Sárkányok ideje (Dragon Ages)

BB-nek, emlékül.


Sárkányok ideje (Dragon Ages)


I. Zafira

Hideg, kora decemberi nap volt. A klubban végre-valahára lezajlott a szokásos év végi maratoni szerepjáték verseny. Az egész napos játék után – úgy hiszem – valamennyi résztvevő feltöltődve, élményekkel gazdagon és felszabadultan távozott.

Azok számára, akik nem ismerik esetleg a szerepjátékos szubkultúrát… nos, ennek semmi köze nincs nővérkejelmezekhez, vagy bizarr fekete latex dolgokhoz korbáccsal. Inkább amolyan társasjáték, fura alakú kockákkal, ámde tábla nélkül, ahol a játékosok képzeletbeli karakterek szerepébe helyezkedve ismerkednek meg a szóban eléjük festett világgal és a megtestesített szereplők adottságaik szerint cselekszenek, élnek, boldogulnak, míg meg nem halnak. Olyasmi, mint a Gyűrűk Ura vagy a Star Wars, csak film nélkül, vagy a még ifjabb generációknak: Assassins Creed meg GTA konzol, vagy számítógép nélkül. Azt hiszem ebből világos, hogy ez miért szubkultúra, avagy rétegműfaj. Bizonyos szintig kicsit dilisnek, ha úgy tetszik, geeknek kell lenni ahhoz, hogy az ember még fiatal felnőttként is ilyesmire pazarolja a drága szabadidejét. Vannak, akik annyira profin űzik ezt, hogy még jelmezeket is készítenek és tényleg el is játsszák ezeket a kitalált történeteket, csatákat és miegymást, a frászt hozva a város környéki erdőben kóborló kirándulókra. Olyasmi ez, mint beülni a legújabb Csillagok Háborújára rohamosztagos-jelmezben. És ha már itt tartunk… Én a hetedik részt egy csuklyás Jedi-köpenyben vészeltem át. Szóval van átjárás a geekség különböző szintjei között, de azt bátran leszögezhetjük, hogy aki ilyen rendezvényekre jár, meg a rendezvénynek otthont adó klubba, sőt mi több, szervező, az csak valamiféle csudabogár lehet.

Nos, én is ilyesféle volnék. Bár magamat inkább amolyan „érzékeny művészléleknek” nevezném legszívesebben. Megtévesztő meghatározás ez persze, amit sokan tévedésből össze is kevernek más, egyéb dolgokkal – nyilván a viselkedésemből és alkatomból adódó sajátos jegyek miatt is. Ne kerteljünk! Meglehetősen gyakran gondolnak melegnek, pedig ez alapvetően távol áll tőlem. Nem érzem úgy, mintha baj lenne ezzel, sőt. Ami azt illeti, számos ismerősöm az, és ez jól is van így. Úgy gondolom helyes, ha az érzelmeik szerint cselekszenek, és végtére is a magánéletükről van szó, amihez aztán igazán nincs közöm. Az viszont igaz, mondhatni tagadhatatlan tény, hogy a szépség különféle formái, megjelenése, ezen belül egy esztétikus emberi test számomra nemtől függetlenül tetsző dolog – de talán ez még nem komoly jellemhiba. Esetemben inkább a finomkodó fogalmazás és a sportosan vékony, de semmiképpen sem nagy izomtömeget hordozó, sőt némelyek szerint feminin megjelenésem lehet a megtévesztő sokaknak. Ez nagyon érdekes jelenség különben, mivel férfiemberként épp ezekkel a tulajdonságokkal igazán sok lányhoz kerültem közel, s azt kell, hogy mondjam, minden fél legnagyobb megelégedésére.

Amennyire visszaemlékszem, kamaszkorom óta szinte mindig volt valaki lány mellettem. Ha nem is éppen barátnő, de legalább is egy bizalmas lánybarát, és a sok beszélgetés, lelkizés mellett nem ritkán ebbe több is belefért. Ehhez képest furának tűnhet, hogy egy hosszabb kapcsolatot leszámítva (amire nem szívesen gondolok vissza, mert nem volt szép a vége és sokáig fájt), pár hónapnál tovább ritkán maradtak meg mellettem a nők partnerként. A legtöbben a szerepjátékozást tartották túl furcsa dolognak (vagy épp időpazarlásnak, lásd fent), mert ez bizony általános iskola óta állandó hobbim volt és az erre szánt időből nem sokat engedtem. Ugyanakkor volt, akit – szerénytelenség nélkül mondhatom – a meglehetősen széleskörű irodalmi és zenei érdeklődésem ijesztett meg. Az egyetem után egy multi cégnél helyezkedtem el elemzőként, és az átlaghoz képest jobb jövedelem, magasabb társadalmi presztízs, meg hasonlók újólag vonzó hatással voltak többekre, ám engem ekkor már egyre kevésbé vonzottak a felszínes dolgok. Kezdtem igazából valaki olyanra vágyni, akivel nem csupán jól el tudunk beszélgetni és kellemes órákat szerzünk egymásnak, de akivel talán hosszabb távon is el tudjuk képzelni magunkat egymás mellett. Ilyen lehetőségből pedig egyre kevesebb adódott.

Az egy kivétel Zafira volt, azon kevés lányok egyike, akiket a szerepjátékos klubban ismertem meg. Én már az egyetem padjait koptattam, amikor ő végzős gimnazistaként először beesett az egyik nyílt napunkra, szabálykönyvvel, kockákkal és egyéb kellékekkel felszerelve. Hamar szerves része lett a kis csapatnak, üde színfolt volt a sok srác között (hisz nem sok lány tölti ilyesmivel a szabadidejét), és kiderült, hogy talpraesettsége, szervezőkészsége egyre nélkülözhetetlenebb, ha a klub nagyobb rendezvényeinek igazgatásáról volt szó. Hasonlóan ötletes volt játékosként is, de én azt élveztem mindig a legjobban, ha a mesélő szerepét öltötte magára. Ilyenkor egészen átlényegült. Szavai tényleg odafestették az elképzelt világokat körénk, színes volt és változatos, nagyon választékosan és érzékletesen írta le a dolgokat, de közben remek ütemet is tudott tartani a mesélésben. S ami igazán fontos, rendkívül empatikusan kezelte az apró konfliktusokat, amelyek minden társasjáték résztvevői között felszínre törnek olykor. Ilyen volt a játék alatt, vagy ha „társadalmi munkában” eseményt szerveztünk.

Ám ahogy elhagytuk ezt a zárt kört, véget értek a játékülések, szeánszok, mindenki egy másik Zafirával szembesült. A legtöbbször csak a tarisznyájába dobálta a játék kellékeit, gyorsan elköszönt és távozott. A táborokban sem tartott velünk az esti örömtüzeknél, ha mégis, akkor is megközelíthetetlen volt. Hamar visszavonult saját kis egyszemélyes sátrába, a fiúkkal közös duhajkodásokban pedig – más lányokkal ellentétben – egyáltalán nem vett részt. Pedig bőséggel lett volna jelentkező, aki megismerte volna játékon kívül is, és ennek nem csak az volt az oka, hogy kevés volt köztünk a lány. Nagyon csinos volt, sőt, szerintem a maga visszafogott módján igazi tünemény, az, hogy csak keveset mutatott magából, külön érdekessé tette. Inkább alacsony volt, mint magas, és inkább vékony, mint telt. Nagyon jó, kellemesen sportos alakja volt, a megfelelő helyeken igen nőies is, azonban mindezt nem tette feltűnően közszemlére, így aztán a legtöbbek számára nem is volt feltűnő. Szabályos és nőies arca volt, okos homlokkal és álmodozó, zöldes-barna szemekkel. A haja hullámos, mahagóniba hajlóan barnás árnyalatú, mint a frissen szedett, fényes vadgesztenye, a bőre világos, érzékeny, aranyos szeplőkkel. Fiú és férfiszívek törtek össze körülötte – gyakorlatilag plátói alapon, mert ő egy gesztussal sem bátorított soha senkit, s így nem is került hozzá senki közel. Az eltelt évek alatt lassan az összes srác beletörődött, hogy Zafira kiváló csapattárs és találékony mesélő, mi több, igen nőies is – ennek ellenére, mint nő, fájdalom, nem vehető számításba.

„Zafira furcsa lány” – mondták mind. Amikor idén augusztusban bevallottam az egyik bizalmas barátomnak a klubban, hogy magam is szívesen beállnék az összetört szívek sorába, ha úgy alakulna, rögvest inni invitált és a sokadik feles után javasolta, hogy ha a testi, vagy lelki öngyilkosság különösen kegyetlen formáját akarom elkövetni, akkor áll rendelkezésemre és számos ötlete van, de ezek között nem szerepel a Zafirával való ismerkedés. Válasszak bármi mást, szívesen segít, sőt meg is gyászol utána, de ezt ne! Nem hittem neki, pedig ilyen nagyfokú őszinteség és segítőkészség az alkoholfokon kívül általában igazi baráti érzelmeket takar. Ám én úgy voltam vele, hogy eddig még nem akadt olyan nő, akivel ne értettem volna szót, ráadásul Zafira egy sereg dolog miatt nem emelhet majd kifogást, ami miatt korábban kapcsolataim rendre zátonyra futottak – és úgy általában biztos voltam benne, hogy jól megértenénk egymást.

Mind magam, mind a többiek döbbenetére egy verőfényes szeptemberi napon együtt távoztunk a klubból sőt, kamaszos módon hazáig kísérhettem, lényegében a város másik végén levő lakása kapujáig. Ezt azután egyre több közös program követte, hosszú séták, kisebb beszélgetések eldugott kávézókban és teaházakban, néha egy-egy galéria, múzeum, vagy kortárs kiállítás, egy underground cirkuszi előadás és pár mozi. Azt nem mondhatnám, hogy bátorított volna, de ha hívtam, szívesen eljött velem bárhova, én pedig nagyon igyekeztem hívni őt. A közben elejtett szavaiból megértettem, hogy csöppet sem álltak tőle távol a javasolt programok. Bár beszélgetéseink rendre nyögvenyelősen indultak, vidám mosolyából, szemének csillogásából kiderült számomra, hogy Zafira abszolút partner az ilyesmiben és jól érzi magát a társaságomban. Hosszasan tudtunk értekezni mások számára talán teljesen irreleváns, de minket érdeklő dolgokról, amely láthatóan mindkettőnknek örömet okozott. De azért a kezdeményezésben továbbra sem jeleskedett.

A többiek egyöntetűen elfogadták, hogy mi „járunk”, noha csak azt látták, hogy gyakran együtt indulunk el valahova. Az, hogy a romantikusnak gondolt találkák nélkülözik azok legtöbb hagyományosnak mondott sajátosságát, valójában senkinek sem fordult meg a fejében. Ami azt illeti, én sem mozdultam el ebbe az irányba, soha egy szóval sem említettem neki a vonzalmamat, sem azt, hogy a többiek mit gondolnak rólunk. Okos lány volt, alighanem ő is sejtette, és ha ellenére lett volna, már szólt volna. De tény, ami tény, nemhogy csók nem esett köztünk, de szinte még egymás kezét sem fogtuk meg egész ősszel.

Annál meglepőbb volt, hogy a decemberi éves nagy verseny után ő maga javasolta, hogy kísérjem el hazáig, amit csak fokozott, hogy ezúttal beljebb is invitált. Annyira zavarba jöttem ettől a váratlan fordulattól, hogy neki kellett kézen fognia és magával húznia. Ízlésesen berendezett, zegzugos kis lakása volt, sok rejtett hangulatfénnyel megvilágítva. Az amerikai konyhás nappali polcai tele könyvekkel, amire hamar lecsaptam. Számomra mindig nagyon érdekes, hogy mások milyen könyveket tartanak fontosnak annyira, hogy körülvegyék velük magukat. Ez általában megbízható képet fest az olvasójukról is, vagy új, érdekes vonásokat enged benne felfedezni. Ezúttal sem kellett csalódnom, örömmel szemléltem a számomra ismert, vagy régóta megismerni áhított köteteket.

Míg én böngésztem, Zafira nekilátott, hogy valami lélekmelegítő forró italt kotyvasszon, az illatpárák fűszeres, forralt almabort sejtettek. Bátorított, hogy nézzek körbe, amerre szeretnék, míg ő elkészül, láthatóan büszke volt az első önálló otthonára. Magamtól ugyan nem vettem volna a bátorságot, hogy egy első látogatás során szokásos helyiségeken túlmerészkedjek, de annyira otthonosan éreztem magam – és bevallom, a könyvgyűjtemény összetétele is nagyon imponáló, egyszersmind megnyugtató volt számomra – hogy engedtem a kíváncsiságomnak.

