Szarvashiba

Szarvason táboroztunk, a Hármas-Körös holtága, a Kákafok mellett, az Anna-liget fái alatt, s egy boldog hetet töltöttünk el fürdéssel, úszással, a városban való sétával, vagy épp az Arborétumban végzett egyszerűbb önkéntes munkákkal; és persze sok-sok játékkal és ökörködéssel. Mondjuk az én korosztályomból elég kevesen voltunk, a többség ötödik és hatodik után volt, vagy épp a hetedik-nyolcadik között. De még mint volt nyolcadikosok, mi sem voltunk épp az a korcsoport, amely azzal a gondolattal érkezett volna a táborba, hogy itt majd már bármi komolyabb nemi tapasztalatszerzésre lehetőség adódhatna. Természetesen már mindenki erősen mutatta, hogy kész lenne rá, mindenkinek nagy volt a szája, de a valóságban még kicsik voltunk ahhoz, hogy ha arra kerül a sor, akkor merjünk is lépni. Azóta ez már máshogy van, a mai gyerekeknek sokkal kevesebb skrupulusuk van ezzel kapcsolatban, és gyakran olyan könnyelműen vetik bele magukat a korai nemi életbe, mint éjszakai lepkék a lámpafénybe.
Én sem voltam ezzel a visszafogottsággal másként, s a dolgot még tetézte az is, hogy az ember bár már tisztában volt vágyaival és hogy kit-mit szeretne, de abban az időben ez még inkább elítélt és üldözött, megvetett állapot volt, s a világ minden kincséért sem mertem volna kockáztatni hogy kiderüljön. Aki meg mert volna nyílni, nem csupán a lebukást kockáztatta volna, de annak sokkal messzebb ható következményeit is, a megbélyegzését, továbbtanulását, egész későbbi sorsának alakulását. Arról nem is beszélve, hogy egész héten egymás szájában éltünk, mindent együtt, szem előtt csináltunk, magányos percek nagyon ritkán adódtak. Ráadásul a szállás faházai is erősen túlzsúfoltak voltak, 4-6 diák kapott egy-egy közös szobát. A mi faházunkban is rögtön öten voltunk. Beköltözéskor én az ajtó mögötti ágy alsó részét foglaltam el, a szemközti emeletes ágyon pedig két ötödikes-hatodikos kissrác vackolt be. A szoba végében lévő magányos heverőre és a fölöttem lévő fekvőhelyre két hetedikes érkezett, akik osztálytársak voltak, s rögtön látszott hogy Sanyi és Dénes, azaz Dini jó haverok.
Kettejük közül Sanyi volt a hangadó, mozgékony, de jókötésű, tömör gyerek, akinek mindenről volt véleménye, és szemmel láthatólag jómódú családból került ki – mellette a magasabb, de vékonydongájú Dini csak a rezonőr, a fegyverhordozó szerepét töltötte be. Csöndesen támogatta mindenben Sanyi hülyeségeit, és olyan dolgokat is megengedett neki, amire más már rég odacsapott volna. Én mégis inkább vele szimpatizáltam, sose kedveltem a nagypofájú, kivagyok-mivagyok szépfiúkat, s Dinit elesettsége is automatikusan védelmezendővé tette. Ennek ellenére szégyellem bár, de benne voltam a vég nélküli froclizásokban és szivatásokban, s mivel engem Sanyi nagyobbként nem kóstolgatott, a kicsik meg inkább segéderőként szerepeltek, az ugratások szenvedő alanya többnyire Dini maradt.
Teltek a napok, s ahogy egyre több időt töltöttünk a szabadban ezzel-azzal, egyrészt egyre többet megtudtunk egymásról, másrészt az addig hóka gyerektestek szép lassan vérmérséklettől függően lepirultak. Sanyin a nap egy sorozat szeplőt hozott elő, nem csak az orrán és az arcán, de a vállán és a karjain is, amit rendkívül szórakoztatónak találtunk, el is neveztük hol leopárdnak, hol pulykatojásnak. Én is küzdöttem némi bőrpírral, s ezért is elég irigy voltam Dinire, aki viszont hibátlan bronzos árnyalatot fogott meg rögtön, bőrét egyáltalán nem gyötörte meg a nap. A hőség elől általában a vízben kerestünk menedéket, a foglalkozások közti szabadidőben enyhülést a holtágban állandóan folyó óriási rajcsúrok nyújtottak, a felfújt teherautó belsőkön vívott hatalmas vízicsaták. Mi, nagyfiúk, persze amint lehetett leléptünk a felügyelők figyelő tekintete elől, s a látótérből kikerülve kétoldalt messze elúsztunk a Kákafok partjai mentén. Előbb-utóbb nyilván ez is teljesítménykényszerré vált, a versengés részét képezte, a retorziók fenyegető damoklész-kardja ellenére ki meddig mer elmenni.
