Samoára sodort a szél 2.rész

Vendégeim kora délután megérkeztek Bakonybélbe. Ebben a Bakony hegyei közé bújt faluban béreltem házat. Takaros kis ház volt a Gerence patak partján, erkéllyel, muskátli illattal. Kényelmes szállást adott hármunknak, csak a lakóautó szűkölködött, alig fért be a kapun és az udvar sem volt elég tágas a számára. Barátaimnak tetszett a hely, dicsérték ízlésemet, kiváltképp a csend és a nyugalom nyűgözte le őket. A berendezkedés nem kevés időt vett igénybe mivel a poggyászok megszámlálhatatlanul fuvaroztatták magukat le s fel a lépcsőkön.
Másnap már pihenten keltünk. Napközben meséltem a környék nevezetességeiről, Sóbri Jóskáról, a bakonyi betyárról és cimboráiról. Cris barátom hamar Roobin Hoodot ismerte fel benne, nem járva messze az igazságtól. Ebédelni a szomszédos kifőzdébe jártunk, kedves, családias étkezőszoba volt, faragott bútorokkal, fényképekkel, a tulajdonos megannyi személyes emlékével. A szarvaspörkölt juhtúrós galuskával párját ritkította. Néhány hónap múlva, a samoai homokparton is ezt emlegettük, amikor szárított, sózott halat majszoltunk kínunkban.
Este kiültünk az erkélyre, a hold fénylő lámpásánál beszélgettünk. Cris magukról, az üzletről meg egyébről mesélt, látszott rajta szívesen vinné más irányba a szót, de felesége jelenléte zavarhatta.
- Hadd halljak arról a kincsről - mondta, és nagyot nevetett.
Váratlanul ért a felkérés, kicsit hebegve kezdtem, aztán olyannyira belelendültem, hogy egész éjszaka tartottam az előadást.  Sokat tépelődtünk azon: vajon Melle kapitány miért rakodott ki egy korallzátonyon, mi célja lehetett vele? A választ végre megleltük, a " Tabu " volt mindennek a nyitja. Már ősidők óta a samoai emberek kialakították tiltott övezeteiket, ilyen helyekre jószántukból nem léptek volna soha. Ez a hely is Tabu volt és ezt tudta a hajó kapitánya is. Abban az időben a felfedezés nem csak az emberiség tudását gyarapította, hanem a hatalom megszerzésének, a gazdagodás ragályos betegségének is eszköze volt.
A hajóskapitányok mindent összeharácsoltak, hogy megbízóik kedvébe járjanak. Gyakori volt, hogy misszionáriusok, telepesek, ajándékokat, ritka áruféléket küldtek Európába. A francia katolikus barátok, otthoni püspökeiknek akartak hálálkodni azzal a ládával, amit a hajóra raktak. Egyéb leírásokból tudjuk- mekkora keletje volt a Tahiti, fekete gyöngynek. A láda valószínűleg tömve volt e drágasággal.
Elmés kalandozásainkat lassan elnyomta a tücskök ciripelő hangja.
Jó álmokat kívántunk egymásnak és lefeküdtünk.
Délelőtt kerékpárcsengő hangjára ébredtünk. Egy tizenéves kislány kerekezett nap, mint nap a ház előtt, a csomagtartóban tejjel, kiflivel más kívánnivalókkal. Jó barátságba kerültünk amúgy vele, gyakran találkoztunk sétáink közben. Kíváncsi volt vendégeimre, így azután sok svájci csokoládét majszolt mostanság. Többször invitált egyikünket-másikunkat csatlakozzunk hozzá kis kerékpár túrára a patak partján, a családi biciklik közül csak találunk magunknak valót.
Gitta mindennapi reggelinket készítette amolyan tízórai időben. Nagyon megszerették a bundáskenyeremet, kevés márványsajtos krémmel, fokhagymás szalámival, most is ez készült. A mindennapos első feketekávét, amit én főztem -pocsék rossz kávét készítettek - az erkélyen fogyasztottuk nagy élvezettel. Borús, kellemetlen idő lévén úgy döntöttünk otthon maradunk. Gitta mosásba kezdett, magunkra maradtunk Crissel.  Felsejlett előttem, mennyire szereti, a feleségét s mintha kezdené eltaszítania magától, kapcsolatuk kezd hivatalossá válni, sokszor észreveszik magukon e kényszerű változást. Utazgatással védekeznek önmaguk ellen. Barátjának nevezett, álmodozónak tartott, talán Gittának is ilyen férfira kellene lelnie, aki megszabadítja a hétköznapok egyhangúságától - mondta. Ugyan már - ütöttem el a témát, kezdtem kellemetlenül érezni magamat, ennyi sok jót ugyanis már régen hallottam magamról. Tudtam, hogy betegeskedik de, hogy ennyire, nem gondoltam volna. Kint eleredt az eső, jó nyár végi zápor volt, hamar elállt, még a nap is kisütött.  Délután hirtelen megjelent Julika a kerékpáros kislány, Cris csak azutánra ígérte a csokit, ha hoz neki is egy kerékpárt. Hamar visszaért, egy női kerékpárt hozott, a hátsó kerekét színes, fonott háló díszítette mindkét oldalán. Intettek és elhajtottak.