Kikémleltem hát a sötét erkélyre, megállapítottam, hogy a fürdőszoba a leghatározottabban egy férfi nélkül lakó nőé, majd az előszoba oldalága felé vettem az irányt, amerre Zafira lányszobáját feltételeztem. A piciny hálószoba üde volt és rendezett, halványan lengte be az általa kedvelt parfüm gyümölcsös illata. A teret egy közepes méretű franciaágy uralta, amelyre egy sókristály lámpa vetett narancsos-rózsaszín árnyalatokat. Másnak nem sok hely jutott. Egy kis éjjeliszekrény és körül polcok, vagy komódok, elsőre nem tudtam kivenni a félhomályban. A szokásos szertehagyott női dolgok helyett minden sima felületen meggyújtatlan mécsesek, füstölő, egy hatalmas rúdgyertya és kisebb-nagyobb szobrocskák álltak. Utóbbiak széles talapzatukon, ránézésre több tucatnyi lehetett belőlük. Meresztgettem a szemem, hogy mik lehetnek e furcsa bálványok. Ugyan fazonjuk mellszobrokra vallott, alakjuk furcsa volt és egyik-másik színesnek is tűnt. Ritkán ismétlődött köztük két azonos forma, vagy ha igen, hát más-más méretben. A kisebbek alig araszosak, a legnagyobbak két-háromtenyérnyiek lehettek.  Idegenszerűek voltak, ide-oda hajlók, egyik valamiféle karra, másik inkább csápra emlékeztetett, de a legtöbb valamiféle dudoros oszlopra leginkább…

Villámcsapásszerűen hasított belém a felismerés. Ezek… ezek… péniszek! Preparált, kiállított hímtagok! Ám ez a gondolat már a születésekor is olyan abszurdnak tűnt, hogy azt hittem elment a józan eszem! Addig épnek gondolt elmém cserbenhagyott abban a pillanatban. Szinte rettegve pillantottam körül, valami bizarr iszonyat járt át, ahogy a szörnyszülöttek körbevettek. Mert egyikük sem embertől való volt, olybá tűnt, valamiféle mitikus lényekről szelhették le mindet! Egy pillanatra elfogott a vágy, hogy rohanjak, meneküljek el erről a démoni helyről, de megbabonázott a látvány. Lábam elgyengült, kocsonyás, remegő térdekkel roskadtam az ágy szélére és próbáltam feldolgozni, a racionalitás keretei közé helyezni azt, ami a homályból elém tárult! Vállamra női kezek nehezedtek nyugtatóan, s Zafira halk hangja szólt hozzám gyengéden – szavai értelmét csak később fogtam fel. „Neked ki a Trónok Harcából a kedvenc szereplőd? Mert nekem Daenerys Targaryen.”


II. Zafira, sárkányok szeretője

„Hát hol kezdjem…? Tizennyolc voltam, már nem szűz, de tele rossz tapasztalatokkal, ami a pasikat illeti. Lehet, hogy túl korán kezdtem, vagy csak a rossz embereket találtam meg, akik nem tudták mi jó nekem, de addigra már elegem volt a kísérletezésből. A korombeli srácok ügyetlenek voltak. Sok kanos kiskakas… A többiek meg vagy önzők, vagy erőszakosak, vagy mindkettő. Irányultságot nem akartam váltani, nem is lett volna olyan, aki miatt érdemes lett volna. Érted? Elegem volt. Hé, tizennyolc vagyok, gondoltam, majd megoldom én ezt nélkülük. Ismertem a testem (legalábbis akkor azt hittem) és attól, hogy a férfiaktól nem kaptam meg, amit akartam, még voltak vágyaim. Ó, de még mennyire, hogy voltak!

Ahhoz persze túl gyáva voltam, hogy bemenjek egyedül (vagy teszem azt, bárkivel) egy szex shopba, arról nem is beszélve, hogy rohadtul nem izgattak az ottani péniszpótlékok. Vagy túlságosan emlékeztettek egy igazira, és hát abból elegem volt addigra jócskán, vagy ilyen kis habkönnyűnek látszó modern kacatok voltak. Sok ócskaság, komolyan! Néztem neten is, mindenhol ugyanaz a szarság! Gagyi kínai vackok, meg a méregdrága, luxusnak beállított másikak. Sokat keresgéltem, míg egyszer ráakadtam erre a helyre, ahol ilyenek vannak és leesett az állam.

Kamaszkorom óta fantasy, meg sci-fi rajongó voltam, rongyosra olvastam a Gyűrűk Urát, meg a Sárkánydárda-sorozatot, meg mindent. Rajongtam Boris Vallejo képeiért. Eszményi alakú nők, izmos (és végre néma, nem mozgó, nem élő!) pasik – na és, a sárkányok. Imádtam a sárkányokat. A kedvenc képeim azok voltak, ahol ilyen gyönyörű, pucér, amazonszerű nők lovagolnak sárkányokon. Vagy simogatják őket. Vagy alszanak velük. Mindig is tudni akartam – és Boris bácsi ebben nem sokat segített – hogy ezeknek milyen van. Persze, biztos nagy, mint a királylányos viccben. És tüskés, meg pikkelyes, meg ilyenek. Erre, bamm, itt vannak! Az összes! Griffek, kimérák, sárkányok! Teljesen extázisba estem! A kattintgatás közben olyan izgalom fogott el, hogy remegtem ültömben és éreztem, ahogy nedvesedem. Néztem, néztem a sok képet, míg össze nem folytak előttem és nem bírtam ki, hogy közben ne nyúljak magamhoz. Magamban nyüszítve élveztem el és imádkoztam, hogy a szüleim ne hallják meg, mit csinálok. Alighanem kitértek volna a hitükből!

Másnap is visszatértem, egy árnyalatnyival nyugodtabban, de a vége ugyanez lett – életem egyik legnagyobb orgazmusa. Illetve akkor már a második. Harmadnap úgy gondoltam, hogy végre módszeres leszek és nagy önuralommal sikerült is valamivel józanabbul szemlélni a dolgokat. Egyszerűen lenyűgöző! És ez a sok sárkány csak rám vár. Akkor vettem csak észre, hogy ezek nem szériamodellek, személyre szabható az összes. Az egyes fajtákból is van kicsi, meg nagyobb, meg még nagyobb és… hűha, ez gigantikus! Aztán keményebb, puhább, ilyen olyan extrákkal. És a színek! Sci-fis, fantasy-s, vadabb, hűvösebb, melegebb, fémes és futurisztikus… hiszen látod.

Mondjuk az áraktól majdnem elájultam, de addigra nekem már mindegy volt. Kész voltam teljesen, nekem kell egy ilyen! Egy? Az összes kell! Mindet akarom! Felforrósodott testtel, de abszolút hideg fejjel elkezdtem gondolkodni. Alapnak ott a zsebpénz, anya azt mondta addig kapom, amíg itthon lakom. Aztán jön a fősuli, az ösztöndíj. Még hogy nem éri meg keményen tanulni! Ez már kettő. Húzzunk a koncerteken, meg a bulikon. Három. Tovább, tovább! Persze, állás. Nem probléma. A klubban egy srác már amúgy is mondta, hogy az egyik multiplexben lenne egy ilyen pénztáros-kólatöltögetős meló. Aztán majd lesz jobb, vagy valami más mellette. De így legalább a mozi megmarad. Oké, a klubos munka, meg a táborszervezés nem hoz pénzt, de azért maradjon az is. Szóval jól kiügyeskedtem magamban, hogyan is lesz ez. Kérdezhetnéd, hogy megért-e ez ennyit. Légyszi kérdezz meg bármilyen más mániást, mondjuk egy bélyeg- vagy érmegyűjtőt. Egy haverom például G.I. Joe figurákat gyűjt, pedig majdnem negyven. Van, aki lepkét gyűjt, vagy szalvétát, van, aki játék katonákat. Én sárkányokat. Pont.

Egy hónap alatt össze is jött annyi, hogy már érdemes volt elgondolkodni a dolgon. Az egész rendelésben a legnehezebb a saját, akkor még alig létező bátorságom felkutatása volt. Alapból elég szégyenlős voltam a saját igényeimet illetően ahhoz, hogy ezt bárkivel megbeszéljem, nemhogy a szüleimmel. Ráadásul itt azért mégsem hagyományos „dolgokról” van szó, szóval barátok, barátnők is kizárva. De aztán összeszámláltam az egymásra rakott forintokat, fel az oldalra és tudva, hogy most már szinte bármelyiket megkaphatom, teljesen elkapott a gépszíj. Igen, igen, igen, sárkánydárda, szép új sárkánydárda, és az enyém lesz igaziból is. De melyik lesz az enyém? Beszéljetek hozzám!

Mint a vadászeb, amelyik szagot fogott, vizslattam át újra a lehetőségeket. Megrészegültem a választéktól, de azért egy-két potenciális jelölt a frászt hozta rám. Ma már nevetek rajta, de akkor… Szatírok voltak, szörnyek, sötét parkokban leselkedve a bizonytalan kislányokra, mint én. Brr, ez olyan, mint egy aliené… Huhh, ezek mik? Csápok? Nemnem, csápokat nem. Juj, ezek a tarajok biztos fájhatnak. Hopp, egy griff, ez az!

Tökéletesen biztos voltam a döntésemben. A Griff formái rabul ejtettek, nem tudtam róla levenni a szemem, szerelem volt első látásra! Hogy milyen volt? Egy már-már hegyes, elvékonyodó makkot képzelj el kis tüskékkel, vagy göböcskékkel, alatta pedig egy lassan szélesedő törzset, amelyre redősen borul rá az előbőr! A felétől a törzs egy lágy átmenettel elnyúló csomóban végződik. Igen, csomóban, mint a kutyáknál. De nem, ne is úgy képzeld el! Inkább, mint valami tüdőlebeny-szerűt. Vagy mint egy megfeszített combizmot. Igen, ez az! Valami nagyon izmos dolgot képzelj el. Egy erős hímtagot, amin dudorodó izomkötegek vannak. Szinte láttam, ahogy életre kell és a megfeszülő izmok pumpálják a vaskos hímvesszőben előre a sárkányspermát. Gyönyörű volt. Amúgy várj csak, ott van melletted egy a nagy gyertya mellett. Nem, nem ez volt az, mielőtt megkérdezed. Ha nem félsz tőle, vedd le nyugodtan. Érzed az erejét? Így, vedd kézbe és simogasd csak… addig én folytatom a történetet.

Megszállottan pörgettem tovább a lehetőségeket. A képeken a négy méret mellé viszonyításnak ott volt ugyan egy nulla-harminchármas üdítős doboz (szigorúan márkajelzés nélkül), de alig figyeltem rá. Mit akarnak ezzel? Nagylány vagyok már, vagy nem? Tudom én azt jobban, mi kell nekem! Legyen nagy és vastag, az kell nekem, persze, hogy meg tudom csinálni. Vagy az meg fog engem. Nagyobbat. Hopp várjunk csak… kilenc hüvelyk hosszú, két és fél széles… mennyi az centiben? Elő a számológéppel. Ó, nem, huszonhárom per hat és fél, nem, na, ezt nem, legyünk reálisak. Vad kattintgatás a táblázathoz és a képekhez, mekkora ez. Csak nem haszontalan dolog ez az üdítős doboz itt? Fáradtan kuporodtam az ágyamra, zúgott a fejem a sok gondolattól. Fél óra gubbasztás és gondolkodás után visszatámolyogtam a géphez és igyekeztem legyőzni a vaginális nagyzási hóbortomat. Nem volt könnyű. Hátra volt még a színválasztás, teremtőm mennyi variáció. Segítség, nem bírom már megjegyezni ezt mind! Hagyjatok, hagyjatok békén. Lepjetek meg! Küldjetek egy aranyosat és szépet. Köszike, puszika. Klikk, klikk, rendelés, fizetés, klikk. Kikapcs.

Őrült büszke voltam magamra egy pillanatig. Vagány, bevállalós csajszi vagyok (annyira azért nem, mert végül a kisebbet választottam, biztos, ami biztos), megrendeltem egyedül, neten, külföldről, jöhet a meglepi szín, és pikk-pakk hozza a postás bácsi a csomagot.

Levert a hideg veríték. A csomag. A feltételek azt nem írták, hogy milyen szolgáltató hozza, csak azt, hogy majd jön. Bakter. Ha itt valami félrecsúszik, majd jól bevallhatom az ősöknek, hogy Amerikából rendeltem szex-játékot? Arról nem is beszélve, hogy anyám, aki a leveleimet is képes felbontani, majd jól kibontja a csomagot és jól fel is fedezi a fentnevezett szex-játékot? Ajjajaj.

