Skizofrénia, avagy a vélt igazság felfedezésének pillanata

Eddig elhittem mindent… minden szót, mindent, amit halottam, olvastam, gondoltam, képzeltem, reméltem, vágytam, mindent.
De már nem hiszem!
Nem hiszem, hogy van bármi értelme az életnek, nem, legalábbis az enyémnek nincs, nincs semmi.
Először szeretném, hogy tudd, hogy legelőször azt akartam, hogy mondj valamit, hogy segíts, hogy engedd, hogy rád támaszkodjak, hogy beléd kapaszkodhassak, hogy adj egy jelet, amiért ne tegyem meg, hogy legyen egy kis erőm tovább folytatni, mert bárhogyan hangoztattam is eddig, hogy nem akarom, én igenis tovább akartam folytatni.
Már nem akarom, hogy bele keveredj, nem akarom, hogy tudj róla, nem akarom, hogy tudd, tőled is függ az életem… életem, hát valami, ami annak látszik, de az minden volt csak nem élet.
Az igazán borzaszó az, hogy mindvégig elhittem. El akartam hinni mindent, hogy még lehet egy szebb, egy jobb jövőm… hogy lehet még egyáltalán jövőm. De már nem hiszem. Már nem hiszek, semmiben csak abban reménykedem… inkább nem reménykedem semmiben, mert felesleges!

Legjobban egy régebbi idézet fejezhetné ki, amit most érzek, gondolok, ha hinnék benne, de már nem hiszek semmiben, amiket összegyűjtöttem, semmilyen butaságban, amiket leírtam, mint „vers”.
Már nem tudom mit képzeltem, mit reméltem, hogy idáig is minek éltem. Talán azért, hogy az legyek, ami lettem: minden baj forrása. De többé nem leszek, nem leszek semmi, már nem akarok lenni!

Mindig abba a tévedésbe, ill. annak elítélésébe fektettem minden energiám, hogy minek is születtem meg, pedig tévesen ítéltem meg a helyzetet, mert azzal kellett volna foglalkoznom, hogy minek is élek még. Minél előbb meg kellett volna halnom, ahogy a testvéreim tették… én valami félresikerült lehettem, mert ketten is meghaltak, én mégsem vettem észre, hogy nekem is meg kellett volna…
Még azelőtt, hogy ennyi rosszat tettem volna, mielőtt belelovalltam volna magam abba a baromságba, hogy szerepem van a családban, hogy valamiért élek.
Istenem! Így visszagondolva annyi jele volt, annyiszor próbálta már tévedésem kijavítani, mint hibát valami nagyobb hatalom. Hisz többször rám szakadt majdnem a plafon, milliószor megrázott az áram kisebb-nagyobb adagokban, több autó ütött már el majdnem (, ami valóban millimétereken múlt), többször is olyan jeleket produkálta testem, amiből több száz betegségre lehetne gyanakodni, olyan betegségek támadtak meg, minden egyszerre, olyan rosszak a csontjaim, a szervezetem…
Olyan ostoba és vak voltam, hiszen olyan világos minden a természet úgy gondolta, hogy ha magamtól nem megyek, és ha a véletlen baleset látszata sem segít, hát segítsen a lassú és biztos halál. Az meg csak hab a tortán, hogy magamtól (vagy nem egészen magamtól, talán kis rásegítéssel) dohányzom, hogy kövér vagyok és a szokásaim rabjaként ki sem mozdulok, vagy éppen meg sem mozdulok…

Most már csak az a kérdés foglalkoztat, hogy mit csináljak? Ha már így rájöttem, segítsek, vagy mit sem törődve semmivel kivárjak, hisz a folyamat már elkezdődött és a szervezetemben érzem, hogy a dolog, lassan de biztosan elég jól bevált…

Nos, talán inkább segítek magamon…
Nos, igen azt kéne tennem, de már érzem… már megint érzem, hogy visszaáll a meg szokott élni akarás, a hit a remény… stb. minden ütődött vágy és undorodom. Undorodom ezektől és undorodom magamtól, mert megint kezdődik minden elölről és nincs erőm, hogy véghezvigyem, nincs erőm, hogy újból felébredjek, és végre megtegyem, amit már réges régen meg kellett volna… Olyan ez, mint valami köd, ami rászáll az agyamra, a szívemre, mindenemre, mint egy takaró, egy takaró, ami elfedi a valóságot.
De már mindegy már nem is tudom, mit írok és minek…

Most persze a józanabbik énem azt mondja mindezekre, hogy hogyan képzelhetem, hogy majd pont velem foglalkozik a természet, vagy bárki, vagy bármi. Meg, hogy egyáltalán itt sajnáltatom magam. Az egoizmusnak ezt a fokát magamtól sem tűröm el!