A holtágon leúszva a városból kiívelő hídig, annak északnyugati pillérénél találtuk a vízben magasodó mocsári ciprusok groteszk, óriási törzseit. Ezek a fák úgy álltak a másfél-két méteres sötét vízben, mintha gigantikus fagyitölcséreket fordítottak volna fejjel lefelé a mélybe. A vízfelszín magasságában törzsük megvastagodott, kiszélesedett, ami szinte vonzotta arra az embert, hogy kikapaszkodva megpihenjen ezen a peremen. Dinit már hiába figyelmeztettem, engedve a csábításnak két kézzel belekapaszkodott a legközelebbi törzsbe, s egyik lábát nekifeszítve próbálta felhúzni magát a vízvonal fölé. Én már tudtam, hogy miért nem tanácsos ezt megpróbálni: ugyanis a kérgen körben apró kagylók ezrei telepedtek meg, reszelőszerű felületükkel egyből belevágva a puha bőrbe, ha az ember hozzájuk ért. Ráadásul Dini amint érzékelte a fájdalmat, ijedtében elengedte a fát, s ezzel fél oldalát is végigsúrolta a gonosz pengesoron.
A hideg víztől és a kíntól elfehéredő vékony ujjakon apró vércsíkok patakjai indultak meg, a srác oldalát fedő érzékeny bőrt pedig már meg sem mertük nézni. Becsületére mondva nem sírt, de sápadtságán látszott, hogy nem sok választja el ettől. Rövid kupaktanács kezdődött a holtágban taposva, amelyben Sanyi mindenképpen a parton való visszatérést javasolta, de tudtam, hogy a fekete iszapos szegélyen való keresztülgázolás semmiképpen nem fog a nyílt sebek hasznára válni, akkor már inkább ázzanak a kétes tisztaságú vízben. Abban maradtunk, hogy sokkal jobb úszóként majd megpróbálom én segíteni Dinit a hazajutásban. Riadt képpel, de karomat satuként szorítva kapaszkodott belém, és némi megnyugtatásul szánt poénkodás és biztatás után elkezdtünk tempózni. Kicsit még jól is esett a dolog, hiszen lám, a megmentő szerepében tetszeleghetek, s bár az ellógás nyilván nem marad megtorlás nélkül, de közben azért valóságos hőstettet is végrehajtottam.
Néhány száz méter után azonban kezdtem azt érezni, hogy a fiú súlya igazából egyre nehezedő teherként húz vissza, s közben a hideg víz is megtette hatását; a mozdulatok egyre nehézkesebbé, kapkodóbbá váltak, majd egy furcsa bénító érzéssel az egyik vádlim olyan izomgörcsbe rándult össze, amilyet addig még nem éreztem. Fél lábbal és fél kézzel most már én csapkodtam rémülten a vizet, prüszkölve és köhögve próbáltam mindkettőnket a felszínen tartani. Dini nagy, kerek, ijedt szemekkel nézett:
- Mi van?
- Megfogta a görcs a lábam.
Addig is elkeskenyedő szája pengevékonnyá vált, majd azt éreztem, hogy az addig vaskapocsként szorító ujjai egy pillanatra elernyednek, kicsit változtatva a testhelyzetén egyet fordul, majd nyomban újra ráfonódik a karomra, csak ezúttal már alulról, és ő támogat engem, nem fordítva.
- Próbáld meg kinyújtani, lazán tartani…
Bal lábamat uszályként magam alatt vontatva, nagyon lassan kanalazva haladtunk egyre közeledve a tábor stégje felé. Igazából mire kikapaszkodtunk a görcs már feloldódott, de sajgó fájdalmat hagyott maga után. Dini oldalát és kagylóktól szabdalt talpát elnézve, ami a fájdalmat illeti, maga sem lehetett másképp. Sanyi addigra némi apróbb kölkökkel körülvéve elsprintelt, s már hozta is az ügyeletes tanárok egyikét, aki röviden meghallgatta a sztorit, s rögtön az elsősegélyes csomag felé terelt miket.
- Ferinek meg megfogta a görcs a lábát. – Dinit szemmel láthatólag már kevésbé izgatta annyira a maga baja, így, hogy gyámolításra szoruló szerencsétlenből csaknem baywatch-os szintű vízimentővé léphetett elő. Igaz, napvilágnál és megszárogatva, meg a vérzést elállítva már a sebei sem voltak olyan szörnyűek. A letolás után fertőtlenítették, majd kapott egy krémet, hogy a szellőzés végett be nem kötött sebesülését azzal kezeljük.
- Majd mi bekenjük! – Vette el rögtön a tubust, és azonnal tovább is adta nekem, evvel is mintegy rámtestálva az ezzel járó feladatokat. Mint faházunk korelnöke, a felelősséget természetesnek is vettem.
Ahogy viszont telt a nap, a délután közeledtével furcsa érzések kezdtek elhatalmasodni rajtam. Végül is mégiscsak nekem kell majd megérintenem, a krémmel bekennem azt a most rendkívül érzékeny testrészt, ami biztos még fáj is - a kezemmel, hát persze, mi mással. Elképzeltem, ahogy végigsimítok Dini oldalán, először kötelességtudóan a sérült részen, aztán pedig végtelenül finoman az ép oldalon is… Nem telt bele sok idő, s nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valamiképpen többet is jelent ez nekem, mint a rám bízott, és segítségre szoruló fiú istápolása. Valami többet is akartam.