Egy hónapom volt nagyjából az érkezésig, ez alatt minden létező fórumot elolvastam a kiszállításról, a csomagkövető rendszerektől a vámügyintézőkig, akik hetekig állítják a csomagot valahol, meg még jól ki is bontják a végén. Micsoda égés! Nem is beszélve arról, hogy majd még vámkezelés, meg vámköltség. Szóval jól kiokosítottam magam, hogy ha beüt a mennykő, akkor is el tudjam simítani a dolgokat és mégse kelljen magyarázkodnom a szüleimnek. Erre mi történt? Szépen meghozta a királyi posta egyik délután, semmi utánvét, vám nuku, postás bácsi kezembe nyomta az érintetlen egyszerű kartondobozt és ennyi. Semmi felbontjuk, meg megkukkoljuk. Sima ügy. Valaki nagyon rám mosolygott ma odafentről.

A doboz meglepően pici volt, ami jó, ezt tutira nem szúrja ki anya. Belül lila csomagolópapírban a játék, meg egy puha anyagminta-korong, hátha akarnék még ilyen tapintásúban is valamit. Annyira fel voltam dobva, hogy tíz percig csak ezzel a koronggal játszottam, mert annyira mókás volt gyűrögetni, meg körbehajigálni a szobában és nézni, ahogy a puha, zselészerű kis izé szépen nekitapadt minden sima felületnek. Igazán, vicces volt!

Maga a játék első ránézésre feketének tűnt. Nincs gondom a feketével és hát én mondtam, hogy lepjenek meg. Nos, ez nem valami nagy meglepetés! De végre is kiderült, hogy nem fekete, hanem egy lilás, kékes és szürkés árnyalatban játszó kombináció, igazán csinos. Annyira nem tudtam, milyen színt akarok és a nagyon extra árnyalatok sokkal drágábbak is voltak, szóval megint csak elégedett voltam a döntésemmel.

A koronghoz hasonlóan ez is tapadt minden sima felülethez – a vicc kedvéért megpróbáltam felnyomni a plafonra is, de végül átmenetileg a fürdőszobában cuppantottam fel a csempére, amíg lemostam szappannal ás forró vízzel. Nem tudtam betelni a szépségével, ahogy agresszíven meredt felém, kéjesen simogattam végig az átlangyosodott rudat, nyomkodtam, gyömöszöltem. Síkos volt a kevés szappantól, pedig hol volt még az igazi síkosítás! Ahogy elzártam a zuhanyt, a felületén gyöngyökként gurultak szét a vízcseppek, alig kellett szárogatnom. Fülemben dobolt a vérem az izgatottságtól, mellette távoli ragadozómadár-vijjogást véltem hallani. Akar engem. Ő is akar engem! – állapítottam meg boldogan. Bennem volt a félsz, hogy vajon kölcsönös lesz-e a lelkesedés, de ez a gondolat csak múló fekete árnyék volt. Ha nem válna be, gondoltam, jó lesz levélnehezéknek az íróasztalomon. Kis híján felkacagtam. Egy nagy, sikamlós, amorf pénisz alakú levélnehezék. Anya biztos imádná, apáról nem is beszélve!

Óráim voltak még az ősök érkezéséig, de így sem vesztegettem az időt. Egy szál fürdőlepedőbe burkolva száguldottam a zsákmánnyal a félhomályos szobámba és végig dobtam magam az ágyon. Meg sem fordult a fejemben, hogy a Griff ragadozó, vagyis vadász ¬– és esetleg én lehetek a préda. Tisztes férfiarasznyi volt mindössze (viszonylag átlagos méret szerény tapasztalataim szerint), nem lehet probléma! Hosszan simogattam magam vele… ahogy én ismerkedtem az imént az ő formáival, hagytam, hogy most ő is alaposan bejárhasson és birtokba vegyen. Puha, de mégis izmos teste felforrósodott a bőrömön, selymesen cirógatva hódolt be nőies bájaimnak. Hengergőzve forgolódott a melleim közt, csőrével – nem tudtam másképp gondolni a kúpos makkjára – csiklandósan izgatta a mellbimbómat. Nagyon érezte, hogy mi a jó nekem, gyengéden simogatta végig minden porcikámat.

Láthatóan hamvas szépségem felkeltette az érdeklődését, felizgattam őt, mert remegett kezemben az izgatottságtól. Csókot leheltem a csőrére, hogy jutalmazzam az eddigi teljesítményt, de ő többet akart. Mélyen a számba hatolt, hiába akartam mondani, hogy ezt a fajta erőszakosságot nem szeretem. De nem volt igazán erőszakos. Másokkal ellentétben tudta, hogy ha akarom, magamtól is odaadom neki magamat. Nyelvemmel körbetapogattam, tudásom legjavával ízlelgettem végig a törzsét, de éreztem benne a türelmetlen vágyat. Mohón lendült előre, csőre a torkomat célozta meg, de a csomót nem tudta átpréselni hirtelen összezáruló ajkamon. Kikerekedett szemmel néztem, ahogy nyáltól csatakosan hagyja el az egyik barlangot, csak hogy másikat keressen helyette. Az már készen várta őt, de biztos, ami biztos, átkentem előtte, nehogy kárt tegyen bennem.

A rövid ismerkedés után türelmetlenül fúrta magát előre, jobbra-balra forgatva fejét. Látva, hogy nincs akadály visszavonult picit, majd újult erővel hatolt belém ismét egyre mélyebben, egyre alaposabban. Minden benyomulása gyönyört fakasztott bennem, jobban felizgatott, mint férfi valaha addig. Egyszer csak a bejáratomnak dudorodott széles válla és megéreztem kemény feszítését – nem volt kibírhatatlan, de azért picit kényelmetlen. Ó, hát ekkora vagy te? – gondoltam – és ekkora vagyok én? Keményen markoltam meg a tövét, de éreztem, hogy máris meghátrálna az akadály elől. Enyém leszel. Akarlak téged, jobban, mint eddig bármit – üzentem neki erősen koncentrálva – és te is akarni fogod, mert én parancsolom meg neked. Én vagyok a te úrnőd! Te pedig most már örökre a sárkányom maradsz, mert megízleltél! Teljesítsd a feladatod és elégíts ki!

A vastag csomó megfeszült, majd akadálytalanul siklott belém és kitöltötte a szűk barlangot. Soha nem ismert érzés ragadott el. Újra és újra át akartam élni ezt a pillanatot, de nem sikerült – egyre csak jobb és jobb lett. Minden egyes behatolás új szenzáció volt, tűzben égtünk mindketten, sikoltva dobáltam magam az ágyon, ahogy az imádott sárkány egyre csak azon dolgozott fáradhatatlanul, hogy úrnőjének kedvére tegyen. És a kedvére tett, de még mennyire! Minden lehetséges szögből, gyorsan és lassan, mélyen és felszínesen döfködött. Reszketve próbáltam megállítani, kegyelmet kérni, de nem hagyta. Engedelmeskedett a parancsnak. Magáévá tett elölről és hátulról, oda-vissza hemperegtünk az ágyon, mire fölé tudtam kerekedni végre. Vad csípőmozgással taglóztam le, szoros bilincsbe vertem a hüvelyemmel, mígnem behódoló ordítása megreszkette a bensőmet, sikoltásom a szoba ziháló csöndjét.

Csak sokára engedtem ki a megszelídített sárkányt börtönéből, addigra testem verítékben úszott, szememben még fáradt tűz égett a kemény menet hevétől. Némán néztük egymást. Tudtam, hogy így még nem elégített ki senki és reméltem, hogy mostantól ez másként lesz. Biztos voltam benne, ahogy őt behódoltattam, megteszem fajtája és rokonsága minden tagjával, kicsikkel és a legnagyobbakkal is, mert képes vagyok rá, vagy ha még nem is, hát az leszek! Uralni fogom őket – és alig várom majd, hogy ők is behódoltassanak mérhetetlen hatalmuknak.”


III. Kétségek

Holdkórosként pillantottam körbe a hálószobában. Zafira még a mese elején egy bögre forró, fűszeres almabort nyomott a kezembe, amit az elmondandó történetre és a látható sokkra való tekintettel egy helyet két kupica whiskyvel ütött fel. Erre nagy szükségem is volt. Az ital aromás párája egy pillanatra kiűzte a fejemből az ott kavargó gondolatokat, a pillanatnyi komfort és békesség érzetével ajándékozott meg – de a démonok pillanatok alatt felébredtek körülöttem és baljósan settenkedve osontak vissza elmémbe.

Szégyelltem az előbbi hirtelen megrettenést, de nem erre a látványra számítottam ennek a kedves lánynak a budoárjában! Pedig – nyugtattam magamat – örülnöm kéne, hogy annyira megbízik bennem, hogy ezt az igen intim titkot megosztotta velem. Elvégre mégiscsak magányos örömszerzésről van szó és lássuk be, kevesen használnak sárkányok nemzőszervére emlékeztető műpéniszeket szexuális vágyaik csillapítására. Ennyit. Ekkorákat!

A „sárkánydárdák” egyike sem volt emberszerű, jóllehet formájuk pillanatnyi kétséget sem hagyott rendeltetésük felől. Egytől-egyig lenyűgözőek voltak, valódi művészi alkotások, ha alaposabban szemügyre vette őket az ember. Hihetetlen volt a részletgazdagság, amivel alkotóik felruházták a teremtményeket, a rücskök, pikkelyek, gerincek, redők, erek egytől egyig csodálatosak voltak. A durva és lágy ívek dinamikusan simultak össze. Színpompás kavalkádjuk nem kevésbé volt különleges: gleccserek, láva, őserdők, dűnesivatag és sziklatömbök. Arany, réz, acél és kékes holdezüst. Vér, izmok, csontok és bőr. Matt, fényes és lumineszcens. A tapintásuk is borzongatóan élethű volt, mintha valóban élő, lüktető húst markolna az ember.

Ugyanakkor pont ezek a formák, és főképpen egyik-másiknak az emberit messze meghaladó méretei kétségessé tették, hogy ezeket komolyan arra lehessen használni. Nem mertem Zafirára pillantani, de behunyt szemmel is felsejlett előttem kecses alakja. Elengedtem a fantáziám, mégsem tudtam elképzelni őt úgy, ezek bármelyikével. Még a próbálkozástól is kicsit tisztátalannak éreztem magam. Az eleven-élettelen gyűjtemény gúnyosan tekintett le rám. Ahogy az imént elmesélte az első találkozását a sárkányaival, az annyira valóságosnak tűnt, olyan életteli volt és annyira…
- Jól vagy? – kérdezte halkan.
- Fogjuk rá – nyögtem fel – Miért…?
- Pontosítsunk ¬– mosolygott rám angyalian. Zöld szemében vidáman csillantak a gyertyalángok – Miért te? Vagy miért most? Miért hozzám? Miért árultam el? Miért ők?

Kivette az üres bögrét a kezemből és egy ágaskodó zöld tintahal-csáp mellé helyezte, majd gyengéden hanyatt döntött az ágyon. Eddig fel sem tűnt, de az éjszín kékre festett mennyezetet halványan derengő csillagképek és zodiákus jegyek pettyezték.
- Remélem, tetszik – bújt mellém a pillantásomat követve – Tudod, sokat dolgoztam vele.
- Nagyon szép. És nagyon megnyugtató.
- Örülök. Akkor hunyd be a szemed és mesélek tovább. Azért te, mert… Évek óta ismerjük egymást és én évek óta figyellek téged. Tudom, hogy érdekellek, és te is érdekelsz engem. Nagyon is. Vonzó pasi vagy és nagyon okos. Azt hiszem, mindig is olyasvalakire vártam, mint amilyen te vagy. Te nagyon gyengéd és érzékeny vagy, és sosem tennél olyat, amivel bántanál. Vágyom a társaságodra, vágyom rád és azt szeretném, ha sokáig mellettem maradnál. De tartoztam neked azzal, hogy te is tudd, ez is én vagyok. Mert ha kellek neked, akkor így, ezzel együtt kell akarnod engem.

