Szénakazal a tűben

Szénakazal a tűben

Írta: Beke Richárd

Alex egy senki volt, attól az átkozott perctől fogva, hogy az anyja kinyomta magából egy Isten háta mögötti kis kórház padlóján. Máshol nem eshetett volna le az ágyról, és lett volna orvos, aki levezeti a szülést. De máshova talán be se engedték volna a terhes asszonyt. Kába volt a herointól, és hallucinált. A nővérek arca furcsán, zavart nyugalmat sugárzott, de a kettő közül csak a zavartság volt őszinte érzelem.
Fertőtlenítő és vizelet szaga keveredett a levegőben. Alex eleinte nem akart felsírni, aztán mégis megtette.

Talán egy vetélkedő mehetett a tévében, mint általában este.
- Szeretlek, anya!
Mary Ann a sajtos chips-et szerette. Azt a bizonyos fajtát, amivel ugyan csak félig van megtöltve a zacskó, de a krumpliszirmok vastagon fel vannak puffasztva.
És a sört. A sört nagyon szerette.
A fiú újra próbálkozott. Nem vált be, ilyenkor a nő figyelme kizárólag a képernyőre korlátozódott, egyébként se kép, se hang. A kicsi Alex jobbnak látta elmenni a boltba
bevásárolni ezt-azt, amit vacsorázni szoktak. Hátrahagyva hősies játékkatonáit a pormacskás szőnyegen, dudorászva lépett ki a lakásból.

- A lakást pedig jobb, ha kipakolja, mire megjönnek. Értette?
- Mi? Persze. Igen, uram, simán fog menni minden.
Remeg a kezem, vissza kell fognom magam. Akkor most... szépen hátraarc, és már itt se vagyok.
- Alex...
- Igen, uram?
- Vigyázzon. A holmikkal.
Kiszúrta. A francba, biztos, hogy kiszúrta. Most már mindegy, legalább nem tisztelegtem, mint a múltkor. Teljesen hülyét csinálok magamból. Ajtó kinyit, aztán becsuk. Finoman... frankó.
Megint Hendletont kapom. A francba, utálom az ipsét. Sosem beszél, csak pakolászik néma kussban, és... egy szót nem szólna. Meg elég éber is, amikor vele dolgozok, nehéz elcsórni ezt-azt.
- Hé, Alex!
- Mondd.
- Semmi fehérneműzés, mint a múltkor.
- Ja, miért is... lenne bármi? Nyugi van, oké?
Oké. Valamelyikünknek mennie kell, ez már tisztázott. Bepattanunk a furgonba, ő kávét szürcsöl, és vezet, én meg csak nézek ki a kocsiablakon. Sosincs semmi érdekes odakinn.
- Nincs ez így rendjén. - közli határozottan.
- Aha.
- Ezek a sült bolondok nem fizetnek időben, aztán mi kapjuk a képünkbe a mocskolódásaikat.
- Ja, szerintem is.
Nem lehet mindenki tökéletes, Hendleton.
Megérkeztünk. Szép kis ház, még kutya is van, de ahhoz nem nyúlunk. Oltári parasztság lenne felpakolni az ölebet is.
- A nő... Sue Tranner, most valszeg nincs itthon, a korábbi egyeztetések alapján dolgozik.
- Szerinted, ha lenne munkája, nem fizetett volna?
- Tökmindegy.
Kiszállunk, és elindulunk a ház felé. A kutya barátságos, nem épp a legjobb házőrző, de legalább kinézetre rusnya. A melák becsönget. Semmi. Még egyszer becsönget. Megint semmi.
Neki is megy kétszer, az ajtó pedig megadja magát. Bent vagyunk. Tetszik ez a hely. Otthonos, és szabad lelkű. A lakásoknak is van ám lelkük, a lakóik után.
Hendleton vaskos karjaiban, már halad is kifelé a tévé. Kicsit beivott munka előtt, szóval a járásával együtt az egész úgy néz ki, mintha egy csecsemőt ringatna.
Én a fiókokhoz megyek. Bingó! Fekete és sötétkék bugyik. Érzelmes és titokzatos. Zsebre vágok párat, még jól jöhetnek.
- Mi volt ez? - kérdezem, és minden elsötétül.