Dénest eddig az iskolából csak futtában, látásból ismertem, lévén ott is mindig a háttérbe húzódott, ott sem keltett valami nagy feltűnést. Két szót sem váltottunk vele addig a táborig, csak annyit tudtam róla, hogy ugyanoda jár. Az egyedüli, ami észrevehetővé tette, az az volt, hogy arisztokratikus vonású arca feltűnően hasonlított egy akkori sorozatszínészre, persze sokkal fiatalabb kiadásban. Ő is elmúlt már tizennégy, de mint megtudtam nem bukásból adódóan, még óvodás korában költöztek, akkor vesztett egy évet. Vékony csontú, keskeny csípőjű, de velem már egyforma magas gyerek volt, finom mozgással, kevés szóval, okosnak tűnő magas homlokkal, és sötét, bársonyosan nehéz pillájú bogár szemekkel. Szája lágy ívű volt, amit most, hogy jobban elkezdtem odafigyelni rá, különösen vonzónak kezdtem érezni. Mint ahogy tekintetemet oda-oda vonzotta az általa viselt palaszürke szabadidő nadrág íve is, ahol elöl, valahol alatta, rejtett dolgokat sejtettem. Karcsú alakja, izmos vékony karjai és hosszú lábai folyton ott forogtak körülöttem, ami nem segítette, hogy másra is tudjak koncentrálni a teste közelségén kívül. Mire délután a kezelés esedékes időpontjáig eljutottunk, már úgy túlspiláztam magamban a dolgot, hogy egyszeriben hihetetlenül rövidnek, igazságtalanul rövidnek éreztem azt a néhány pillanatot, amit a kenőccsel és Dinivel szöszmötölve tölthettem.
Aztán eljött a mélysötét buja nyári este, s a műanyag tálcás tábori menzavacsora, meg némi érdektelen, ám annál hangosabb pingpongmeccsek után a felnőttek a szállásokra szorították vissza az ifjúságot. A szokásos pizsamapartis ökörködésekben Sanyi vitte a prímet, hatodikos társaink lelkes asszisztálása mellett, s a nehéz úttörőtábor-szagú faház levegőjében egyre fülledtebb hangulat kezdett uralkodni. Egy sorozat trágár vicc és némi szabadon értelmezett dalszöveg lelkes, de minden zeneiséget nélkülöző átköltése után a melyik lánnyal mit csinálna típusú pikáns kívánságlista következett. A kicsik már nyerítettek, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan a kifejezések egy része legalább annyira idegen volt nekik, mint a kötelező orosz nyelv a tanórákon. Sanyi az ágyra felállva rövid szólótáncot adott elő a Technotronic Pumped up the jam című számára – na, ezt legalább már mind értettük, áthallásostul, mindenestül.
Hirtelen gondolt egyet, s az ablak rácsába fűzött, délután a parton gyűjtött gyékénybugák egyikét húzta ki, majd belülről kifelé átdugta pizsamanadrágja slicc részén, az arasznyi hosszú, s épp megfelelő vastagságú terméssel imitálva a dalban leírt művelethez szükséges férfiasságot. Az egyik hatodikos az ágy alsó részén kucorogva zseblámpát kapott a kezébe, és Sanyi árnyképét a falra vetítve immár tökéletes volt az illúzió, mintha csak korát meghazudtoló méretekkel büszkélkedhetne, ágaskodva vonaglott a zene ütemére. Azután mintha csak egy álomképben úszna elő, Dini csatlakozott a bábjátékhoz; az ágy széléhez térdelve engedelmesen előre hajolt, fejét felszegte, s arcának nyitott ajkú sötét kontúrja egyre közelebb került a másik árnyékhoz. Nem értek ők egymáshoz, csupán az árnyjáték imitálta azt a kényeztetést, ami én szerettem volna, vagy amit én adtam volna neki, ha tehetem, mégis mintha parázzsal égettek volna meg, olyan mardosó féltékenység fogott el. Visító nevetés, valóságos orgazmus, én viszont nem tudtam csatlakozni az össznépi ünnepléshez, csak bénultan szemléltem vágyam tárgyának megalázását és nevetség tárgyává tevését.