Gombóc nőtt a torkomban ettől a váratlan ultimátumtól. Ez így nagyon hirtelen volt és nagyon direkt. Nem erre számítottam. Pontosabban, talán minden másra jobban számítottam, csak erre nem. Gondolom, van, akinek ismerős érzés, ha a partnere a korábbi szeretőiről oszt meg különböző dolgokat. Ez sokszor kellemetlen, mert az embert óhatatlanul is összehasonlításra készteti. Nos, én most egy szobában voltam Zafira valamennyi szeretőjével, ami nem kevesebb, mint meghökkentő dolog volt számomra! És a fogalmazás is világos volt. Csak akkor maradhatok, ha ők is. A szeretők! Nem tudom ki, hogy van vele, de úgy hiszem, normális esetben az ember úgy kezd új kapcsolatba, hogy a régit feladja. De persze ez az egész helyzet nem volt normális. Azt is tudtam, hogy sem ő, sem én nem vagyunk azok hétköznapi mércével mérve.

És ahogy elmesélte az első találkozást, ahogy megszemélyesítette a „sárkányt”… Az megrémített! Ez is csak egy szerep lenne? Egy játék? Vagy ez is, az is? Tudtam, hisz sokszor hallottam mesélni, hogy teremt meg elképzelt valóságokat mások körül, de ez most másnak tűnt! Mint egy saját, misztikus, személyes valóság, távol a külvilágtól, ahová szívesen vonul vissza az ember, ahol biztonságban van, és ahol rálelhet minden olyan élvezetre, amit ezen kívül nem kap meg. Elrejtőzni a világ elől az álmainkban, vagy az általunk kreált, külön bejáratú magán-univerzumunkban… csodálatos, de veszélyes játék. Játék-e egyáltalán? Én formálom a valóságot, s az formál engem. Zafira esetében talán hosszú évek óta.

A varázslatosan fénylő, mesterséges égbolt alatt lehunyt szemmel tűnődtem, hallgatva a hozzám simuló lány halk, várakozó lélegzetét. Lehetséges, hogy ez a zárt ajtók mögötti valóság számára éppolyan igazi, mint az a másik odakint? Elvesztheti-e az ember egyáltalán ennyire a kontrollt a valóság, vagy az általa teremtett valóságok fölött? És hogyan illeszkedem én ebbe a képbe? Ha az ő kis világát nézem, talán csak egy leszek a többi sárkány között… Egy újabb tag a falkában. Megborzongtam… A legfrissebb és legkisebb a falkában. Egy igazi újonc, egy zöldfülű, aki még a helyi szokásokkal sincs tisztában. Ellenben… ha a másik alternatívát vesszük, csak én vagyok a valóságos. Én létezem ezen kívül is, úgymond én vagyok a külvilágból szóló hang – a többiek valójában csak játékszerek. Nem ölelnek, nem csókolnak, nem melengetnek meg szelíden és nem főznek reggel kávét… Szobrok. Halott gólemek. Döglött sárkányok! ¬– horgadt fel bennem az ellenállás egy palladin tüzességével – Ők vagy én! Elcsitítottam a részemmé vált harcos lovagot és elgondolkoztam. Mennyivel vagyok én jobb Zafiránál? A srác, aki a bátorságot az általa megszemélyesített játék-karakterek bátorságától kölcsönzi, aki ha hasonlatot keres, az olvasmányok és a fantázia birodalmából merít. De hát nem így teszünk kicsit mindannyian?

Bűntudatosan öleltem meg Zafirát. Szégyelltem magamat a ki nem mondott gondolatok miatt. Mélyen beszívtam illatát, melyet álmomban is megismernék. Igen, talán tényleg kicsit ez is, az is, tűnődtem tovább. Elvégre minden őrületben lehet rendszer. Kicsit hunyorítva felfoghatom ezt hobbinak, gyűjtőszenvedélynek is, ahogy ő mondta. Mi baj származhatna ebből? Nagyon is sok, gondoltam, de lehet, hogy a problémát – és annak megoldását – nem ártana inkább a magam fejében keresni. Nyugtalanító érzések kavarogtak bennem, mégis kimondtam azokat az ősi szavakat, amelyeket a férfinak mindig ki kellett mondania eddig a történelem során, ha ennyire vágyott egy nőre, akit szeret. Igyekeztem, hogy hangom olyan magabiztosan csengjen, amely magabiztosságot valójában nem éreztem.  Minden porcikám vágyott erre a csodálatos lányra, mégis egy piciny darab valahol mélyen továbbra is tiltakozott bennem.

- Szeretlek Zafira! Úgy szeretlek és olyannak, amilyen vagy! – Megkönnyebbült sóhajjal bújt hozzám, mint egy kislány, aki oltalmat és befogadást keres.

Sokáig hevertünk így összebújva, élveztük egymás közelségét. Mikor már azt hittem, elszunnyadt, váratlanul kicsusszant mellőlem, s a kristálylámpa tompa fénykörébe állva lassú mozdulatokkal a földre engedte ruháit. Most láttam először meztelenül, s mondhatom, szemet gyönyörködtető volt! Fehér bőrén a lámpa narancsos fénye játszott, megkapón szexis szeplőit árnyékba vonva, hogy azokat talán csak odaképzeltem valódi helyükre. Hullámos haja lágyan omlott gömbölyű vállaira. Alakja nem a manapság divatos, mesterségesen feljavított, magazinokban látható szépség volt, hanem üde és nőies, maga a természetesség! Bár már sok lányt láttam ruha nélkül, mégis szégyenlősen mértem végig alakját, egészen lenyűgözve keblei feszes tartásától, amelyeken a levetett melltartó eddig inkább csak rontott. Bámulatos volt, hogy így kiszabadulva még a formázottnál is szebbet mutattak, ingerlők voltak és ruganyosak, málnaszín hegyes bimbókkal.

Ő eközben csak állt, és hagyta, hogy kedvemre legeltessem tovább a szemem lapos hasán, telt csípője ívén. Játékosan körbeforgott, hogy megcsodálhassam szép vonalú hátát, domborodó fenekét, színpadiasan pózolt oldalról, hogy gyönyörködjek tökéletes combjaiban, kecsesen megfeszülő, izmos vádlijában. Mozgása energikus volt, s csupa visszafogott ígéret!
- Tetszem neked?
- Igen! Nagyon!
- Akkor jó – suhant vissza mellém az ágyba. Ellentmondást nem tűrve döntött hanyatt és gyors mozdulatokkal szabadított meg engem is ruháimtól. Kíváncsi voltam, hogy boldogul a gombolással, csattal, zipzárral, de azok szinte elolvadtak kezében, mintha világ életében ezt gyakorolta volna. A gesztenyeszín hajzuhatag a legkülönbözőbb testtájaimon söpört végig cirógatva bőrömet, miközben izgalmas domborulatai ruganyosan nyomódtak hozzám – s én mégsem ezzel voltam elfoglalva… Tekintetemet mágnesként vonzották a minket körbe vevő, a homályból ránk leskelődő szörnypéniszek. Lehunytam a szemem, hogy ne lássam őket, de nem segített. Mint a rémálom ébredés után, ott lebegtek a látómezőm peremén, és én bolond, bénultan hevertem, arra is képtelenül, hogy magamhoz vonjam kedvesemet.

- Azt hiszem, én nem… Most nem vagyok képes… – motyogtam magam elé, de válaszul csak egy ajkaimra tett mutatóujjat és utána egy hosszú, nagyon hosszú, forró csókot kaptam. Csak most tudatosult bennem, hogy Zafira ajkai rúzs vagy szájfény nélkül is milyen meggypirosak, melléhez hasonlóan milyen telt-rugalmasak, egyszersmind puhák, harmatosak és… ügyesek. Végig vándorolt rajtam kalandozva, mentesen minden szemérmetességtől, s karcsú ujjai is rögvest csatlakoztak ehhez az erotikus játszadozáshoz. A sárkányok mindenfelől leplezetlen érdeklődéssel bámulták ténykedését, miközben én legszívesebben elbújtam volna tekintetük elől. Igen, tessék, nézzétek, ez vagyok én. Ez minden, amim van, remélem, most boldogok vagytok…

- Mmm… igazán… nagyon… férfias vagy! – kuncogott, miközben nyelve buján játszadozott hímtagommal, amely az én távol járó, borús gondolataim ellenére is engedelmeskedett a természet hívó szavának.
- Mi…? – eszméltem fel egy pillanatra – Tényleg?
- Ühüm – fogadta ismét forró szájába rudamat, a bősz nyalakodásban nagyokat szívva rajta, csak egy-egy dicsérő szóra elengedve – Nagyon is! Igazán… Formás… És nagy… és… pompás!

Igen furcsa. Ezt eddig valahogy sosem mondta nekem senki, aki eddig velem volt! Nem mintha engem jobban foglalkoztatott volna az átlagosnál az intim méretem, dehogy. Persze tudtam, hogy objektíve egyáltalán nem kell szégyenkeznem egy nő előtt sem, most mégis büszkeség töltött el egy pillanatra, hogy no lám, hát mégis azt fogom tudni nyújtani számára, amit várt tőlem. De jó is lett volna, ha a körül levő gigászok nem emlékeztetnek emberi, alsóbbrendű mivoltomra…! Zafira eközben fáradhatatlanul ténykedett tovább, tudomást sem véve lelkem hánykolódásáról, és teljesítményével alighanem a profi kurtizánokat is felülmúlta. Szorító ujjai között hímtagom eresen duzzadva lüktetett, hosszabban és vastagabban, mint bármikor láttam! Elkerekedő szemmel bámultam, ahogy így, a lábaim közt fekve is képes volt mélyen a torkára engedni, ahogy orra előbb saját, a farkam tövét szorító ujjait, majd hasamat érinti döfködve. Lenyűgöző mutatvány volt!

Egy pillanattal később már megfeszülő fenekemet ragadta meg mindkét kézzel, tövig húzva férfiasságomat szájába, meg-megszoruló torka pedig olyan élvezeteket nyújtott, amelyben eddig sosem volt részem. Éreztem, közel a vég, de úgy látszik ez őt éppen, hogy felajzotta! Farkamat elengedve nyeregbe pattant, s magában mélyre engedve lovagolt meg. Tekintetét az enyémbe fúrta, hipnotizálva, helytállásra kényszerítve a végőkig, miközben körmei a mellkasomat szántották végig őrült szenvedéllyel. Ha azt hittem, csöpp szája, torka szűk volt, hát tévedtem! Lehetetlen, hogy ez a lány ilyen gigantikus farkakkal játsszon, villant át az agyamon, miközben Zafira hüvelye szorosan tartott, valósággal bilincsbe vert. Mozdulni sem tudtam teste ölelő szorításában. A könnyű női test szinte rám fonódott és csak préselt, préselt, mígnem már csak hörögni tudtam a kéjáradattól és a halk női sikolyok által kísérve vulkánként törtem ki benne.

Elgyengülve hevertem a rám boruló, ziháló női test alatt. Zafira szenvedélye tisztára söpörte a gondolataimat, egyszerre elfújta minden kétségemet. Lehetetlen, hogy bárki, vagy bármi ennél többet legyen képes adni számára, mint ez a felszabadító, hús-vér egyesülés! Méretek ide, sárkányok oda, ez bizony az a szeretkezés volt, amelyet a nagykönyvben megírtak, amelyet évszázadokon át is megénekelnek! Ezt nektek, mutattam gondolatban fityiszt valamennyi sárkánynak. Még nem köszöntött be a hajnal, mire még kétszer tettem Zafirát magamévá, kinek teste puhán, nyögdécselve adta meg magát nekem, beteljesítve szerelmünket.


IV. A gyanú

Kapcsolatunk szerelmes órái hasonló szenvedélyességgel teltek. A néha eltúlzott szenvedélyt általában ő, míg a megbízhatóságot – minden szempontból – én vittem bele. Másokkal való, korábbi tapasztalásaimmal szemben ő minden alkalommal szinte mániákusan az én gyönyörömet kereste, a sajátján is messze túlmenően. Mi tagadás, ez számomra néha szokatlan helyzeteket eredményezett és zavarba hozott, de nagyon igyekeztem sosem adósa maradni. A sárkányokról nem esett köztünk több szó, jelenlétükkel csupán asszisztáltak az együttlétekhez. Egyre inkább sikerült őket szobadísznek tekintenem, lassan semmilyen zavaró hatással nem bírtak rám. A hétköznapokban emellett sikerült megtartani a „csak barátság” korszakának minden erényét is, a beszélgetéseket, a nagy sétákat és a változatos programokat is, amelyet mindketten igen élveztünk.

