Szállni akartam, repültem

Mikor először történt meg velünk, mindketten reszkettünk a félelemtől, az izgalomtól és a lebukás nyers, de tiszta érzésétől. Mindketten tudtuk, hogy mit akarunk. Szállni. Ki a világból, ahol más nem számít, csak az, hogy repülsz, és soha nem érsz földet, ahol csak az számít, hogy ketten vagyunk, ahol senki nem szól bele, hogy ne tedd, mert a rabjává válsz. Ahol ketten szállunk a semmibe, ahol tudjuk, miért vagyunk, mit akarunk, hogy nem lesz vége, csak ha már fáj, és mi mondjuk, hogy nem kell tovább!

Ketten voltunk, csak mi ketten. Féltünk, de megtettük, mert a félelemnél nagyobb volt a vágy, hogy érezzük mindazt, amit még soha. Szállunk, mígnem azt éreztük, ketten vagyunk. Újra éreztem, hogy szeret. Mikor már nem tudtuk, hogy kik is vagyunk, csak azt, hogy egymáséi, már nem fájtak úgy az élet keserű játékai. Egyre szorosabban kötődtünk egymáshoz. Nem tudtuk, hogy ki is a másik, de szükségünk volt egymásra, örökre. Szálltunk. Szorosabban ölelt magához, mint bármikor. Forró volt a teste. Lángolt a tűz égető kezei között. Csak szálltunk. Gyorsabban, mint a levegő. Nem tudtuk, hogy, hol is lehetünk, de nem is érdekelt minket. Más volt mi izgatott, más volt, mi igazán széppé tette a szálló gondolatot. Szálltunk mi is a gondolattal tovább.

Minden megváltozott körülöttünk. Az idegen, de mégis ismerős környezetben egyre inkább otthon éreztük magunkat. Irányítani tudtuk érzéseinket, gondolatainkat. Már kételkedni sem volt időm a megtörténtekben, annyira magával ragadott a gyönyör és az élvezet. Tiszta szívvel hittem benne. Hittem, hogy örökké tart, hogy soha nem lesz vége. Csókjainkkal bizonyítottuk egymásnak a szerelmünket. Nem éreztünk fájdalmat, gyűlöletet, szenvedést, csak határtalan boldogságot és örömöt, hogy mi ketten együtt vagyunk, és még végeláthatatlan időkig együtt is maradunk. Vele olyan volt az „élet”, mint még senkivel. Nem szóltunk egymáshoz, mégis tudtuk, hogy, mit akar a másik. Nem gondolkodtam tovább, inkább átadtam magam neki. Bármi is történt kettőnk között, nem tudtunk csalódni. Még nem éreztem ilyet soha. Szeretnék többet mondani, de nem tudok. Nem tudom, mi is történt de tetszett. Azt a percet soha nem feledem, amikor ez elkezdődött. Pillanatról pillanatra lettem vidámabb, boldogabb, önfeledtebb.

A néma csend helyét nevetésünk zaja vette át. Hirtelen két, mindenre nyílt ember őszinte beszélgetése hallatszott. Hiszen mi szálltunk. Ennyire belegabalyodtam volna a saját érzéseimbe? Én szállni akartam, eggyé válni vele. Vele, akit én annyira szeretek. De most forró csókok, szoros ölelések helyett becéző szavakat kapok. Nem tudom, hogy mi lett velem, nem tudom, hogy hogyan, de boldog voltam. Boldogabb, mint valaha. Most m éginkább szeretem, még inkább részemnek érzem. Újra megcsókolt. A fülembe súgta, hogy szeret. Szálltunk tovább. De most gyorsabban, de nem csak az időnél, hanem saját gondolatainknál is. Vagy már talán repültünk.

De lassacskán megváltozott minden. Kavarogtak fejünkben az érzések. Egyik percben még forrón ölelkezve repültünk, a másikban már rég őrzött titkainkról faggatóztunk. Elengedtük egymást. Mi magunk sem értettük már, hogy mit akarunk. Ez lenne az a fájó érzés? Már nem volt érdekes semmi. Egyik pillanatról a másikra foszlottak szerte az álmaim. Sajgott a fejem, egyszörnyű, szúró érzést éreztem. De ő is ilyen érzésekkel küszködött. Szenvedtünk. Nem akartunk tovább repülni, meg akartunk szabadulni kínzó, szörnyű fájdalmainktól.

Egyszerre nyitottuk ki a szemünket, egyszerre tértünk vissza az igazi, való életbe. Mezítelenül feküdtünk egymás mellett. Nem tudtuk, hogy mi történt velünk. Nem tudtuk, hogy mit csináltunk, de azt, mind a ketten felhőtlenül boldogok voltunk, biztosan tudtuk.
Napokig hatása alatt voltunk a történteknek. Nem tudtuk meg soha, hogy mi is történt velünk valójában, de az óta szorosabb lett a kapcsolatunk. Nem tudunk egymás nélkül létezni. Amit tudunk, az az, hogy együtt tettük azt, amit szerettünk volna. Szállni akartunk, repültünk.