- Az álmok elemekre (például: színek, tárgyak, hangok) bontott emlékek kombinációi, a tudatalatti, mindent rögzítő tárhelyéből kiemelve és újrakombinálva, érzések / érzelmek hatására. (akárcsak a gondolatok).
Ha megnézzük: az ébren álmodást (álmodozás) annyi különbözteti meg az álmoktól, hogy az álmodozást tudatosan végezzük, míg az álmok tudat alatt képződnek, de mindkettő érzések / érzelmek hatására. Vágyaink, félelmeink generálják álmainkat, látszólag véletlenszerűen, (és újnak tűnően) meglévő emlékeink lebontott elemeiből. A tény, hogy az álmot nagyon rövid időn belüli visszaalvással képesek vagyunk "folytatni", azt mutatja, hogy bizonyos esetekben tudatos szándékkal idézzük elő a tudat alatti állapotot, főként a kéj miatt, és hogy az általunk gyakran ismeretlennek, felsőbbrendűnek vélt erő megmutassa azt, amit még lepel fed. Ez, az álom folytatására való törekvés úgy hiszem: összefügg a jövő előre meglátásának vágyával is.A hallucinogén kábítószerek (LSD, Peyote) hatása alatt átélt víziók, hallucinációk, jelenések valójában az álom és az álmodozás állapota (vagyis a tudat és a tudat alatti érzelem-generálta emlékezés) összefolyása. Álmaink ugyebár az emlékek lebontásából keletkezett elemek újraegyesülései (amikből szintén egy emlék lesz). A hallucinogén szerek hatása alatt az ember elméjében (valahogy a biológiai folyamat hatására) kinyílik egy ajtó, mégpedig az az ajtó, amelyik szétválasztja az álmodást és az álmodozást: a tudatot, és a tudat alattit.

Álmodunk (hiszen hallucinációinkat csak mi észleljük, és olyan dolgokból tevődnek össze,
amelyeket már láttunk, vagy erősen elképzeltünk valamilyen formában életünk során), de nyitott szemmel. Valamilyen módon a jelenünk (minden, amit pillanatnyilag észlelünk, és gondolunk) válik alapanyaggá, és ez érzéseink hatására (lehet ez növekvő félelem, vagy boldogság érzet is) folytonos kölcsönhatást teremt (tehát a tudatunkba szövődő emlékképek azonnali feldolgozásra kerülnek, és érzelmeink hatására más emlék-elemekkel együtt kivetülnek szemünk elé.) Félelmeink például egyre rémisztőbb víziókat generálnak, mert egyesülve ezekkel az emlék-elemekkel azonnal kivetülnek, és nem érzünk időbeli / térbeli különbséget: így megrettenünk, hogy ez a valóság. Ez a rettenet, és félelem viszi tovább / fokozza az egész folyamatot. Az egész lényege tehát: érzések / érzelmek hatására a gondolatok és az emlékek azonnali feldolgozásra kerülnek, így szemünk láttára keveredik álom és valóság. Olyan érzés lehet, mintha az ember az örökkévalóságban járna (holott a saját fejében jár), és újat tapasztalna (holott ő maga alkot újat tudatalattijában elraktározódott friss és régebbi emlékeinek elemeiből). Pontosabban az adott szer teszi lehetővé ezt az egész folyamatot az emberi szervezetben.

