Szenvedő öröklét

1.

A fekete éjszaka sötét selyemkendőként terült szét Doir felett.
Kora ősz volt, az esti, hűs szél halkan suhant keresztül a park fáinak sárguló levelei között, s lépteimet itt-ott száraz növények zizegései kisérték.
Gyakran vágtam keresztül a parkon, melynek járókővel kirakott kis utcái behálózták a faligeteket. A keskeny út, melyet kezdett belepni az avar, széles térben végződött a Western Street végén, középen egy régi szökőkúttal, melynek vízköpője hosszú fülű, ördögi alakot formázott. Ez volt hajdan a határ, mely elválasztotta a lakott területeket a misztikummal és babonával teleszőtt történetű erdőtől.
Mára a város túlnőtt rajta, kidöntötték az agg fákat, mesének hitték a rejtélyes történeteket, csupán néhány csavart törzsű juharfa és terebélyes lombozatú tölgy emlékeztetett a hajdan volt erdőre.

Sietős léptekkel elhaladtam a Pokol fája mellett, mire egy holló rebbent fel ágai közül. A hangra összerezzentem. Tudtam, hogy a 17. századi boszorkányhitűek e körül a fa körül járták sabbati táncukat, s hogy bosszúból üldözőik és gyilkosaik erre a fára akasztották fel az elítélt asszonyokat. A látvány még ma is kísért álmaimban. A gyilkosok meggyújtották a törzset, viszont amikor a tűz elérte a kötélen lógó halottak lábait, az égen villám cikázott át, felhők gyűltek, és a zápor elmosta az utolsó lángnyelvet is, mely megrongálta az öreg fakérget. A városlakók soha többé nem merészkedtek az erdőbe, egészen a 19. századig, amikor is a Pokol fáját és a körülötte csoportosuló tölgyeket, juharokat kivéve kivágták az erdőt és beépítették a területet.
Végignéztem a fa kérgén, melyen karcolásnak nyoma sem látszott. Szótlan hírmondóként legendákat tart életben…

Lassan elhaladtam mellette. Az utat egészen a Western Street-ig juharok szegélyezték, s kibukkanva a szökőkút mellett egy nagy, sárga levelet fújt a szél a vízköpő ördögi arcába.
Ekkor éreztem meg hátamban az ismerős szúrást, melyet csak a sötétségből kémlelő szemek képesek belőlem előcsalogatni. Néhány évszázada pontosan ez az érzés kísért végig Franciaországon és Németalföldön. Ismerős volt, mint végzetes történések előtt a hold vörös körgyűrűje.
És ahogy tovább lépkedtem, mint egy fellobbanó és elalvó szikra, olyan hirtelen termett előttem a Sötétség hercege. Hosszú fekete kabátban átsuhant két juharfa között, azúrkék szemeit rám szegezte és amolyan ősi szokás szerint kissé meghajolt.
- Üdvözletem az élők változó világában.
Én is meghajtottam fejem, bár még soha nem találkoztam a férfibőrbe bújt halhatatlan lélekkel.
- Már régóta köztük járok arctalan, mire véljem hát az üdvözlést?
- Figyeltem magát. Régen, évszázadokkal ezelőtt már, de soha nem volt bátorságom megszólítani.

Szavai elgondolkodtattak.
- Mi mindent tud rólam?
- Nem a mi fajunkból való. Hosszú évekbe telt, amíg rájöttem, mégis hogyan járhat közöttünk, de megérte a sok elmélkedésre pazarolt idő. Engedje meg, hogy kifejezzem tiszteletemet.
- A tiszteletét? Mégis mire jutott hát, mi lennék én?
- Maga a fajtám tökéletesített változata. Emberek táplálékát eszi, mellettük él kémlelőn, és bőre most is ugyanolyan üde, mint halandó korában. Soha meg nem ismételhető ötvözet ez.
Egy vámpír… A XXI. század kezdetére ezt is meg kellett élnem. Találkozni a vámpírral, aki majd talán fellebbenti előttem múltam ködös foltjairól a fátylat.
- Elnézését kérem, még be sem mutatkoztam. Lord Damien Deneiré vagyok, utolsó hírmondója a 16. század ír nemesurainak, egyetlen leszármazottja családomnak és francia őseiknek. Hivatalosan ebben az évszázadban még nem is létezem.
- A 16. Század… sötét idők voltak azok. – jegyeztem meg halkan.
- De már nem kell az üldözésektől tartania. Ha volt is oka valaha félni, én mindig ott álltam maga mellett, még ha nem is vette ezt észre. Önkéntes testőre vagyok, Drewynna.
Évek óta nem ejtette ki senki valódi nevemet.
- Valóban sokat tudhat hát rólam…
- De még közel sem eleget. Most, hogy megszólítottam végre, szeretnék még többet hallani.

Így kezdődött el életem új korszaka, az emlékezésé.
Damien a lakásáig vezetett, majd cigarettával kínált.
A falakon régi olajfestmények hada sorakozott, nemesi portrék és ír tájképek. Az ősi kardok keresztbe vetve egymáson megcsillantak a kandalló fényénél, mely előtt két ugyancsak antik fotel állt. Kényelmesen elhelyezkedtem az egyikben, majd elmerültem a lángokban. A lángok emlékképeiben.
Merengésemből Damien mély hangja riasztott fel.
- Éppen ideje van az emlékezésnek. – szólt, majd helyet foglalt a másik fotelben, velem szemben, és lóalakot formázó, ezüst hamutartóját a közöttünk fekvő faragott asztalkára helyezte. – Szeretném, ha emlékezne.

- Mégis, mire kíváncsi? – kérdeztem félszegen. Még soha nem osztottam meg emlékeimet más halhatatlanokkal.
- Az élettörténetére. Többet élt még nálam is, és kutatásaim alapján, melyeket már két évszázada végzek, maga a legidősebb, öröklétű élőlény a világ festővásznán.
Nagyot lélegeztem, és alaposan végignéztem Damien arcának minden szegletét. Hosszú fekete haját elmúlt századok nemesurainak divatja szerint hátra fogta, kékeszöld szemei most szikrákat vertek vissza a kandalló tüzében. Egész arcberendezése valódi, nyers férfierőről tanúskodott. Mint egy törzsi harcos maszkírozatlan vonásai…
Hátra dőltem, és megpróbáltam mindent felidézni elveszett naplóim tartalmából, és az agyamban elraktározott érzésrengetegből. Éppen ideje volt az emlékezésnek…