Segítség

Egyszerűen nézek ki a fejemből és gondolkodom, hogy most írjak e vagy ne, foglalkoznak-e velem vagy nem? Tudom ezermillió levél érkezik, és lehet, hogy az én problémám semmiség, de valahol úgy érzem, nincs tovább, és lépnem kell, mert nekem ez már gond számomra.
Gondolom, ha már valaki az öngyilkosságon gondolkodik, akkor az már nem!?
El is kezdeném: 5 hónappal ezelőtt megismerkedtem a barátommal, taliztunk, beszélgettünk, jó fejnek tartottam, és helyesnek is úgy fogtam fel, hogy bármi is lesz, bárhogy alakul, próbálom pozitívan felfogni a dolgokat! Két évig szingli voltam, sok rosszat kaptam, de újult erővel álltam hozzá…
Nekem nagyon tetszett Robi, de éreztem valami fura dolgot esetleg visszahúzódást-félést, ami felém irányul, azt hittem, hogy beképzelem magamba, mert félek én is, vagy az elején van ilyen érzés! De nem....
Teltek-múltak a hetek eldöntöttük, hogy megpróbáljunk komolyabban a dolgokat.
Persze jó érzés volt, boldog voltam, ismerkedtünk stb… és idővel én elsőként kimondtam, hogy SZERETLEK, mivel ezt éreztem, erre ő is ezt mondta, ÉN IS TÉGED! Próbáltam elfogadni hibáival együtt, vagyis most is ezt teszem, hiszen mindenkinek van hibája nekem is! De úgy érzem, betelt a pohár, nem bírom tovább, nem érzem a kölcsönös szerelmet, törődést!
Pedig szeretem, és rájöttem, ő egy tipikus családcentrikus férfi, akire mindig is vágytam, és ezt el is mondtam neki, DE NEM kellett volna, főleg 5 hónap után, de én ilyen vagyok, ami a szívemen, az a számon! 40 km-re lakunk egymástól, és felhoztam neki, hogy ez hosszú távon nem lesz így jó, utazgatás, stb.. Heti 1-2 szer találkozás, valamit jó lenne csinálni, mert hiányzol!
Neki erre az volt a vicces reakciója, ha van 20 milliód, akkor összeköltözhetünk.
Persze bocsánatot kért, és nem is firtattuk tovább, minek?
Elvileg viccelt, de én elég érettnek tartom magam, hogy én nem szoktam ebből viccet csinálni.
Szeretnék már tényleg valaki mellett megállapodni, ez nem azt jelenti, hogy nekünk pár hónap ismeretség után össze kell házasodni, hanem ez az érzés kavargott bennem, ilyet még nem éreztem. Valahogy a párom nem így gondolja, vagy nem tudom? Vagy nem akar engem? Vagy nem tudok mire gondolni. Nem lehet kiigazodni rajta.
Mindenki azt mondja róla, hogy ő a hűség mintaképe, és milyen jó ember, szerencsés lehetek, de miért van ez, hogy én ezt nem érzem, mert nekem mást mutat?
Elfelejt sok mindent, tudom sokat melózik, 2 munkahelye van, 25 éves.
Nem tilt meg semmit, nem kérdezi ki keresett, vagy ki írt sms-t, minden felett elsiklik, ez is furcsa számomra.
Aztán jön a volt barátnő, aki elég mutatós csaj, szöszi+piercinges+tetkos+szolis+30 éves anyuka, akiről eleinte gyűlölettel beszélt, utána meg tök jó kedvű volt, ha meglátta az utcán, és köszönt neki a csajszi, huuuuu... egyik percbe ezt mondja, a másikba meg mást! Szóval ellentétje.
Ha próbálok vele leülni beszélgetni, akkor hümmög, hogy mi van már megint, fogja a fejét mert hogy én túl KOMBINÁLOM a dolgokat, lehet, de nem véletlenül!
Múltkor egy kicsit jókedvűen tudtunk beszélgetni általános dolgokról, viccelődtünk, és megkérdeztem tőle:
- Szívem a 10-es skálán mennyire szeretsz?
Erre ő: - 9.
De örüljek neki, hogy nem 2-est mondott! Hoppááá!! Szeretlek, de nem úgy igazán! Na ez úgy rátette az I-re a pontot! Most erre mit mondjon egy szerelmes nő? Másnap azt mondta, nem emlékszik rá, amit mondott, meg beképzelem magamnak, nem úgy gondolta! ERRE VARJÁL GOMBOT!

Ezek után próbálok úgy felkelni és lefeküdni, hogy nem mutatom ki nagyon az érzelmeket, ami nagyon nehéz, és tart ameddig tart! Heti 1-2 alkalom az elég neki, ha talizunk ugye... hát jó.
Szexuális életünkkel is kezd gond lenni, már kétszer megemlítettem neki, hogy próbálj meg egy picit erre-arra odafigyelni, legalább a szexbe ne legyen gondunk! Hát ez sem sikerült eddig.
Esküszöm, próbálom elfogadni a helyzetet, de nem igazán megy! Tegnap állok a szobámban, és elgondolkodtam, hogy milyen lenne, ha kiugornék a hetedikről, minek élnem, ha nem ért meg az az ember, akit szeretek, édesanyámmal jó a kapcsolatom, de már ő is feladta, nem tud mit mondani, ő szerinte velem van a baj, mert én nem tudok elfogadni senkit.
Minden este sírok, és ez tényleg így van, nem tudom, mit csináljak, nem szeretnék ismét orvoshoz menni.
Nem akartam soha nagy dolgokat csak olyat, aki elfogad, szeret és ŐSZINTE!
Nem vagyok kiabálós, hisztis picsa, aki minden percről beszámolót kér, csak néha elgondolkodok ezek után, biztos ott van ahol van? Ilyenkor gondolkodom, miért nincs bizalom, és sírok egy sort, és lefekszem, magamba tartom, és megy tovább az élet. Mert mást nem tudok csinálni!
Ha szeretne, akkor nem lenne ilyen velem, olyan mintha két éne lenne, egyszer tök jó vele, és mondja is, hogy jól érzi magát, máskor meg mintha csak haverok lennék! MI TÖRTÉNIK?

Ha valaki tudna tanácsot adni, megköszönném!
szemi23@citromail.hu