Elméletemből nem zárom ki, hogy léteznek bizonyos "csatornák" az öntudati energiák összekapcsolódására, valamint hasznos, (látnoki jelentőségű) információk megszerzésére, de a véletlen lehetőségét sem zárom ki. Fenti elméletemmel csak az álmok és a hallucinációk általános működési elvére próbálok rávilágítani. Alex!
- Hm?! Itt vagyok...
- Miről beszéltem az előbb?
- Az álmokról beszélt, professzor úr. Én meg csak... érdekesnek találtam, és gondoltam, ki... kéne próbálni a gyakorlatban is.
- Magát egy nagyon tehetséges, ám de csiszolatlan ifjú elmének tartom.
- Köszönöm, professzor úr.
- De azért megbuktatom.
- Köszönöm.
Pedig most én voltam Jeanne d’Arc...

Miután ellátták a fejsebemet, és motyogtak valamit, amit az egyszerű ember úgyse ért meg, elengedtek. Sue Tranner ott toporog a váróban, és majd’ szétveti a megkönnyebbülés, hogy újra láthat. Távolinak tűnik a hangja, ahogy magyarázkodik.
- Annyira sajnálom, azt hittem betörő. Idén már háromszor próbáltak meg kirabolni.
- Hát ja, így is felfoghatjuk. Nem látott egy nagydarab állatot a környéken?
- A kollégájára gondol? Ő elfutott.
Remek. Hendleton acélidegei mégiscsak cukormázból vannak.
- Tényleg nem tudtam, hogy a behajtócégnek dolgozik.
- Dolgoztam a McDonald’s-ban is, de egyiket se írom ki magamra neonbetűkkel, szóval felejtsük el.
- Jöjjön át hozzám, csinálok egy csésze teát.
Feltéve, ha maradt még valami a lakásából. Valahogy mintha kedvelném ezt a nőt, és nem csak azért, mert láttam a karján a tűnyomokat. Talán mert hiszek a végzetben. Persze nem elvakultan, bizonyos szinten mi is irányítjuk a sorsunkat, van beleszólásunk. Például, ha nem úgy van elrendelve, hogy egy éjszakai busz gázoljon halálra, miközben eperfagyit nyalogatok... akkor lehet nálam mondjuk citromos is.

- Nem értem, mi a baj a mai kölykökkel. Az én időmben a kislányok rózsaszín babakocsikat tologattak otthon, miután eljátszották, hogy világra hoznak egy csöppséget. Lehet, hogy csak gyatrább anyagból készítik ezeket a babákat, de mintha már az abortuszosdi lenne a divat.
- Ne cseszegesd már a gyereket. Teljesen jól el van, legalább nem ül folyton a tévé előtt.
- Vagy csak nem látod.
- Mivan?
- Semmi.
A szomszédom: Trian megint a plafonon van. Mindig ott tartózkodik, ha nem dicsérik meg a haját az irodában. Én a nevét szoktam dicsérgetni. A szülei bizonyára nagy sci-fi rajongók lehettek, ami akkoriban még merőben ritkaságnak számított.
- Elnéztél arra a programra, amit mutattam?
Majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy ő az őrangyalom. Folyton a hirdetéseket bújja, és a rehabok meg terápiák cikkeit bekarikázgatva, a postaládámba dobálja az újságokat. Ezzel eddig csak annyit ért el, hogy a postás kerüljön engem. Vannak emberek, akik nem tudnak, vagy nem akarnak magukon segíteni, és ezért a felgyülemlett Terézanya-energiát másokon adják le.
- Persze. Nem rossz.
- Jaj, Alex... annyi minden kavarog most a fejemben. Te érezted már úgy, hogy inkább elhagynál valakit, mert annyira szereted?
Kezdődik. Gondolom arról a medencetisztító paliról beszél, az a legújabb. Vannak emberek, akiknek a szexuális intenzitása eltér az átlagostól. Az övé paranormális.
- Nem, de engem már volt, aki annyira szeretett, hogy elhagyott. – felelem.
- Ah, te ezt nem értheted.
- Mit csinálsz?
Tényleg, mit csinál? Kinyitogatta a szekrényeket, benézett a fiókokba, és most épp a kukámban turkál.
- Hol vannak a tűk, meg a kábszer?
- Járok a programra, Trian. Leszokóban vagyok.
- Oké. Hol vannak?
- Nincsenek. Miért?
- El kell mennem valahová. Tudom, hogy szenteste, meg minden, de valakinek vigyáznia kell az én kicsikémre, és egyedül te jöhetsz szóba.
Az ő kis kicsikéje Gina névre hallgat. Hét éves, szőke tündér, akitől félnek az állatok, és aki szereti lerágni a gombokat a távirányítókról.
- Megtisztelő, hogy rögtön rám gondoltál.

