. Komolyan feláll tőle mindenem, ha meghallom...

Hát igen. Ilyen ez.
- ...Imádok benne lenni, – sóhajtozik tovább. – most komolyan, úgy érzem enyém a világ olyankor. Először csak finoman szoktam, tudod, amíg ráérzünk egymásra, aztán mindet bele.

A lány lehunyt szemei mögött egyből alakot öltenek a fiú szavai. Ahogy szerelemtől kipirosodott arccal, félve követelődző érintésekkel libabőrt varázsol a testére, szerelmes szavakat motyorászva esetlen bájjal. Ahogy az ujjbegyeivel, kisgyermek kíváncsiságával ismerkedik a bőre tapintásával. Aztán néhol meg is kóstolja. Izlik? Lassan bele jön a játékba, egyre bátrabban, már-már habzsol. De jó érezni magán a mohóságot. Ott is. És ott is. Most a melleit gyúrják az ujjai, adna ő is, de nem tud, annyira sok ez az érzés. Most csak őt kényeztetik. Azért, hogy neki jó legyen.
- …mondjuk most edzésre nem vittem még el. - magyaráz a fiú. - Egy kicsit őrzöm még. Meg amúgy is olyankor koszos, izzadt vagyok…

Nem baj, dehogy baj. Felhevült, csepp futatta test. A lány beszívja az alsó ajkát, egy pillanatra még érezve a nyers sós ízt is. A képzeletében forró csókot kap, erős ujjak láncolják a száját az ízlelő másikéhoz, a hasfalához hosszú, kemény dörgölőzik, tele vérrel és vággyal. Aztán a meg-megreszkető férfialak a zárt szemei előtt eltávolodik, és közeledtére bizsergő, izgató feszítést érez lent, a test sóhaját hallja, és a fátyol mosta tekintetet is látni véli. Csúszós, meleg, borzongató ott most. Először csak finoman, hogy ráérezzenek egymásra, aztán mindent bele.

A mobil trillázása szinte pofonként fájt neki. Rohadt bunkofon. Hogy kereshetik éppen ilyenkor. Kapkodva túrt a táskájába és nyitotta szét a kis szürke-zománc szerkentyűt, ami neonfényt árasztva rögtön csicseregni kezdett.
„Hol vagy már?!” – dühöngött a kis telefon. – „Már megy körbe a jelenléti.”
Basszus! Elmúlt dél! A lány visszazuhanva a jelenbe, kapkodva a vállára kapta a táskáját, a maradék hidegkrumpli és az utolsó falat sajt a kukában landolt. A hústorony nem fordult meg, az asztalokat megkerülve kellett így visszalesnie futtában. A hősszerelmes, egy fazonra nyírt, fiatalarcú srác volt, látta már az egyetemen is, habár nem figyelt eddig fel rá. Olyan, mint a hangja alapján képzelte. Kár, hogy már foglalt és…
- Jajj elnézést! – hebegte zavartan. Nekiment valakinek. Na kifelé innen, mielőtt ordítani kezd szegény. Főzeléket rendelt. A rántott sajt jobb. Pá.

- Höhöhö. – mulatott a széles hátú fiú a sarokban. – A kiscsaj úgy bambult erre, hogy ráborította a kaját szegény csórira. Höhö.
- Ja. Nem láttam. – fordult oda a másik is.
- Pedig egész jó mufka volt. – tűnődött a nagydarab. –Biztos bejöttem neki, hogy így nézett. Amúgy, visszatérve a ’szerelmedre’, szerintem a külsejét ne buzeráld.
- Nem is nagyon fogom. Az ilyen kocsival úgy kell bánni, mint egy hercegnővel. Talán valami krómozott felnit veszek rá karácsonyra.
- Höhö.