Persze voltak napok, amikor egyáltalán nem találkoztunk, s nem is kerestük egymás társaságát. Mindkettőnk szabadságigényének megfelelt így, és ha utána ismét együtt voltunk, azok az órák mindig felhőtlen boldogságban és kiegyensúlyozott nyugalomban teltek. A „magányos” napokon én a saját dolgom után jártam, barátokkal találkoztam, vagy csak otthon olvasgattam és a félbehagyott írásaimat csinosítgattam. Elvégre még annyi mindent meg szeretnék írni. Kiadja valaki majd? Nem tudni. Hogy Ő merre járt ilyenkor? Sejtelmem sincs, csak elvétve számolt be erről-arról és én sem faggattam őt.

Az viszont feltűnt, hogy néha látszólag minden különösebb ok nélkül lemondta, vagy megváltoztatta az előre megbeszélt közös programokat. Egyszer egy hosszabb séta maradt el a ligetben, máskor egy antik hatású, kemény székekkel berendezett kávézó helyett egy puha foteles teaházba mentünk, de az is megesett, hogy egy közel három órás mozi helyett sebtében egy alig másfél órás filmet választott, vagy mind közönségesen egy otthoni, kanapén eldőlős filmnézést javasolt. Mert valamilyen alternatívát mindig javasolt, ellenben a szokatlan döntéseit sosem indokolta. Nem vagyok egy Sherlock Holmes, de nem telt sok időbe, míg rájöttem, összefüggés van e furcsa viselkedés és a külön töltött délutánok, esték között! Rendre az előbbi követte az utóbbiakat, sosem fordítva. Tovább figyelve az is feltűnt, hogy ilyenkor Zafira néha szórakozottabb, olykor kifejezetten szeleburdi volt, de mindig szinte ragyogott, szemei vidáman csillogtak és tele volt élettel. Lenne másvalaki is az életében? De hát miért tartana szeretőt? A kapcsolatunk harmonikus volt, együttléteink pedig kifejezetten izgalmasak és szenvedélyesek!

Különösen furcsának tűnt az az alkalom, amikor egy mozit a sor szélén, a vetítőterem falához tapadva nézett végig, még tőlem is elhúzódva. Úgy ült ott a kényelmes multiplex fotelben, mint az a bizonyos macska az ominózus köszörűkövön. A film végén fintorogva állt fel a székből, mintha nem tetszett volna neki a film, ennek ellenére a kijárat fele haladva már a lépcsőn a szereplők kiválóságát ecsetelte. Léptei azonban a szokott könnyedség helyett megfontoltak, elgondolkodók voltak, pedig éppen hogy nem egy komor művészfilm volt terítéken aznap. Csupa rejtély.

Aztán leesett. Lassan esett le, de hát megmondtam, hogy nem vagyok Mr. Holmes, de ezek szerint még Mr. Watson sem. Hogy én milyen hülye vagyok! Teljesen világos, hogy mivel tölti idejét, mikor nincs velem. Hát persze, hogy szeretője van! És rajtam kívül sem csak egy!

Elméletem helyességére egy beszélgetés adta a végső, közvetett bizonyítékot, mikor boldogan, kielégülve feküdtünk egymás mellett a mesterséges égbolt alatt és Zafira is épp nyitott hangulatban volt erre a témára. Körülöttünk árnyalakok mozogtak, a mécsesek fényét halványan tükrözték mindenfelől a különféle sárkány- és gyíkfajzatok kiállított hímtagjai. Mostanra már megszoktam a kísérteties látványt, de legalábbis jóval kevésbé feszélyezett, mint az első hetekben, nem is beszélve az első látogatásról.

- Tulajdonképpen hányan vannak összesen? – meresztgettem a szemem a félhomályba.
- Várj csak… hatvankilencen. Ne nevess – mosolygott a hasamba öklözve – nem azért. És nem is raktam ki mindet. Nem is biztos, hogy elférnének… A legtöbb fajtából van legalább egy, de van, hogy több is, tudod a méret miatt… eltérő nagyságban. És persze van pár, ami engem sem fogott meg, tehát azokból nincs. Szóval kábé negyvennégy fajta.
- Ejha! – füttyentettem – Nem apróztad el.
- Nem, azt hiszem tényleg nem – kuncogott.
- És tényleg kipróbáltad mindegyiket?
- Persze – horkant fel, miközben kényelmesen hozzám bújt – mégis mit képzeltél?  Abban persze igazad van, hogy vannak állandó kedvencek és vannak elhanyagoltabbak. Tudod, hogy milyen szép pénzt keresnék velük, ha túl akarnék rajtuk adni?
- Milyet? – úgy éreztem, mintha ezt a beszélgetést már hallottam volna valahol. Legyintettem – Nem, inkább ne is mondd, el tudom képzelni. De azért feltételezem, hogy azért ez nem üres borosüveg, amit csak úgy visszaváltasz… Kis híján a nyelvemmel együtt haraptam el a mondatot. Némán meredtem egyikükre szemközt, amelynek méretei valóban vetekedtek az üvegipar említett, sorozatgyártott remekével, csak éppen sokkal izgalmasabb formái voltak. Zafira mit sem vett észre hirtelen zavaromból, fesztelenül folytatta.

- Nagyon nem, nyilván. És nem is válnék meg tőlük semmi pénzért, még ha egyeseket csak ritkán választok is ki. De nekem is megvannak a határaim. Tudod, amit mondtál, arról jutott eszembe – mélázott el – Nyilván tapasztaltabb, meg rugalmasabb is vagyok az átlagnál, de azért fontos tudni, mi a határ.
- És mi a határ?
- A csillagos ég – nevette el magát és a mennyezetre mutatott.
- Nem, komolyan kérdeztelek. Mégis? – Minden, amit elárult intim világáról, csak fokozta a kíváncsiságomat. Az ösztöneim azt súgták, veszélyes útra lépek ezzel, a végén olyasmit is megtudhatok, amit jobb lett volna nem tudni, nem látni, nem hallani – és mégsem bírtam megállni.
- Változó… mikor milyen hangulatban vagyok. Mennyire tudok ellazulni, mennyire vágyom kihívásra… De ha nagyon vágyom rá, akkor sem igen kalandozom tíz per három fölé – nyilván nagyon ostobán nézhettem, mert türelmetlenül szabadkozott – Ne haragudj, amikor megrendelem őket, birodalmiban kell megadni. Számold át metrikusra. Ne nézz így, pasi vagy, csak tudod! Hossz, meg vastagság. Megvan?
- Meg – keresgéltem a leesett állam helyét.
- Az már… hm… nos… elég kegyetlen.
- Kegyetlen? – igyekeztem adni az értetlent (tudván tudva, hogy az a méret, amelyről most beszéltünk, leginkább az imént látott óriási szörnyeteghez hasonlítható) és tovább cukkoltam – Vagy lehetetlen?
- Nem… – nyelt egy nagyot – nem lehetetlen. Ritkán… nagyon ritkán… szóval van, hogy megpróbálkozom vele.
- Sikerrel?
- Sikerrel. Persze. Micsoda kérdés!
Feszültség tükröződött arcán, ahogy felidézte a pillanatot. Nem tudtam eldönteni, hogy a kellemes örömök, vagy a gyötrő borzalom emlékét láttam elrévedt tekintetében. Egyszerűen el sem tudtam képzelni mindeddig, hogy ilyen létezhet! Itt már nem egyszerűen nagyobb méretekről volt szó! Józan ésszel szinte felfoghatatlan volt ez az egész. Ám ő hirtelen elnevette magát.
- Tulajdonképpen mire akarsz kilyukadni?

- Szeretném kipróbálni, milyen – nyögtem ki egy szuszra legtitkosabb gondolatomat.
- Mármint… Te…? – bámult rám elhűlve, majd kuncogni kezdett.
- Nem, nem! – tiltakoztam pirulva – nem úgy. Veled.
- Úgy érted szeretnél meglesni… közben? – ráncolta össze szemöldökét gondterhelten.
- Nem, még mindig nem értesz! – átfutott az agyamon, mit is mondott. Meglesni? Bármilyen perverz gondolatnak is tűnt, igen, valójában ezt is akartam! Látni őt, ahogy kéjeleg a sárkányaival! A gondolattól elgyengülve bólintottam. – Tulajdonképpen igen, azt is… így, hogy mondod. De most nem erre gondoltam! Úgy értettem, hogy együtt veled!
- Hát… – szabódott, miközben tekintetét kutatón fúrta az enyémbe – nem is tudom. Nem biztos, hogy jó ötlet. Ez elég… különös. Biztos ezt akarod?
- Biztosan! – szegtem fel a fejem. Ugrás volt ez az ismeretlenbe, de tudtam, hogy meg kell tennem, és úgy éreztem készen is vagyok rá. Pontosabban, tudtam, hogy még egyszer nem merem felvetni ezt a dolgot Zafirának. – Mindennél jobban szeretném!
Hosszan, nagyon hosszan gondolkodott. Egyszerre rettegtem attól, hogy megtagadja tőlem a belépést ebbe a számomra idegen, intim világba és attól is, hogy ha beenged, mi vár majd ott rám.
- Legyen! Emlékszel még Tibi bácsira és a pöttyös labdákra? – mosolygott végül játékosan – Te is kívánhatsz… pontosabban választhatsz hármat!
- Mindjárt hármat? – hökkentem meg – Nem lesz az sok?
- Már miért lenne sok? – incselkedett – De egy estére neked talán épp elég lesz…


V. Választások

Még attól sem tértem igazán magamhoz, hogy ennyire közel engedett magához, máris újabb ámulatba estem a felkínált lehetőségektől. S hogy az nekem éppen elég lesz? Te jó ég! Miért, hát neki ez kevés lenne? Minő vad, buja orgiákat tarthatnak ők, ha én nem vagyok itt! Ahogy belegondoltam a sárkánylények számosságába, tulajdonképpen a három valóban nem tűnt túl nagy számnak. Rájöttem, hogy mint a népmesében a legkisebb királyfinak (vagy szegénylegénynek, ésatöbbi), nekem is jól, nagyon jól és igen okosan kell választanom, hiszen ahogy az aranyhal, a jó boszorkány, vagy Tibi bácsi, Zafira sem fog újabb lehetőséget adni. Biztosra vettem, hogy soha, senkit nem engedett magához ennyire közel, de felelőtlen kíváncsiságommal most kockára tettem mindent, amit eddig elértem nála. Ha most rosszul döntök és ő csalódik bennem… Vagy ha jól is döntök, de utána elrontom valamivel… Borzongató érzés volt, hogy akár mindent elveszíthetek!

Meglehet, csak én éreztem ilyen sorsdöntőnek az előttem álló feladatot, de olybá tűnt, ő is ekként tekint rá, s ennek számos tanújelét adta. A beszélgetés után, ha nála jártam, gyakran hagyott magamra, szabadon engedte, hogy egyedül matassak a „sárkányszentélyben”, ahogy magamban neveztem. Szerelmes együttléteinket kivéve diszkréten elvonult, ha töprengve a szobájába tévedtem. A sárkányszörnyek száma is megnövekedett, immár légióként lestek rám a budoárban mindenfelől. Zafira szokott alaposságával állította közszemlére mind a hatvankilenc darabot, kicsiket és óriásiakat egyaránt. Így barátkoztam és ismerkedtem velük és szokatlan formáikkal, hogy a végén emlékezetből is fel tudtam idézni bármelyiket.

Idegenszerűségükben is szépek voltak, egyszersmind meghökkentők. Az extrém idomok és méretek némelyike annyira nem volt antropomorf, hogy talán nem is lehettek kompatibilisek semmivel, ami emberi. Néhányról el sem tudtam képzelni, hogy Zafira tényleg használhatta valaha (bárhogy is ezt állította), olyan hatalmas volt. Épp ésszel legjobb esetben is azt tudtam feltételezni, hogy combjai közé szorítva fel-alá csúszkálhatott rajtuk kívülről – kizártnak tartottam, hogy valaha bármely nő is képes legyen befogadni ezeket az irdatlan méreteket! Mások már kevésbé tűntek lehetetlennek, mégis túlontúl brutálisak voltak – szó, ami szó, kifejezetten megijesztettek. Furamód némelyik mégis izgatta fantáziámat, ezekkel ezerféleképpen is elképzeltem kedvesemet… Egy szó, mint száz, rendesen feladta számomra a leckét, de a sok töprenkedés után biztos és határozott voltam döntésemben, és nagyon reméltem, hogy mindhárom választásom elnyeri majd tetszését.