Sok Disney filmben ugyanannyian halnak meg, mint egy visszafogottabb akciófilmben, vagy mint egy közepes thrillerben. Csak olyankor ezekben nem ezeket a szerencsétleneket mutatják. A gyerek már választott, én még bújom a katalógust.
- Nincs valami realisztikusabb? Tudja, amiben nem olajjal kikent topmodellek kefélnek. És az olyan se érdekel, amiben a végén pezsgőspohárral a kezükben a kamerába néznek, és kéjesen nyalogatják az arcukról csorgó...
- Uram! Ez itt a gyermekkönyvtár dvd részlege. Nem tartunk ilyen filmeket!
Frigid egy nő lehet ez. Kivesszük a Micimackót és távozunk. Otthon a gyerek mesét néz a nappaliban, míg én a konyhában beszélgetek Sueval.
- Olyan nyugodt és csendes... – olvadozik.
- Ja.
- Szerintem jó apa lennél.
- Nem tudom. Néha eszembe jutnak az én apám szavai: „gyomron rúglak, hogy a franc megesz” – mondogatta, ha akaratos voltam. Amióta elköszöntünk egymástól mindig kétszer is kulcsra zárom az ajtót. Nem akarok senkinek hasonló traumákat okozni.
- Nem okoznál.
- Hát kösz. Tudtál hozni valamennyit?
- Egy keveset – mosolyog, aztán kipakolja az anyagot.
Ahogy belövöm magam, lassan megelevenednek előttem az emlékek. Iskolás koromban szórakoztam azzal, hogy egy szelet csokiért, meg egyéb apróságokért megvettem az osztálytársaim lelkét. Még szerződést is írtunk, meg minden. Apám csak ritkán volt otthon, de amikor igen, imádott a cuccaim közt kutatni, és egyszer meg is találta ezeket a papírokat. Kihajigálta őket, aztán elbeszélgetett velem. „Ne csinálj ilyeneket, mert ha hatalomra kerülnek a kommunisták, akkor majd téged is elvisznek.” Most valahogy, mintha a saját lelkemet se birtokolnám igazán.

Este van. Szólunk Ginának, hogy menjen ki vécére, ha kell, mert elkezdjük díszíteni a karácsonyfát, és mivel azt csak a fürdőszoba padlóján lévő lefolyóba tudom rendesen felállítani, nem lehet majd tőle közlekedni. Leporoljuk a díszeket, felkerül az égősor, és ajándék gyanánt kapnak tőlem egy-egy ölelést. Szomorú, hogy a gyerek még ennek is örül.
- A mami nem szeret engem? – kérdezi.
- Dehogynem. Anyukád egyszerűen csak hülye. Nézd el neki. Holnap már ő is itt lesz.
- De ma nincs itt.
- Hát nincs. Azért mi jól elvagyunk, nem?
Értek a gyerekek megnyugtatásához.
Sue felkapja, és becipeli a hálóba. Gondosan betakargatja, miután elkornyikál neki egy Roxette-számot, amilyen hamisan csak lehet. Nekem kell leállítanom, hogy Gina el tudjon aludni. Mi a kanapén pihenünk le, összebújva, egy normális életre vágyva, de lövésünk sincs, hogy az mégis milyen lehet.