Sóhajok

Egyszerűen gyönyörű, amikor alszik… légzése az ébrenléti kapkodóról egyenletesre, szinte megnyugtatóvá változik. Szívdobogása visszhangzik a fülemben, miközben igyekszem egyre távolabb húzódni tőle az apró szobában, hogy kevésbé érezzem elbódító illatát… mindez persze sikertelenül.
Ahogy nézem, mocorog egy keveset, és a virágmintás paplan lejjebb csúszik vállairól, és egészen addig meg nem áll, míg fedetlenül hagyja egész törékeny testét. A hófehér bőr, ami kilátszott a régi, pántos hólóing alól, azonnal libabőrösödni kezdett, és ezzel láthatóvá váltak az apró körvonalak is…
Visszatartottam a lélegzetemet… nekem ezt nem kéne látnom… valami egészen új, ismeretlen, és hihetetlenül jó érzés kerített hatalmába, mikor hirtelen felindulásból közelebb léptem. Szerettem volna megérinteni azt a csodálatos ívet a nyakán, és érezni, ahogy egyre libabőrösebb lesz… aztán lejjebb simogatni, dédelgetni ezeket a kívánatos vonalakat… Milyen érzés lehet, ha hűvös kezeim alatt feszül meg úgy, mint most?

Őrültség ilyesmin gondolkodni. Ha csak egy másodpercre veszíteném el a fejem… ha csak egy kicsit szorítanék jobban, erősebben… nem tudni milyen tragédia történne…
- Edward! – hirtelen hátrahőkölök, ahogy kimondja a nevem egy röpke pillanat alatt. Észrevett? Mindenesetre villámgyorsan visszahúzódtam abba a sarokba, ahol eddig álltam. Persze, csak percekkel később vettem észre, hogy a nagy bámészkodásban megfeledkeztem testem nem várt reakcióiról. Igaz oxigénre nem volt szükségem, mégis szaporábban lélegeztem, és a nadrágom is kezdett egyre szűkebbé válni. Na jó, vagy most eltűnök, vagy… egy újabb mély sóhaj érkezett az ágy felől. Megpróbálkozom egy bizonytalan lépéssel az ágy felé, és látom, hogy Bella mosolyog. Legalább valami szépet álmodik…
- Edward… - hallom ismét a nevem, kissé elnyújtva, és a mosoly szélesebbre húzódik… közben észre sem vettem, de egyik kezem már benn volt a nadrágomban, és egyre közeledik egyetlen olyan testrészem felé, amely képes felmelegedni… Most pedig egy nyögés… azt hiszem, sejtem miről álmodik… de jó neki, hogy megálmodhatja…! Arca mosoly helyett lassan az extázis jeleit mutatja, és egyre szaporább, apró sóhajok és nyögések hagyják el ajkát.
Közben már én sem tétlenkedem… ujjaim egyre szaporábban matatnak saját testemen, és érzem, hogy én is maximum nyögni tudnék. Ki sem kell nyitnom a szemem, Bella szívdobogásából hallom, hogy hamarosan befejeződik az álma, és az én szenvedésem is. Szenvedés? Nem, inkább öröm?! Nem lehet megállapítani… főleg nem ilyen helyzetben. Még egypár pár apró mozdulat… szememet szorosan lezárom, mintha koncentrálnom kéne valamire is, mintha nem menne ez az egész magától, és olyan ősi, természetes módon, ahogy évmilliókon át ment, csak én nem tapasztaltam még soha ilyen intenzíven…
- Ah… Edward… hm… - ahogy a nevemet kiáltja sóhajtva, élvezünk el egyszerre, mindketten. Kedvem lett volna nekem is kiáltani, világgá ordítani, hogy szeretlek!
Ha ezentúl a nevemen szólít majd, mindig ezt a hangsúlyt képzelem hozzá, és ez az éjszaka, ez a gyönyörű pillanat fog eszembe jutni…

~Vége~Keletkezett: 2009. 08. 14.