Sötét múlt 3. rész

Máris eltelt egy hónap. Egy egész hónapja dolgozok együtt Tommal, Adammel és a bandával. Mindenki szörnyen kedves velem. Adammel időközben nagyon jó összebarátkoztam. A vacsora fantasztikus volt. Az egész éjszakát átbeszéltük. Habár inkább csak ő mesélt magáról, az életéről, a családjáról, a barátairól. Én nem akartam magamról beszélni. Az életemről, amit egy nap alatt tönkretettem, amit ő tönkretett.
- Szia! – lépett be Adam.
- Szia!
- Gyönyörű vagy! Jól áll ez a ruha. Gyakrabban kellene estélyi ruhát viselned. Indulhatunk?
- Igen, mehetünk – az első randink. Úgy döntöttünk, hogy tovább lépünk a barátságon, nagyon megkedveltem és ő is engem. Elmegyünk vacsorázni, utána pedig egy színházi előadásra van jegyünk. Habár a színház, már nem teljesen a randi része, ott már a munka is jelen van. Adamnek egy támogatóval kell találkoznia.
Egy elegáns étterembe vitt el. A hangulat, az étel és természetesen a társaság is remek volt. Nagyon jól éreztem magam. A színházban az Evita-t néztük meg. Én már egyszer láttam ezt az operát, de Adam erről nem tudott és nem is akartam, hogy tudja. Máshol láttam és más körülmények között. Érdekes, de amikor először láttam akkor is boldog voltam, akkor még boldogan éltem az életem. Ez még azelőtt volt, azelőtt a szörnyű időszak előtt, amikor még békésen, gond nélkül éltem. Akkor még nem ismertem őket. Őket, akik tönkretettek, akik miatt el kellett menekülnöm. Akkor még minden szép és jó volt.

- Hahó, itt akarod tölteni az egész estét? Már vége az előadásnak és még egy fogadásra is hivatalosak vagyunk – szólt Adam.
- Mi? Jaj, bocs csak egy kicsit elgondolkoztam – mosolygok, bár legszívesebben sikítanék. Újra a múlton jár az eszem. Már éppen itt az ideje felejteni, nem akarok többé ezen rágódni. Új életet kezdtem egy új helyen. Élnem kell, az új életemet kell élnem.
- Mehetünk? – néz rám azokkal a gyönyörű égkék szemekkel.
- Igen, mehetünk.
Egy hatalmas terembe megyünk át. Minden fontos ember itt van. Találkozunk néhány ismerőssel és beszélgetni kezdünk velük. Teljesen belefeledkezek a beszélgetésbe. Mire feleszmélek Adam már nincs mellettem. Hol lehet? Körbenézek, de sehol sem látom. Csak így eltűnt?! Furcsa. Biztos itt van valahol – nyugtatom magam – és folytatom a társalgást. Kb. egy fél óra múlva feltűnik Adam.
- Jó híreim vannak! – jelenti ki.
- Mi történt, hol voltál?
- Találkoztam egy híres fesztivál szervezőjével és megkért, hogy lépjünk fel mi is.
- Ez nagyszerű és hol lesz az a fesztivál? – kérdezem vidáman. Ez egy óriási lehetőség a banda számára. Ezzel beindulhat a karrierjük.
- Egy kis országban, Magyarországon. De ettől függetlenül elég híres fesztivál. Te is velünk jössz, elvégre a menedzserünk asszisztense vagy. Egy kicsit kirándulunk. Remélem, örülsz?!
- Magyarországon? – a szívem hevesen ver.
- Igen. Jártál már ott?
- Nem, – a szemébe hazudok – de nem is akarok elmenni oda.
Nem. Nem mehetek oda, nem mehetek … haza, most amikor már minden jóra fordult. Miért? Miért pont most kell újra a múltra emlékeztetni? Nem, nem mehetek vissza soha.
- Mi a baj? Teljesen elsápadtál! Miért nem akarsz velünk jönni?
- Nem, nem megyek oda vissza – elrohanok. A lakásom felé veszem az irányt. Egyetlen vágyam, hogy újra a lakásomba legyek, egyedül, ahol nem kell magyarázkodnom, ahol nincs senki, csak én, csakis én. Nem bírom tovább, előtörnek a könnyeim. Nem látok és nem is hallok semmit, már nem. Menekülök, mint az utóbbi időben oly sokszor. Hirtelen nagy fényt látok. Valaki elkapja a karom és hátra ránt. A földön ülök könnyek közt. Majdnem elütött egy autó. Ránézek a megmentőmre. Ő az, ott ül velem a földön az, az ember, aki már annyiszor megmentette az életem. Ő az, aki mindig mellettem volt, aki akkor is szeretett, mikor már mindenki gyűlölt. Aki a legnehezebb óráimba vigaszt nyújtott, akinek elmondhattam minden titkomat és akit, szó nélkül elhagytam. Itt van mellettem, újra. Ferenc, megint megmentett, megint neki kellett megmentenie. Semmit nem változott. Csak az arca szomorúbb. Sötétbarna hosszú haja, tengerzöld szemébe hullott.
- Úristen! Jól vagy? – ér ide Adam.