Az Éjsárkány hasonlított leginkább egy emberi péniszre. Méretei nem sokkal – de azért észrevehetően – haladták meg a sajátomét és némi féltékenységgel szemlélve hasonlóságokat is felfedezni véltem. Görbülete ugyanakkor lényegesen lendületesebb volt, hosszirányban izgalmasan barázdált törzse a makk alatt merészen düllesztett némi vaskos pocakot, amellyel már nem sok ember versenyezhetett – én sem. Hátán gyöngyözött gerinc húzódott végig, amely ugyancsak ingerlőnek tűnt szememben. Látszott rajta a kényelmes élet: a dülledő has mellett a tövénél ismét megszélesedett, majd a törzs volt-nincs tűnt el talapzatában. Tudtam, hogy „Rozsdás” a beceneve, fémes-acélos szürke bőrét rozsdabarna foltok tarkították.

A Griffet úgy gondolom, Zafiránál jobban magam sem tudnám jobban leírni. Az általam választott példány – ugyanaz, amellyel azon a bizonyos estén volt szerencsém közelről megismerkedni – ugyanakkor jóval nagyobb volt, mint egykori első szerzeménye. Hatalmas, okker és nyershús színű óriás, aranyló csillámokkal. Felemás jószág volt, arasznyi „felsőteste”, vagyis a makk és a törzs közelébe sem ért az Éjsárkánynak, és némi büszkeséggel megállapítottam, hogy nekem sem kéne szégyenkeznem mellette, ha itt érne véget. Ó, de ezután…! Az izmos „lebeny”, vagy „csomó”, újabb arasznyi hosszan, merészen szélesedett tovább, akárha egy férfikéz egymásnak szorított hüvelykpárnái fognák körbe a törzset minden égtáj felől és még egymás alatt is, lágyan hullámozva. Nehéz volt hinnem, hogy kedvesem a lenyűgöző hossz mellett képes lesz meghódítani ezeket a kitüremkedéseket, épp ezért növekvő izgalommal vártam a találkozást.

Erősen töprengtem az utolsó lehetőségen. Valami izgalmasat akartam, valamit, ami talán számára sem mindennapos. S persze olyasmit, ami már számára is a határokat feszegeti, de mégsem okoz majd elviselhetetlen fájdalmat – hiszen, bár magamnak sem mertem igazán bevallani, de ez izgatta legjobban a fantáziámat. Jóllehet, amit eddig mesélt, az alapján fogalmam sem volt, hol lehet számára a határ, de mint mondtam, a gyűjtemény több darabja túl gigantikus volt ahhoz, hogy az ember másként tudjon rájuk tekinteni, mint túlzóan erotikus szobadíszre.

Hosszas tanakodás után az egyik oldalsó polc sarkában pillantottam meg a „Megvetettet”, ahogy mogorván gubbasztott. Egyszer megkérdeztem őt a furcsa névválasztásról, hogy mégis miért hívja így.
„- Mert olyan kis nyomi. Szinte csúf a többiek között. Nem valami fenséges látvány, zömök és hajlott… de én azért szeretem.”
„- Én pedig úgy gondoltam, elég… tiszteletet parancsoló fajta.”
„-Csst! Meg ne hallják a többiek – kuncogott – látom, szinte szakértővé lettél. Valóban az, és meg is követeli magának…”

Hát így állunk, gondoltam, akkor gyere pajtás, mutasd meg nekem, mire gondolt Zafira. Borzongás futott végig rajtam, ahogy megérintettem selymes, piros-fekete bőrét, amely alatt hastájékon vastag vénák húzódtak. Sárkányhoz (és csakis ahhoz!) képest kurta volt, de elképesztően vastag, jóval vastagabb a Griff idomainál is! Masszív, nagyarasznyi hosszú törzse görbe volt, akár egy megtermett férfi meghajlított kézfeje, s talán nem is sokkal kisebb – széltében lehetett vagy hét centi, talán több is… Hatalmas feje, mint valami rövid, de túlméretes lúdtojás csatlakozott a széles testhez, amelyet minden oldalról rücskök, dudorok borítottak. Gerincén széles, lapos pikkelysor húzódott, a körömnyi lemezek durván simultak egymásra. Igazi bestia volt, szemlátomást egy kíméletet nem ismerő, brutálisan hódító szörnyeteg! Bizony, gondoltam, ennek megzabolázásához még Zafirának is össze kell szednie magát!


VI. A Sárkányidomár

Egy japán csa-no-ju mester szertartásosságával készültem az estére. Míg ő dolgozott, én elkértem tőle a kulcsait és tőlem szokatlan módon, babos kendőt kötve végig takarítottam az amúgy is makulátlan lakást. Gondom volt rá, hogy hazaérve friss és forró fürdő fogadja, hogy a kedvenc fürdőköntöse legyen kikészítve és a hűtőben megfelelő hőmérsékletű legyen a fehérbor… Hasonló gondossággal készítettem elő a hálószobát is. Friss, ropogós ágyneművel vetettem meg az ágyat a „szentély” közepén, a párnákat legjobb tehetségem szerint ráztam fel és rendeztem el, megfelelően ahhoz, hogy csodás teste kényelmesen heverhessen el rajta. A „kiválasztottakat” gondos inspekciónak vetettem alá, majd tűzforró szappanos zuhanynak, végül előmelegített, tiszta törölközőkbe csavartam őket. A síkosítót is előmelegítettem, hogy ne legyen kellemetlen majd számára, s diszkréten az ágy mellé helyeztem egy tálkában. A bebugyolált „kiválasztottakat” az ágy melletti szekrénykére helyeztem egy tálcára, míg a többi sárkányt úgy forgattam, hogy leglátványosabb „arcukat” mutassák a kristálylámpa és a mécsesek fényénél. Végül magam is átöltöztem, hogy egyetlen oldásra szabadulhassak meg majd köntösömtől és előkészítettem Zafira számára egy kendőt, hogy választásomat előbb vakon, csak kecses ujjaival kelljen tapasztalnia…

Varázslatos módon, de minden számításom bevált! Hazatérte után Zafira valóban forró fürdőre és egy pohár gyöngyöző fehérborra vágyott, utána rám – és a választott sárkányokra. A hosszas ölelkezést és a romantikus csókokat követően lemeztelenítettem őt, s szemeit elfedve egyenként adtam kezébe választásom eredményét. Ujjai izgatottan, de lassan tapogatva kutatták végig az izgalmas formákat. Mind után finoman bólintott, mint régi ismerősöknek szokás, egyedül a Megvetett érintését követően suhant át arcán az aggodalom árnyéka. Ölelések, simogatások követték egymást, s végül a szemkendő is lekerült.

Az Éjsárkány minden volt, csak nem kicsi. Alighanem a legtöbb nagyravágyó férfitársam szíves-örömest fogadná el sajátjaként, míg úgy gondolom, a legtöbb mégoly kéjre éhes nő is sokallana már ennyit a szilikonba formázott amorf férfiasságból – annak lehetséges követőiről nem is beszélve. Ahogy ott térdeltem Zafira mellett, ahogy a sárkány ruganyosságában is kemény teste a törékeny szépségű puha, édes szirmaihoz közelített, átvillant az agyamon, hogy talán nagyon benéztem én ezt a dolgot, és öntudatlanul is komoly túlzásokba estem.

Annál inkább igyekeztem, hogy finoman és gyengéden vezessem belé a peckesen meredő sárkány-hímtagot, de óvatoskodásom fölösleges volt. Az Éjsárkány akadálytalanul, az első mozdulatra tövig siklott Zafirába, aki lehunyt szemmel, várakozón fogadta magába. Arca egy pillanat alatt kisimult, ajkain boldog mosoly trónolt. Néhány pillanatig nyugodtan élvezte ezt a mélyre hatoló érzést, majd végigsimított a talapzatra fonódó ujjaimon, jelezve, hogy készen áll a folytatásra. Nem is volt szükség több biztatásra. A teste melegét egyre jobban átvevő játékszer csöndesen indult meg benne, míg szabad kezem szép, fiatal testében lelte kedvét. Komolyan figyelve minden rezdülésére, alaposan megjárattam benne az egyre sikamlósabbá váló péniszt, ritmusosan, lendületesen mozgatva, hol félig, hol szinte teljesen kihúzva, s vissza megint. Ilyenkor a hímtag újra és újra tövig csusszant be, talapzata finoman hozzá-hozzákoppant Zafira csiklójához, amelyre én is rá-rásegítettem, ahogy a gyöngyözött gerincet és a sziklákat formázó talpat hozzászorítottam.

Zafira önfeledten, nagyokat sóhajtva adta át magát a kellemes érzéseknek, tudva, hogy a ma este elsősorban az ő kényeztetéséről szól. Azt nem tudom, vajon gondolta-e előre, hogy az átéltek miként hatnak majd rám. Be kell, hogy valljam, engem egyszerre kerített hatalmába az adás, az adni akarás öröme, az iránta érzett érzelmeim és az egyre növekvő szexuális izgalom. A sárkányok iránt kezdetben érzett féltékenység elhalványult, csupán apró tüskeként motozott bennem, átadva a helyét annak az érzésnek, hogy én okozok most neki gyönyört, én szeretkezem vele – mert bizton mondhatom, hogy ez így is volt, ami történt, alig különbözött egy nagyon bensőséges szeretkezéstől.

Alig – és mégis mennyire! Eddigi szeretkezéseinkhez képest ezúttal percek sem kellettek és máris láttam rajta, ahogy egészen eluralja az élvezet. Halkan nyögdécselt most is, ahogy annyiszor együttléteink során, a hirtelen jött orgazmustól teste egy pillanatra megfeszült, majd elernyedt, szaporán kapkodta a levegőt. Jobbommal tövig feszítettem belé az éjsárkányt, apró mozdulatokkal masszírozva bensőjét, hogy ezzel is nyújtsam számára a gyönyör pillanatát. Ujjai görcsösen fonódtak a sárkányt féken tartó csuklómra, megfeszülő hasizmai és zárt ajkai mögül előtörő, szinte néma nyögése jelezték, hogy nem csupán gyönyöre tartott hosszabban a szokottnál, de máris újabb hullám ragadja magával! Hosszasan, előre hátra ringatózva, tövig magában tartva sárkányát élvezett el ismét, fátyolos tekintetét az enyémbe mélyesztve, karjait ölelően kitárva felém. Lassan lecsillapodott, majd végleg ellazult. Tekintete még párás volt, mintha mély álomból ébredt volna fel, de ajkain ismét magabiztos mosoly játszott… Óvatosan kihúztam belőle az Éjsárkányt, amely, akárha valódi pénisz lenne, csatakosan és szinte megfáradtan került elő – Zafira a rövid egyesülés alatt is alaposan kifacsarta. Puhán a tenyerébe helyeztem, de ő kiengedte ujjai közül, s ehelyett az én kezemet simogatta gyengéden.

Sokáig néztük így egymást, szemei rám nevettek és én is boldogan hunyorítottam felé. Szavak nélkül is tudtuk, milyen közös élményben volt részünk az imént. Zafira kicsit felkönyökölve, minden szemérmesség nélkül vette kézbe az átéltektől már félkemény szerszámomat, kis kezeivel finoman masszírozva. Nem vette zokon, hogy ezúttal noszogatása közel sem érte el a várt hatást, talán tudta, hogy engem most az ő izgalma izgat leginkább fel. Ugyanolyan játékosság volt ez, ahogy én is megcsapkodtam közben mohó szemérmét – és csodás teste egyéb tájékait – az Éjsárkány rugalmas törzsével.

- Ó, én parancsolóm – nézett rám színpadiasan – minő kínzásoknak vetsz még alá a mai estén?
- Arra gondoltam – köhintettem zavaromban, hogy ezúttal nem jutott eszembe semmiféle dagályos szófordulat – hogy… emelhetnénk a téteken.
- Tehát a Sárkányok Ura azt kívánja, hogy a Sárkányok Úrnője újabb és újabb sárkányokkal küzdjék meg, s győzedelmeskedjék felettük.
- Öhm… nos, igen. Azt.
- Ebben az esetben vezesd elő a következő fenevadat, hogy felfaljon, vagy felfalasson! – nevetett csillogó szemmel, kiélvezve ennek a kis mini-szerepjátéknak minden pillanatát.
- Pihennél tán? – zökkentem bele a szerepbe – kimeríthetett az iménti találkozás…
- Cseppet sem! Próbálj velem, s nem csalódsz bennem, megállok én akármilyen találkozást!
- Lássuk hát… – intonáltam halkan, miközben bőven öntöztem meg síkosítóval a Griff vad, izmos testét. Zafira ügyes ujjai az enyéméi mellé simultak, erotikus mozdulatokkal segített szétkenni az olajosan fénylő folyadékot a hatalmas testen. Kezével mindössze a makkot és a törzs lassan szélesedő felső részét tudta körbefogni, a csomót már nem érte át, messze vastagabb volt még a csuklójánál is. A kis felvezető szertartás után hagyta, hogy az immár tetőtől talpig síkos jószág szabadon hengeredjen ide-oda melle dombjai között, szinte rácsodálkozva bámult a hosszan elnyúló nagyságára. Nagyot nyeltem. Túl nagy, túl hosszú, túl vastag. De Zafira csak megigazgatta maga alatt a párnákat, hogy jobban lássa, mi is történik majd vele odalent és bátorítóan megszorította kezemet.