Nos, azt az éjszakát ami következett, az álmatlanul forgolódást, a belső őrlődést és a tegyem- ne tegyem közti pillanatonkénti váltást szívesen feledném, ha tehetném. Ha legalább lett volna valami eredménye mire eljött a fehér hajnal, azt mondhatnánk megérte, de igazság szerint legalább olyan tanácstalan voltam másnapra és zsákutcás tervekkel teli, mint villanyoltáskor. Egyre az este képei jelentek meg előttem, és képek amik még meg sem történtek…
A nappal ehhez képest még csak rontott a helyzeten. Programként a kastélyt néztük meg, némi belvárosi sétával fűszerezve, de menet közben keveset lehettem szobatársaimmal; Sanyi valamelyik kis mellű, de lelkes leányzó szimpátiájáért pedálozott, aki társnőivel egyetemben vihogva figyelt minket, s laza csoportba húzódva hosszan sugdolóztak és szervezkedtek valami levélke átadása körül. Sanyi és Dini nemkülönben ugyanezt művelte hamarosan, majd leszakadva tőlünk el is tűntek egy időre. Ebédnél derült ki, hogy közben már a válaszlevél is megfogalmazódott, és egy gálánsnak szánt városi szerzeményű bizsu kíséretében már el is juttatták a kérdéses szobába. A lánykát Annának hívták, hosszú haját csábosnak szánt mozdulatokkal rendezgette, s azt azért már szakértőként megállapíthattam, akadt volna formásabb és jobb természetű csaj is a táborban, ha valaki mindenáron flörtölni szeretett volna.
- De engedékenyebb nem… - Állapította meg Sanyi, és igazat kellett neki adnom. Annácska már délutánra az esti félrevonulós randit szervezgette, s majd leestem a székről, amikor megtudtam, hogy rögtön kettős enyelgésre van kilátás. Az egyik dundusnak ugyan nem nevezhető, de némileg jobb húsban lévő, sötét hajú barátnőjét saját randijával párhuzamosan leszervezte Dininek. A dupla randi helyszíne sötétedés után az Anna-liget sűrűbb részei lesznek, a tábor hátsó kerítése egyébként is mintha erre terveződött volna, akkora folytonossági hiányok tátongtak a dróton, hogy biciklivel is keresztül lehetett volna hajtani rajtuk.
Nem volt boldog délutánom. A lehetőség, hogy Dini összejön a vastagkarú vérmedvével, valahogy nem hatott rám túl megnyugtatóan. Tartok tőle, hogy túl kedves sem voltam vele, amivel nyilván saját esélyeimet még inkább lerontottam, de hát már úgysem volt mit tenni, nyilvánvalóan Dini másik csapatban játszik, s a sötétben való tapi és csókcsata lehetősége jobban vonzza, mint az én társaságom. Legszívesebben felrúgtam volna ott helyben, de nem is őt, hanem főként az értelmi szerző Sanyit, meg a tüzelő szukákat, akik korukhoz képest igencsak szabadosak voltak. Ilyen gondolatokkal néztem este a távozó párt, ahogy a ház fala mellett elsettenkedtek a hátsó bokrok homályába veszve. Egy kicsit kiültem a stég végére, egyszerre dühösen és végtelenül szomorúan bambulva a túlparti nyaralók fényeit, meg hallgatva mögöttem a tábor szokásos esti vidám nyüzsgését.
Nem telt el sok idő, és rá kellett jöjjek, hogy tragédia ide vagy oda, a szúnyogok nincsenek tekintettel a lelki válságokra. Hamar megtaláltak, kitartóan dönögve szálltak körül a hűvös víz felől támadva, amely ráadásul még némi mocsárszagot is lehelt, az éjszakai párás levegőtől életre kelve. Itt még szenvedni sem lehet – gondoltam – és rövid úton elindultam vissza a faház magányt ígérő biztonságába. Ahogy az ajtón belül kerültem, csaknem velem egyszerre jelent meg Dini is a színen.
- Hát te? Már végeztetek is?
- Én igen. – Dinin azonban láttam, hogy ez a „végzés” nem „olyan” végzés lehetett… Mérhetetlen öröm fogott el, mert ezek szerint csak nem jött össze a dolog, és nem vitte el szívem szottyának lelkét a villásfarkú nőstényördög. Rövid úton kiderült, hogy a sötétben egy darabig kóvályogtak, majd megjelentek a lányok, ám Annácska csak beszélni akart – Dini meg még azt se.
- Otthagytam őket, most a sétányon vannak, de a lányok már vissza akartak jönni.
Na, ez kell nekem, gondoltam, majd megvigasztallak én… És hát meg is vigasztaltam. Beszélgettünk, nevettünk, rendet raktunk a szobában, kicseréltük tapasztalatainkat a hülye csajok témakörében, a katonai repülés, a horgászélmények és a könyvolvasás gyors módszereit illetően, meg még egy csomó más dologban, amire már nem is emlékszem. Sokkal fontosabb volt hogy hallom a hangját, érzem az illatát, ott szuszog mellettem a sporttáskájával birkózva. Azt is megtudtam hogy verseket is szokott írni egyébként, de szerinte nem túl jókat.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, mindenesetre már jól benne járhattunk az éjszakában, mire a két hatodikos megérkezett, Sanyinak azonban még se híre, se hamva nem volt. Dini kifejezte aggodalmát ez ügyben, s bár nekem egy centit se hiányzott, felajánlottam, hogy utána nézek, nem-e a lányok faházában ragadt. Hát persze, nehogy Dini menjen át a sötét hajú tündérkéhez… Átóvatoskodtam, de a lányoktól csak annyit tudtam meg, hogy Dini után pár perccel mindketten visszatértek, Annácska is már az igazak álmát aludta, s Sándorunk a lányok rezidenciájának közelében sem járt. Mit volt mit tenni, elraktunk egy-egy zseblámpát, és ketten elindultunk a liget belseje felé. A táboron kívül felkattintottuk a fényeket, és a sétányon végigindulva elkezdtük Sanyit keresni, bár kiabálni a felügyelők miatt nem mertünk. Hosszan baktattunk a sötétben, egyre fogyó reménnyel, és egyre növekvő haraggal a srác iránt, mert hiszen mi is megüthettük volna a bokánkat a kis kaland miatt. Már a liget túlsó végében jártunk, amikor az egyik vastagabb fa mellől sötét árnyalak lépett ki, nem túl magas, és nem is tűnt túlságosan szívtipró típusnak.