Nem szólok semmit. Csak bámulom Ferencet. Csak nézem őt, és látom bánatos tekintetét, a sajnálatot a szemében, a vágyat, hogy megöleljen.
- Minden rendben? – Adam tovább próbálkozik.
A Ferenc és a köztem lévő némaságot végül Ferenc töri meg:
- Nem a te hibád!
- De igen! Mindenről én tehetek – mondom szomorúan, a földet nézve.
Ferenc hirtelen felpattan, elkapja a karom és felrángat a földről.
- Nem te tehetsz róla! Hagyd már abba ezt az önkínzást. Te erről nem tehetsz, nem a te hibád – ordít.
Könnyes szemekkel nézem őt. Még soha nem beszélt velem ilyen hangon. Megrémít. Kitépem karom erős szorításából.
- De igen, ha hallgatok rátok mindez nem történik meg!
Adam kettőnk közé áll.
- Hagyja békén! Nem tudom, hogy ki maga, de nem is akarom tudni. Köszönöm, hogy megmentette, de most menjen el innen. – szól Adam erélyesen.
Ferenc csak nézi Adamet, majd elindul a sötét utcán. Alig tesz meg pár lépést és hátrafordul. Rám néz:
- Még úgyis találkozunk.
Megijedek. Szívem majd kiugrik a helyéről. Tudom, hogy igaza van. Megtalált, most már nem bujkálhatok tovább, hacsak …
- Minden rendben? Ki volt ez az alak? – kérdezi Adam rémült arccal.
Megölelem.
- Egy régi ismerős.
Nem kérdez többet. Csendben hazasétálunk, csak fogjuk egymás kezét és megyünk a néma, sötét, késő őszi utcán. Csak mi vagyunk itt, sehol senkit nem látni. De én tudom, hogy itt van, itt van valahol és engem néz.
Felérünk a lakásomba.
- Szeretnéd, hogy itt maradjak? – kérdezi Adam egy kis mosollyal az arcán.
- Nem, de azért köszi. Egyedül szeretnék maradni.
- Rendben, ha ezt akarod, de ha bármire szükséged van csak szólj itt vagyok a szomszédba – mosolyog. Ez a kisfiús, ártatlan mosoly elvarázsol. Közelebb lép, megfogja a kezem és szenvedélyesen megcsókol. Amikor elvállnak ajkaink, ő még szorosan magához ölel. Biztonságban érzem magam a karjaiban, olyan mintha bármitől meg tudna védeni. De tudom, hogy ez nem így van. Nem védhet meg azoktól, akik rám vadásznak. Igen, vadásznak rám, kellek nekik, engem akarnak. Azt hittem, hogyha elmenekülök, minden megváltozik, de ez nem így van. továbbra is üldözni fognak, mindaddig, amíg el nem kapnak. Veszélyben vagyok és nemcsak én, hanem Adam is.
- Én megyek, ha kellek hívj, rendben?
- Igen.

Elment. Újra magam vagyok. Tudom, hogy ma este újra ott lesz, újra ott a tükörben. Ott lesz a démonom, az a nő, akit mindennél jobban gyűlölök. Leülök az ágyamra a szép új tükrömmel szemben. Még nincs itt, még. Alig telik el 10 perc és ott van. Ott áll a tükörben, vigyorog. Az a gonosz, gúnyos vigyora az idegeimre megy. Nem ijedek meg. Nem fog újra hatalmába keríteni, azt nem hagyom. Rá vigyorgok. Most még gonoszabb, mint valaha, de nem visz magával a sötétbe, most nem. A kezét nyújtja, hív, hív a sötétbe, az ő birodalmába. Megrázom a fejem, ezzel jelezve, hogy a válaszom nem, nem megyek vele. Tekintete egyre dühösebb, arca most már komor, nem nevet. Azonban én mosolygok, gúnyosan mosolygok. Látja, hogy nem tud ma magával vinni, ma nem. Nem adja fel, minden este itt lesz újra és meg fog próbálni a sötétbe csábítani, de ma este nem ő nyert, hanem én. Lassan belevész a sötét tükörbe.
Adam veszélyben van. Nem maradhatok vele. Ha mellette maradok biztosan megölik, azt pedig nem élném túl. El kell mennem. Nem számít hova, csak el innen, messze, oda ahol Adam nem talál meg. Biztosan keresni fog, de nem találhat meg.
Vége az új életemnek. Ferenc visszaránt a múltba, a múltba melyet annyira gyűlölök, melyet el akartam felejteni, de úgy látszik, nem lehet. Sötét múltam örökké kísérteni fog.