Az iménti szeretetteljes egyesüléstől még síkos bejáratához illesztettem a keskeny, már-már férfiatlanul kicsiny, eperhez hasonlóan rücskös makkot és beléhatoltam vele. A gyors előrenyomulást mindössze a Griff kiszélesedő csomója állította meg félúton. Távolról sem koppanásszerűen, inkább csak belefeszülve a számára még túlontúl szűk kapuba. Zafira intésére megálltam egy pillanatra, gyönyörködtem, ahogy a vaskos lebeny szétfeszíti szeméremajkait. Ő is izgatottan, nagy kortyokban vette a levegőt, majd jelzett, hogy folytathatom. Immár csak apró lökésekkel jutottam beljebb, amelyeket hasonlóan apró sóhajtások kísértek. A csomó elérte legnagyobb szélességét, ám Zafira hüvelye egy-egy megtorpanás és a lány erősödő lihegése mellett egyre csak húzta beljebb magába, mígnem egészen eltűnt benne. Vénuszdombja enyhén kidomborodva mutatta, hogy bizony a csoda megtörtént, s a Griff maradék egy pár centijét követően a talapzat is a törzset ölelő nagyajkakhoz simult.

Zafira nyeldekelve szedte a levegőt, csinos arcán az élvezet és a koncentráció keveredett. Melle a szexuális izgalomtól megfeszült, kitelt, imádnivaló bimbói feszesen meredtek az égnek. Apró gyönyörhullámok járták végig, mígnem egész testében remegés fogta el és halkan így szólt.
- Húzd ki, ha szólok… Most.

Engedelmeskedtem. Megbabonázva figyeltem, ahogy az óriási csomó ismét szétfeszíti szemérmét, majd halk poppanással (a hang akaratlanul egy halkan felnyitott pezsgő dugójára emlékeztetett) kicsusszan belőle. Zafira magába fojtotta ugyan gyönyörét, de minden porcikája arról árulkodott, hogy eközben hangtalanul ismét élvez. Hihetetlen volt, hogy a hatalmas teremtmény első, lényegében egyetlen behatolásával képes volt Zafirát orgazmusra kényszerítenie, a perc törtrésze alatt, minden különösebb erőlködés nélkül! Ahogy az is lenyűgözött, hogy ő látszólag milyen könnyedén hódította meg annak teljes nagyságát. Néma boldogsága az arcára volt írva, amelyből rájöttem, ez csupán az első pengeváltás volt…

Nem is tévedtem. Ölébe ejtett kezeit maga nyújtotta ki a Griff felé, már-már hívogatóan, én pedig nem haboztam megtenni, amit tőlem várt. A dinamizmust és izmosságot mímelő tag újra és újra belédöfött a kiszélesedésig, míg Zafira nyílása idomult a csomó méreteihez és az már egyre kevesebb ellenállással haladt beljebb. Kedvesem kitágult pupillákkal bámulta a benne újra el- és eltűnő, majd felbukkanó szörnyeteget, én nem különben. Ekkor büszkén dőlt hátra és adta át magát az újabb élvezeteknek, s közben úgy mosolygott, mint akinek csak valami különösen kellemes, kényeztető masszázsban van része. Hangja, sóhajai, fojtott lihegése azonban elárulta, hogy a Griff egyáltalán nem volt hatás nélkül, s a maga vad, követelőző módján nagyon is kedvére van. Így élvezkedett sokáig, szünetet csak egy-egy csók, néhány kóbor ölelés kedvéért tartottunk. Ilyenkor a Griffre újabb adag síkosítót locsoltunk a rend kedvéért, mint az ájult harcosokra szokás a vödör vizet. De azért Zafirán is mutatkoztak már a kimerültség első jelei, s teste verítéktől fénylett.

- Forduljunk meg. Hátulról is akarlak titeket érezni.
Jólesett, hogy együtt gondolt ránk, mintegy csapatként, és átfutott az agyamon, hogy egyedül alighanem nehezebb lehet neki ilyen pózban örömhöz jutni. Büszkeség töltött el, hogy bárhogyan is alakul, nekem köszönheti majd az újszerű tapasztalatokat. Négykézlábra térdepelt, s ingerlően fordította istennői fenekét felém. Nem volt köztünk félreértés szavak nélkül sem, egyértelműen úgy helyezkedett, hogy a kemény félgömbök között nedveitől síkos nagyajkai villantak felém. A madárszörny talpát a hasamnak támasztottam, csúszós testét merészen, egy kézzel irányítottam vissza a forró barlangba, míg bal kezem izgatottan simult Zafira fenekére. Pazar látvány volt! Gerince ívét, nőiesen izmos hátát, karcsú derekát, s azon az ingerlő gödröcskéket órákig tudtam volna csodálni, mint egy szobrot.

A behatolás ilyen formában valóban új élmény lehetett neki is, mert bár a Griff ugyanúgy nem talált immár akadályt, mint korábban az Éjsárkány, Zafira hüvelye szorosan ragadta meg újra és újra, hogy már komoly erőt kellett kifejtenem. Nem ment másképp, mögé térdeltem, csípőm mozgásával is segítve a sárkányt, amely mellé kisebb testvérként zárkóztam fel Zafira combjait, szemérmét érintve keményedő farkammal. Ezt ő is megérezte, sőt olykor kacagva pillantott hátra, hogy megvagyunk-e még, és bírjuk-e a tempót. Kéjes lihegése megtöltötte a kis szobát, tenyerét lapos hasára szorítva fújtatott nagyokat, ha túl mélyre szaladtunk benne. Csípője szilaj táncba kezdett, fenekét gyorsuló ütemben tologatta hátra. Lejjebb ereszkedve széttárta combjait, hogy így még mélyebbre engedje magába a Griffet. Elértettem a néma kérést és két kézzel ragadtam meg az őt fel- és felnyársaló hímtagot. Nem létezett többé finomkodás, vagy trükkös mozdulatok. A szeretkezés vad, állatias egyesüléssé alakult. Zafirát is mintha kicserélték volna – én egy aranyos kislányt, és nem ezt a nősténydémonná változott, túlfűtött nőt ismertem meg! Megrökönyödve tapasztaltam, hogy mennyire élvezem ezt az átváltozást.

A Griff vaskos csomója egyre gyorsabb ütemben, cuppogva járt ki-be Zafira barlangjában, a bejárat szirmai már engedelmesen tágultak-zárultak körötte. Hirtelen ötlettel körbe-körbe is megforgattam benne a csomó lebenyeit, még jobban kifeszítve szeméremajkait. A mozdulatra mélyről feltörő, már-már morgásszerű nyögésekkel válaszolt. Ő maga immár félönkívületben borult az ágyra, egyik kezével a sebtében maga alá gyűrt párnát markolva, másikkal csiklóját izgatva. Nyögései egyszerre fojtott sikolyokká élesedtek, miközben buzdító szavai az én véremet is felkorbácsolták.

- Úristen… Nem hiszem el… Annyira jól csinálod! Még… MÉG! Gyorsabban! Erősebben!
Megtettem, ami csak tőlem telt, hatalmas erővel löktem újra és újra tövig benne a hatalmas péniszt, szinte belepasszírozva őt az ágyba. Magamban hálát adtam a Griffért, mert bizony ezt az őrült tempót én magam nem bírtam volna ilyen sokáig. Egy végtelenségnek tűnt, mígnem Zafira karjai egyszer csak megrogytak és hangosan a párnába sikoltotta gyönyörét. Egész testében remegve terült el, hullámos haja csapzottan hullott izzadt hátára. Megvonaglott, ahogy kihúztam belőle a Griffet, akárha karddal döftem volna keresztül. Összeszorítva remegő combjai között kezeit az üres barlangbejáratra tapasztotta. Oldalra löktem a kimúlt szörnyeteget, majd kedvesem mellé rogytam óvón körbe ölelve őt.

Szelíden csókoltam Zafirát, ahol csak értem, vállát, tarkóját. Beszívtam puha haja illatát és örültem iménti viharos kielégülésének. Ránk is fért a pihenő, mert míg az Éjsárkánnyal csupán röviden játszadoztunk, az utóbbi menet – ahogy lopva az órára tekintettem – bizony már fertályórák óta zajlott. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy ez alatt milyen örömökben lehetett része, és hogy mennyire végesek az én lehetőségeim a tér és idő minden dimenziójában ehhez képest… „Post coitum omne animal triste est”, mondhatná erre bárki, és talán igaza lenne. Azonban én még nem voltam „post coitum” (amit furamód cseppet sem bántam) sem „animal” (amelyben viszont már így utólag kételkedem), ellenben a tények bizony ettől még makacs dolgok maradtak. Ilyen nyögéseket és sikolyokat bizony most először hallottam Zafirától, sosem láttam, hogy így élvezné a szexuális egyesülést, mint most… Míg én kétségek közt vergődtem, ő talán el is szenderedett eközben pillanatokra, majd karomba vackolódva suttogta szerelmesen búgó hangján:

- Atyaég… Atyaég micsoda… menet… csodálatos voltál. Nagyon ügyesen választottál. Tökéletesen! Ilyen bemelegítés után már azt hiszem meg tudok birkózni a Megvetett-tel is… Csak még pár percet engedj pihennem.
- Te… te folytatni akarod? Úgy értem… biztos akarod? Tudod abba is hagyhatjuk és… – nyeltem nagyot. Nem tudtam nem meghallani, hogy a bemelegítés szót használta. (Tudatlan voltam még persze a sárkányok világában és megdöbbent is egyszerre. Tehát ez csak bemelegítés volt? Előjáték? Ebben a nőben ezer szenvedélyes ördög lakozik? Vagy a bemelegítés amolyan szakszó, mint a sportban, hogy a nagyobb teljesítmények előtt kellően akklimatizálódjon a sportoló? Persze ha ebben a műfajban is lenne olimpia, úgy hiszem Zafira legalábbis dobogós lenne, de én bizony az aranyérmet is kinézem belőle.)
- Dehogy hagyjuk – nevetett – A világért sem hagynám kielégítetlenül a… kíváncsiságodat.
- Rendben. De kérlek, segíts. Nagyon igyekszem figyelni, de azért te is szólj, ha nem jó, amit csinálok.
- Nyugodt lehetsz, szólni fogok – fordult ismét hanyatt – de hidd el, nagyon ügyes vagy. Ez annyira jó. Tudtam, hogy ilyen figyelmes leszel… Nagyon szeretlek.

Szavai önbizalommal töltöttek el. Ahogy kézbe fogtam az utolsó sárkány görbe, rücskös testét, mégis némi félelem töltött el. Ennek már az én ujjaim sem érték át a vastagságát, s a kitüremkedések, bár némileg puhák voltak, ijesztően meredtek a zömök törzsből. Zafira érdeklődéssel figyelte, hogyan készítem elő, s talán tévedek, de esküdni mernék, hogy gyönyörködve szemlélte a „Megvetett” impozáns – mit impozáns, döbbenetesen hatalmas! – méreteit. Szürreális volt, ahogy a hajlott piros-fekete sárkány-hímtag íve szemérméhez simult, teljesen eltakarva a csodás panorámát. Megmozgattam a bejáratra fekvő kövér, rücskös testet, amely nem széthajtotta, hanem maga alá gyűrve morzsolgatta hamvas ajkait, tudatosítva mindkettőnk számára masszív jelenlétét. Míg én lenyűgözve szemléltem ezt a forgolódást, Zafira leplezetlen kíváncsisággal. Csak amikor lucskos bejáratához illesztettem az óriási makkot, nyelt egy nagyot, kezeivel idegesen gyűrögetve a paplant, amin feküdt.