- Mi lett veled, eltévedtél?
Rövid, zavaros történetet kezdett előadni arról, hogy hogyan csókolta meg Annácskát, ami némileg érthetetlen fordulattal átváltott arra, hogy a túloldalon egy meztelenre vetkőző nőt látott meg, és azt figyelte eddig ahogy fürdik, meg törölközik a parton. Kicsit színesnek tűnt a sztori, visszafelé ballagva Dinivel meg is állapítottuk, hogy valószínűleg azért várt ki a fák között, hogy ha későn ér haza, kellően bő sztoriban tudja tálalni mi minden történt vele a sötétben.
Megébredve azt tapasztaltuk, hogy az eddigi ragyogó nyáridő átváltott egy augusztusban még szokatlanul hűvös, őszies reggelre. Dini lekászálódott az emeletes ágy tetejéről, majd öltözés közben az enyém szélére ült le zoknit és cipőt húzni. Még gondolkodásra sem adtam időt magamnak, és megkockáztattam egy némileg bizalmasabb mozdulatot, pólóját oldalt megemelve megszemléltem, hogy hogy gyógyulnak a fán szerzett horzsolásai. Elégedetten konstatáltam, hogy jó munkát végeztem, amit megerősítve ő is hálásan pillantott rám. Ha nem egy ötfős szobában vagyunk épp, úgy éreztem közelebb is kerülhetnék hozzá.
Az utolsó, zárónap következett, ami egyben azt is jelentette, hogy ha erre bármilyen szándékom van, azt vagy most kell megtenni, vagy soha. Szerettem is volna, nem is, féltem, hogy mi van, ha félreértettem a jelzéseit, és észrevéve közeledésemet botrányt csap. Hiába nem otthon vagyunk, a táborból az információk hamar hazajutottak volna. Aztán megint újra elkapott valami őrülten elszánt merészség, délutánra már odáig jutottam, hogy lehet az sem érdekelne ha nem kettesben lennénk, akár a többiek előtt is kezdeményeznem kell, mielőtt késő lenne. Az ágyon ültem, ő pedig odafent pakolt valamit, karcsú csípője a hamvas szürke melegítőben épp az arcom előtt támaszkodott az emeletes ágynak. Arra gondoltam, hogy most ideális helyzetben van ahhoz, hogy megérintsem, egy kicsit megsimogassam a combját, meg ott, is, természetesen. Ha hirtelen lehúznám róla a mackót, akkor láthatnám amit szeretnék, közvetlen közelről… S ha hagyja, akkor rögtön meg is csókolnám ott, lassan, érzékien, ő pedig élvezné, hiszen még sosem csinálták vele… Ebben biztos voltam, s olyan élő volt az élmény még elképzelve is, hogy tényleg majdnem belekapaszkodtam melegítőnadrágjába, ott rögtön, mindenki előtt.
Délután megérkezett egy lassú, áztató eső is, miközben az étkezdében a házak közti táborzáró vetélkedőt tartottak nekünk, amiről kevés emlék maradt meg, mivel folyamatosan Dinin járt az eszem. Na, nagyon hülyék nem lehettünk, mert a mi faházunk is kapott valami jutalmat, de Annácskáék csapata még jobb lehetett a lányok frontján, mert hamarosan meginvitáltak minket, hogy menjünk át az ő asztalukhoz, és segítsünk megenni a tortát. Közben Sanyitól megtudtam, hogy azért nem jutott Annával sokra a parkban, mert valójában ő engem nézett ki, s most azt szerette volna, ha Sanyiék segítenek neki velem összejönni. Mondani sem kell, nemigen hozott az ötlet lázba, de amikor azt láttam, hogy Sanyi immár egy másik bige mellé telepedve viszi magával Dinit is meg a sötét hajú leányzót is, inkább felálltam és elegánsan leléptem. A tocsogók közt átvágtam az udvaron, és behúzódtam a házunkba, leheveredve az ágyra, közben átkozva a világot, esőt, lányokat, a viszkető kis micsodájukat és az állhatatlanságot.