Nem sok tapasztalatom volt a sárkányok anatómiájából, de azt talán mondhatom, hogy ismerem a női testet. Így, bár a sárkányokat eddig rendeltetésszerűen használtam, most célszerűnek látszott fordítani egyet az előrefelé görbedő, ormótlan jószágon, s hasával felfelé használatba venni – így tűnt logikusnak. Homályosan olyasmik jutottak eszembe, hogy G-pont és hasonlók, de bárki elhiheti, hogy a minket körbeölelő valóság izgalmasabb volt bármely elméletnél. Az óriási, oldalról szabályos háromszöget formázó, kúpos makk egyetlen lendülettel hajtotta szét a nagyajkakat, s a makk méretét tekintve majdnem felkiáltottam meglepetésemben, ahogy annak legvégső pereméig szaladt Zafirába, egészen a háton kezdődő pikkelysorig. Látszólag olyan könnyedséggel tűnt el a még mindig szűknek látszó alagútban, mint egy gyorsvonat, mintha a „szerelvény” vége csak a „mozdonyvezető” pillanatnyi ámulata miatt maradt volna le.

- Ez bement… Ez… bent van – néztem némiképp bután előbb magam elé, majd őrá.
- N-n-n-nem. M-m-még… n-n-nincs. – dadogta – tovább… Lassan… tovább.
Bólintottam, és ha eddig nem tudtam volna mi a lassú, hát most megtanulhattam egy életre. De tökéletes mesterem is volt hozzá, akinek gyönyörűséges teste ékesebben okított némán, mint bárki eddig szavakkal. Feszülten figyeltem minden rezdülésére és maga mutatta meg, mikor, meddig mehetek el. Nem volt nagy a mozgástér persze, mint mondtam, tán nagyarasznyi. S bár nemhogy centiről centire, de még annál is lassabban toltam előre benne az ormótlan szörnyet, az első akadály máris közeledni látszott: a lapos, ízelt sárkánygerinc harmadik pikkelye a többihez képest is hangsúlyosan, fenyegetően türemkedett ki. Ha lehet egyáltalán ilyet mondani, tovább lassítottam, bármikor készen a visszavonulásra. Az rakoncátlan, makacs-peckesen kiálló pikkely azonban átjutott a kapun, majd mögötte megszorult. Kihagyhatott a figyelmem egy pillanatra, későn vettem észre, hogy Zafira keze tiltón rebbent felém, s mire észbe kaptam, hüvelye már görcsösen rángott a Megvetett vastag törzsén, meg-megszorítva azt. Torokhangú, mély nyögései sejtették velem, hogy ezúttal az orgazmus kéjébe fájdalom vegyült, ezért menekülőre fogtam a dolgot.

- Nem, nem! Ne menj! – kérlelt, görcsösen a karomba kapaszkodva – az egészet akarom. Látnod kell… Képes vagyok… rá.
Maradtam hát. Hittem neki. Bármit elhittem volna neki, de szép arcánál és csodásan nőies felsőtesténél lejjebb nem mertem vetni aggódó tekintetem. A Megvetett talapzatát tartó kezem pontosan érezte, hogy talán ha félúton járunk csak és én féltettem Zafira épségét. Kicsit ő is kifújta talán magát, mert egyszer csak váratlan erővel szólított fel ismét a folytatásra.
- Most mehetsz tovább – utasított – de közben ne állj meg. Bármi történik, ne állj meg. Nyomd belém, tövig!

Megijesztettek a szokatlanul kemény szavak, de a „bármi” csak ezután következett. Komoly izomerőt kellett kifejtenem, hogy a súlyos sárkányt tovább erőltessem belé, ténylegesen küzdenem kellett minden centiért. Ha csak meglazult szorításom a síkosítótól és Zafira nedveitől lucskos talpazaton, hüvelye máris tiltakozva préselte kifelé magából a szörnyeteget. Zafira most egyszer sem sikoltott fel, egész lényével a befogadásra összpontosított, amely láthatóan cseppet sem lehetett könnyű számára. Feje a párnákra csapódott, egész teste megfeszült az erőfeszítéstől és a ki tudja minő élvezetektől. Hosszan, elhalóan nyögött, ahogy az irdatlan szörnyeteg előrenyomulása egész hosszában szétfeszítette belsejét. Végül nem volt tovább. A Megvetett koppanásig merült el benne, körötte gazdagon áradtak ki Zafira síkosítóval kevert nedvei. Testén apró remegések hullámzottak át, mint parányi erővonalak, mígnem ajkán lassan felderengett a már ismert, büszke mosoly. Szemhéja felpattant, tekintete ismét tiszta volt, de teli tűzzel, szikrákkal, kéjes szenvedéllyel! Kezével lenyúlt, s ellenőrizte, hogy csakugyan megtörtént-e teljesen a behatolás, majd mikor ujjai öklömre fonódtak, nehezen sóhajtott fel.

- Látod? Uralom őt! Az enyém. Nem tud nekem ártani. Pillants le és lásd magad.
Nem mertem kimondani azt, amit először gondoltam. Hogy már láttam. Hogy titkos félelmeimet legyőzve, pillanatnyi agóniáját kihasználva már megszemléltem, ahogy altestét szétfeszíti ez a szörny, ahogy nagyajkai egyetlen hatalmas O-betűvé tágulva lihegnek annak törzsén, s nem látszanak többnek egy vékony, pattanásig feszült bőrredőnél. Nem mertem elmondani az agyamba villanó bizarr hasonlatot, hogy buja öle vetekszik egy tengeralattjáróval, amely ellenáll az óceánok hatalmas nyomásának is, csak épp ez a nyomás most nem kívülről, hanem belülről fakad. Nagyot nyeltem. Talán ez volt az a pillanat, amikor kockáztatnom kellett. Egy lapra kellett feltennem mindent. Megmozgattam benne a Megvetett fantasztikusan vonzó, rücskös, formás testét, amelyet valaha az Ősi Istenek teremtettek, és Zafira teste engedelmesen reagált az újabb gyönyörre.

- Uralod őt… – bólintottam egyszerre kifejezéstelennek és fenyegetőnek szánt tekintettel – De nem uralsz minket… És mi, tudunk, neked ártani. Mi képesek vagyunk rá, hogy nagyon megkínozzunk! Mi képesek vagyunk arra, hogy kényszerítsünk, hogy végre behódolj nekünk! Mi képesek vagyunk rá, hogy a végső élvezetbe hajszoljunk téged!
- Képtelenség! Én parancsolok nekik!
- Többé már nem. Rettegd és féld hatalmunkat!

A Megvetett vastag teste hangos cuppanással hagyta el Zafira minden kéjre éhes barlangját. Nagyajkai megkönnyebbülten igyekeztek visszatérni normális állapotukba, ám az idő, amelyet kaptak, távolról sem volt elég ehhez. Immár minden félelem nélkül taszítottam vissza belé a vastag kéjdorongot, amely követelőzve tört magának ismét utat. Zafira felhördült a hirtelen mozdulatra, de nem állított le. Alighanem eltökélte, hogy valóban a végsőkig küzd ellenünk.

Nem tudta, hogy esélye sem lehet. Nem tudta, hogy a Megvetettet nem elég „csak úgy”, „mellékesen” szeretni a többiek mellett. Nem tudta, hogy ez a súlyos, tömzsi szörnyszülött olyan társat kívánt, aki erősen tartva megzabolázza őt, képes féken tartani, de ha kell szabadon is engedni a benne rejlő szilaj, visszafojtott erőket. Én megadtam ezt neki és így párosunk tökéletessé vált. Ideje volt, hogy az egyszerű fizikai méretek mellett elszabadítsuk a benne szunnyadó féktelenséget is! A Megvetett mozgása elárulta, hogy a lucskos kéjbarlang jócskán akklimatizálódott az elképesztő vastagsághoz, sőt ¬– bármilyen hihetetlen – azon is túl. A hajlott törzs már nem csak hasát felfelé fordítva, de pikkelyes hátát merészen felgörbítve az ellenkező irányból is ostromolta a húsbarlang falait, miközben duzzadó feje egyszer sem hagyta el azt, mohón szürcsölve és ördögi ravaszsággal forgolódva fürdött a meginduló izgalompatakokban. Zafira kéjesen zihálva tűrte szemérme kegyetlen gyötrését.

A sárkány, akárha a harc láncairól eloldott ebe lett volna, végső rohamra indult Zafira tekergő, vonagló teste ellen. Alighanem a többiekhez hasonlóan kudarcot vallott volna kellő támogatás híján, de így, sarkában velem nem hátrálhatott meg. Közel egy kilós tömege egy száguldó ágyúgolyó erejével csapódott újra és újra a szépséges lánytest mélyébe, rücskei és pikkelyei újólag szántottak végig az orgazmusoktól kétségbeesetten rángatódzó hüvely falain. A diadal kapujában váratlanul kinyújtóztatta meggörbedt testét, s bár termete így sem volt daliás, nyers erőtől duzzadó széles alakja pótolta mindazt, ami hosszúságából hibádzott. Egyszerűen lehengerlő, megsemmisítő volt! A Megvetett végre megtapasztalta a közösen learatott győzelem vérhez hasonlóan édes ízét, és örömében tüzes lángokat lehelve perzselte végig Zafira bensőjét. Zafira szemei fennakadtak a sorozatos gyönyörhullámtól, felsőteste az ágyról elemelkedve hajolt ívbe, ahogy karcsú testét megrázta a sárkány diadalmas ordítása. Eladdig hófehér mellkasán, keblén lángoló pír kelt életre, lassan kúszott fel a nyakán, majd egész arcát vörös ragyogásba vonta. Mintha lassított felvételt láttam volna, Zafira karjait megadó pózban oldalra emelve, elalélva hanyatlott le, tagjaiból elszállt ez erő, rongybabaként terült a párnák közé.

A Megvetett eközben győzelmi tort ült a meggyötört kéjbarlang romjain, olyan önfeledten lakmározva egykori úrnője legbecsesebb nektárjából, hogy csak többszöri hívás után volt képes otthagyni a számára bőségesen terített asztalt és visszatérni új parancsolójához. Távoztával a tágra nyílt, és a sok kínzástól úgy maradt, csak lassan záruló barlangszájból patakokban áradt utána a teméntelen kéjnedv, tisztes tócsába gyűlve széttárt combjai között. Eltávolítottam a kéjelgő jószágot a letarolt hadszíntérről, és az elégedett örömmel állt vissza társai légiójába. Nem kellett sok idő, hogy Zafira is magához térjen. Széttárt karjain ökölbe szorultak ujjai, ajkáról hosszú, kéjes-fájdalmas nyögés szakadt fel.

- Óóóóóó.
- Jól vagy? – tettem föl a világ legfölöslegesebb kérdését.
- Ahhhh... Jól – zihálta elhalóan – Csak épp nem tudok megmozdulni. És remeg minden tagom.
Ez valóban így volt, ilyen állapotban még sosem láttam.
- Elmúlik – biztosítottam kedvesen.
- És azt hiszem elzsibbadt az orrom! Nem, ne nevess ki, tényleg. Micsoda hülyeség. De tényleg így van!
- Jó volt? ¬– találtam meg az ilyenkor szokásos második legblődebb kérdéssel.
- Még kérded? Annyira… Ezt nem gondoltam volna soha. Hogy ilyen is lehet. Atyaég – sóhajtott – úgy érzem magam, mint akin átgázolt egy lándzsát szegző, félelmetes sereg!
- Örülök – mondtam, és valóban úgy is éreztem, mert…

Mert… boldog voltam, hogy ennyi örömben részesíthettem őt ezen az estén. Nem számított többé, hogy a számára is földöntúli gyönyörök eléréséhez én egyedül nem voltam eddig elegendő. Végre valóban úgy éreztem, hogy fel tudom dolgozni ezt, és a ma átélteket is. És ha így lesz, innen már csak felfelé visz az út. A mai estén Bábjátékos lettem, sőt több! Sárkányidomár! Tudtam, így már végre és bizonyosan igazi társa leszek Zafirának, és a sárkányos népmesék szabott szabályai szerint csakis boldogan élhetünk, míg meg nem halunk. Fellengzős gondolataimból az ő hangja térített magamhoz.

- Ennyi? Örülsz és kész? – nem éreztem elég erőt magamban, hogy elmagyarázzam neki a sok érzést és gondolatot, ami bennem kavargott. Ehelyett szorosan magamhoz öleltem.
- Nem, nem ennyi! Nagyon, nagyon szeretlek téged! Nem tudom elmondani, milyen csodálatos veled és milyen fantasztikus volt ez az este! Tudod, megismételhetnénk…
- Tényleg akarnád? – kérdezte.
- De még mennyire, Úrnőm! És azt hiszem, meg is van a következő jelöltem számodra… – pillantottam a Főnix közel háromarasznyi, a Griffnél is hosszabban nyújtózó, a Megvetettnél vagy hüvelykujjnyival vastagabb, ízelt, pikkelyes termetére.