Hogy eltereljem a gondolataimat, épp elővettem egy, a városban vett képes magazint, s az ágyon hasalva kezdtem belemélyedni, amikor óvatosan nyílt a faház ajtaja. Dini jelent meg a világos négyszögben, tétován lépve be a köztes térbe.
- Mit csinálsz?
- Olvasok. – Nehéz lett volna adekváltabb választ adni, egy nyilvánvalóan felesleges kérdésre. Hát a vak is láthatta hogy olvasok. Hogy lehet ilyen hülye ez a kölyök, hogy nem látja, hogy olvasok?
- És mit olvasol?
Dini becsukta az ajtót, majd ugyanazzal a mozdulattal ráfordította a belső záró kallantyút is. Egy lépéssel a hátsó ablak elé lépett, és mintha csak rendszeretetből tenné, megigazította a picit félrehúzódott függönysarkat. A faház belsejére némiképpen félhomály borult.
- Hogy ne lássanak be. – Magyarázta szükségtelenül. - Szóval mit olvasol?
Ó… Mivel továbbra sem mozdultam, Dini leheveredett az ágyamra. Nem, nem mellém… közvetlenül rám heveredett, tulajdonképpen kedvesen, de határozottan félig rám feküdt, karcsú kezeit kétoldalt az én oldalam mellett támasztotta le, és éreztem ahogy dereka az ágybetétbe nyomja csípőmet. Állát a vállamra támasztotta, úgy leskelődött bele a lapba.
- Szóval?
A történtek a mentségeim rá, ha vaslapáttal ütnek agyon, akkor sem emlékszem már, valójában mit is olvastam. Talán valamit a szarvasok nászáról, vagy a mennyországról, vagy összefonódó, forró fiútestekről… Úristen, azt sem tudtam már, hogy melyik betű micsoda, nemhogy olvasásról lehessen szó. Remegő kézzel lapoztam párat, és közben éreztem, hogy Dini fenekemhez nyomódó könnyű teste milyen mély hatással van rám. Egyszeriben olyan merevvé váltam, hogy egy kicsit gyengébb ágyszerkezetbe kétségkívül a Marianna-árokkal vetekedő lyukat vertem volna, s a hőmérséklet mintha egyszerre több tíz fokkal ugrott volna meg a kunyhóban. Nem tudtam hogy kellene továbbgördíteni a pillanatot, de olyasmit is éreztem, hogy akár ez meg is maradhatna az örökkévalóságnak, s ha semmi más nem történik, már akkor is kéjes elégedettséggel a szívemben halhatok meg. Dini ficergett, mocorgott, könyökével hátamra támaszkodott, és valami semmiségről kezdett el beszélni, ami biztosan összefüggésben volt az általunk olvasottakkal, de én csak a bőre melegét éreztem, a szavai nyomán fülem mellett áramló meleget, lehelete illatát, és ahogy ujjai a vállamba kapaszkodva megkeresték a gyúrható izmokat.
Úgy tűnt, ha még egy ideig így hason fekve maradok, biztosan beletörök az ágy fekvőlapjába, így hát a már-már fájdalmas kényelmetlenséget megszüntetendő elkezdtem megfordulni.
- Megfordulok.
Szükségtelen volt mondani, Dini készségesen felemelkedett kissé, hogy karjai közt immár hanyatt feküdjek, majd a legteljesebb természetességgel visszafeküdt rám. Zavaromban még a kezemben tartottam az újságot, de hamarosan rá kellett jönnöm ennek értelmetlenségére, merthogy egyrészt a betűket sem láttam az izgalomtól, másrészt így eltakarta előlem Dinit, ő pedig bámulhatta a hátlap hirdetéseit, ami ugye nem túl tartalmas olvasmány, legalábbis ahhoz biztos kevés, hogy fenntartsa a beszélgetés folytonosságát. Ezzel együtt azzal is szembesülnöm kellett, hogy kontrollálhatatlan erekciómat így tulajdonképpen azért elég közelről tártam elé, hiszen ott pihent felette, kicsit talán lejjebb is csúszva mint eddig volt. Az újságot leeresztve válaszolgattam neki teljesen öntudatlanul, s közben magas homlokát, huncut szemeit és a fülkagyló eddig még meg sem dicsért tökéletes formáját és belső íveit figyeltem. Ő a hasamon fonta keresztbe kezeit, picit a félig megemelkedett póló alá csúszva, picit játszva ujjbegyeivel bőrömön. Letekintett, megszemlélve és mintha elégedett sóhajjal nyugtázva, hogy milyen mértékben meredezek az ölelésében, majd nagyon lassan és tétován, de tenyerével is lejjebb húzódott, és végigsimított rajtam.
Remegve eresztettem ki a levegőt, lehanyatló kezekkel várva, hogy mi lesz a folytatás. Dini már elhallgatott, és ő is kicsit mintha zaklatottabban vette volna a levegőt, bizonytalanul abban, hogy hogyan is kellene tovább lépnie. Félénken kioldotta nadrágomon a megkötőt, majd az előbbi simogatást már némileg határozottabb fogásra válva, két kézzel tapogatta ki a ruha szövetén át, mettől meddig tart izgalmam. Úgy éreztem, ha nem jutunk hamar tovább, menthetetlenül elpatkolok valami keringési rendellenességben. Hihetetlen forróság hullámai leptek el minket, szemmel láthatólag őt is, s végtelenül lassan meghúzta a nadrág derékrészét lefelé, közben még egy picit lejjebb csusszanva, hogy jobban rálásson a csípőm tájékára. Ujjaival az alsó gumírozott része alá kanalazott, s én már láttam felülnézetből, hogy mi fog itt előbukkanni, de ő még csak most szembesült a dolgok forró és merev eredőjével.
Az eddigiekhez hasonlóan nagyon lassan és minden mozdulatával szinte elnézést kérve érintett meg, gyengéden meghúzva a bőrt lefelé, majd vontatott, bársonyos simítással kezdett bele egy olyan ritmusba, amit addig csak a magam szórakoztatására volt alkalmam megtapasztalni. Ha lehet, még jobban megkeményedtem, s más lehetőség híján két kézzel simogattam meg csupasz alkarját hálaképpen. Biztatásnak véve a mozdulatot, egy határozottabb húzásokból álló játékba kezdett, majd kicsit többet szabadított fel belőlem, a nadrágot letűrve a combjaim magasságába. A nagy helyezkedés közepette nagyon szerettem volna megcsókolni, de nem mertem megzavarni, nehogy megtörjem a varázst. Már csaknem az arcával egy magasságban meredeztem, éreztem leheletét bőröm érzékenyebb részein, a belőle kiáramló perzselő lélegzetet. Először picit azt a csodálatos vonalú ajkát nyalta meg, azután mintha ismeretlen gyümölcsöt kóstolna meg, engem. Nyelvét csak alig-alig merte kiengedni, úgy csókolt meg lent, egyre többet és többet nedvesítve be makkomból, alulról finoman végigkísérte vele az ereket, megkóstolta a hegyét, majd szétnyíló ajkakkal teljesen magába engedte a végét.
Ha lehetett volna, itt állítottam volna meg az idő múlását pár percen belül már másodjára. Mintha egyszerre minden a helyére került volna, mintha a világ minden dolga értelmet nyerne, megnyugodna és egyszerre a fejéről a talpára állna. Végre határozott tartalmat nyert az a sok minden, amiről annak előtte csak hallottam, de elképzelni addig nem tudtam. Úgy éreztem egy teljes élet is kevés lenne, hogy mindazt a gyengédséget amit most éreztem, át tudjam adni Dininek. Beletúrtam kölykös hajába, végigtapintottam nemes halántékát, lehunyt szemeit, megmorzsolgattam aranyos fülcimpáját, majd visszatérve tarkójára, úgy kísértem végig mozdulatait hogy a lehető legkevesebb kényelmetlenséget okozzam neki. Kutató marka ezalatt alám került, hogy sorra vegye az ott található kincseket is, puhán megemelte zacskómat, végigmorzsolgatva, hüvelykujjával az ott még egyenlőre gyérebben növő szőrt borzolva.
Ahogy nekibátorodott, egyre lejjebb és lejjebb hajolt, s nemsokára már egészen tetemes részt tüntetett el szájában. Amit a kezdetekkor nem mert megtenni, most megtette: felemelte tekintetét, és szemembe nézve bizonyosodott meg róla, hogy milyen élvezetet okoz ténykedésével. Szép volt ez a szempár, ezt eddig is tudtam, de teljesen másként fúródott most egybe tekintetünk, mint annak előtte. Most már valami olyasmi kötötte össze, aminek tudása messze túlmutatott a lányokkal való játszadozások felszínességén, vagy a haverokkal való közös témákon. Hogy nézel annak a szemébe legközelebb, aki ezt tette meg neked? Hát így…
Hamarosan én is úgy éreztem, hogy nekem is meg kell tennem, amire eleddig olyan nagyon vágytam. Nem volt szívem azonban megszakítani ügyködését, kicsit félve is attól, hogy tán sose jön vissza újra ez a pillanat. Tapasztalatlanok voltunk még, és tapasztalatlanságunkban is önzők kicsit, hagytam hát, hogy egyre jobban elragadjanak a hullámok, kicsit már mertem meg-meg emelni a csípőmet is, hogy minél teljesebb legyen az élmény, ő pedig minden lelkesedésével követte le ritmusomat. Nem kellett túl sok hozzá, és olyan csodás orgazmussal olvadtam a szájába, amit csak kívánni lehetett, mintha az a jutalom érkezett volna meg, amire titokban mindannyian egy életen át vágyunk. Csodás gyengeség fogott el, csak szorítottam a kezét, babráltam karcsú ujjait, duzzadt, csillogó száját, belesimítottam édes nyelvébe.
Félig felülve, előrehajolva úgy húztam le róla a pólót, mintha életmentő műtéthez készülődnék, de orvosi műszerek helyett számat tapasztottam mellkasára, lázasan keresve mellbimbóját, amely félénken összerándult ahogy ráleltem, és rögtön úgy kezdett el két kézzel ölelni, akár pár nappal előtte a holtágban, a nagy mentőakció közepette. Csiklandósan kuncogott, a homlokomra csókolt, amikor végre én is úgy éreztem, hogy ezt nekem is meg kell tennem. Én felfelé emeltem a tekintetem, ő lefelé hajolt amennyire tudott, s ajkaink úgy találkoztak össze, mintha csak mágnes vonzotta volna egymás felé őket. Sosem tudtam volna betelni vele, ha nem ilyen nyakatekert pozitúrában tesszük meg először. Egyszerre volt idegen és furcsán ismerős, mintha csak világéletünkben így bújtunk volna össze, ilyen intimitásban. Édes volt, ugyanakkor leírhatatlanul fűszeres, bizsergető és megnyugtató egyszerre. Nyelvünk összeért, bátortalanul táncba kezdett, nevettünk, újra csókoltunk, és egymás tüdejéből szívtuk ki a levegőt mohóságunkban.
Kinyújtóztatva vékony testét az ágyon, most már én kerültem felülre, s a barnára sült bőrt puszilgattam végig mindenütt ahol csak értem. Újabb nagy kuncogás volt a jutalmam, ami különösen jól esett, majdhogynem egy hét alatt nem hallottam Dinit annyit nevetni mint most, se olyan szélesen, önfeledten mosolyogni mint amikor túlbuzgóságomban hóna alá bújtam és ott is kényeztetőn megkóstoltam. Megadóan megemelte csípőjét amikor határozottam megragadtam kétoldalt, s most róla került le a nadrág. Kevésbé szép és türelmes módon mint rólam, én tétovázás nélkül bontottam ki ajándékcsomagomat, s szemérmetlenül csodáltam meg annak tartalmát. Dini férfiassága határozottan vékonyabb volt mint az enyém, de hosszra mindenképpen többet ígért, mint amit én valaha is fel fogok tudni mutatni. Látszott, hogy még fejlődésben van, és ha évek múlva kiteljesedik, csodálatos kis műszer lesz belőle. Próbaképpen én is húztam rajta párat, de aztán szinte habzsolva estem neki, minél előbb én is abba az eufóriába szerettem volna juttatni, mint ő engem. Mivel ilyet még nem próbáltam, először nem tudtam, mennyire lehetek merész, de ahogy a tövétől a csudás, aranyos csúcsáig végignedvesítettem, hamar levetkőztem a gátlásaimat, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a végletekig fokozzam az élvezetét.
Diniről teljesen lekerült minden ruha, s lábait kissé felhúzva úgy helyezkedett, hogy még kényelmesebb elférjek combjai közt. Tenyeremmel azok külső és belső oldalán is simogattam, végigborzoltam lábszárán a finom pihéket, lapos kis hasát melegítettem velük, aztán összefonódtak ujjaink, miközben fejét hátravetette a párnán, és hosszan, reszketve felsóhajtott. Két kézzel nyúltam feneke alá, amit olyan magasra tolt fel, ahogy csak bírta, s bennem olyan elégedettség áradt szét, ami vetekedett a saját élvezetemkor érzettekkel. Elernyedő kézzel húzott fel magához, hogy minél nagyobb felületen érintkezhessen csupasz testünk, és ajkával rögtön az enyémet kereste. Az eső közben halkan kopogott a faház tetőszerkezetén, a szoba túlfűtött levegője lassan borzongatóan hűvösre váltott, és a délutáni félhomály elmélyült a holminkkal teliszórt sarkokban.

Egy boldogabb korban akár így is történhetett volna. S ha így történt volna, valószínűleg megspórolhattam volna sok-sok év tétova útkeresést, bizonytalanságot, félelmet és néhány kudarcra ítélt plátói kapcsolatot. Lehetett volna könnyedebben venni az életet, jobban kihasználni a fiatalságot, a soha vissza nem térő éveket. Egy boldogabb világban a bimbózó kamaszszerelem iránt lehetett volna elfogadóbb a társadalom, s ha két fiú megfogta egymás kezét, azt tekinthették volna ugyanolyan szépnek, mint amikor egy vegyes pár teszi meg ugyanezt. Kezdődhetett volna egy teljesebb élet, egy hosszú, boldog szerelem. De hát nem ilyen korban éltünk. A valóságban miután hanyatt fordultam, és egyértelművé vált a dolgok állása, Dini megállt azon a ponton, amikor kezével felfedezte testemet. Utána mindketten túl gyávák voltunk továbblépni, hogy beteljesíthessük azt, amit mindketten szerettünk volna. Megrettentünk attól, amivel ez jár, az élet lehetőségétől, amit élhettünk volna, de nem tehettük. Addig haboztunk, én kezemben a félig lejtett újsággal, ő pedig kezei közt velem, amíg a többiek meg nem jelentek a faháznál, és el nem illant a pillanat. Másnap hazatértünk, és én soha többé nem láttam őt.