Gitta és én kisétáltunk. A töredezett aszfalt még gőzölgött, arrafelé indultunk amerre eltűntek a szemünk elöl. Egy kis történetbe kezdtem. Gimnazista koromban cirkusz érkezett a városunkba. A cirkuszigazgató gyakran igénybe vett segítő kezeket a sátor felállítására, ilyenkor egy két ingyenjegyet osztott az alkalmi munkások között. Én is serényen húztam a feszítőkötelet, amikor odajött hozzám az igazgató. Maga okos fiúnak látszik, szeretnék magával beszélni, jöjjön a kocsimba - mondta. Bementem. Miről van szó?- kérdeztem. Arról van szó, hogy két oroszlánt hirdettünk a plakáton, de az egyik megdöglött így magának be kellene öltözni oroszlánbőrbe és a másik oroszlánnal együtt végrehajtani a mutatványokat. Nem tudtam viccel vagy elment az esze. Végül meggyőzött, száz forintot is ajánlott fellépésenként az ingyen jegy mellé. Az első előadáson az állatseregletre került sor, nagyon féltem a bőrömben, a kutyák macskák között, végül feltűnt az igazi oroszlán, a közönség felhördült - micsoda egy fenevad - félelmembe az állatszelidítőhöz ugráltam, meg is rémült, majd megnyugtatott - ha magát megtámadja az oroszlán, akkor úgyis lelövöm. Nem nyugodtam meg, már egyre közelebb ért hozzám az igazi oroszlán, éreztem a bűzös szagát, akkor belesúgott valamit a fülembe
- Pajtikám maga mennyiért szerződött?
Gitta hangosan nevetett, hirtelen karon fogott.
- Hülyeség, ezt te találtad ki- mondta.
- Nem én - válaszoltam.
A hatvanas években a komlói kórházban feküdtem, ott hallottam egy idős bányásztól, akinek mellesleg kovács volt a szakmája. A kórteremben - rajtam kívül, akinek ugyancsak azon fertályon sebészkedtek az orvosok - csupa aranyérrel operált beteg feküdt. Ez a bácsi, nap, mint nap szórakoztatott bennünket efféle marhaságokkal, aminek az lett a következménye, hogy az osztályon hamar fájdalomcsillapító hiány keletkezett, ugyanis a szüntelen nevetgélés igencsak megviselte ülepünket.
Mesélj még ebből a forrásból mosolygott Gitta.
Végig a patak mellett, az erdei úton jókedvűen kacarásztunk a sületlenségeken, míg nem elérkeztünk egy kis tisztásra, ahol padok, asztalok várták a vidám párokat. Leültünk, egymás szemébe néztünk s kerestünk valamit. Amit találtunk megrémített mindkettőnket. Gitta kezébe fogta kezemet és azt mondta: soha nem fogadná el más férfitől azt, amit a férje már nem tud megadni neki! Amíg Cris a férjem, nem lehet! Belepirultam abba, amit mondott, nehezen tértem magamhoz, de hamar kitaláltam mire gondolhatott. A nőiességét nem kaphatja meg senki! Egy pohár vizet merítettem a patakból, úgy éreztem le kell hűteni magunkat. Eltolta a vizes poharat. Nem mondasz semmit- szólt rám. Sok Shakespeare-t olvastam egykor, most idézzek valami szépet vagy legyek őszinte, ezen vívódtam. Ránéztem és ezt válaszoltam
- Milyen kár, hogy megöregedtünk, hogy ennyire józanul kell gondolkodnunk. Semmi kitérő a vakvágányról. Szép remény zakatol el mellettünk, milyen jó lenne, ha felkapaszkodnánk rá. Nem az a lényeg, hol vagyunk most, hanem hova juthatunk el- egy olyan állomásra ahol még nem jártunk és ez még nem a végállomás.
- Cris is velünk utazik?- kérdőn nézet rám.
- Cris nem utazik velünk, ő búcsút fog inteni nekünk - válaszoltam.
Most kutakodni kezdett az elmémben. Egy eldugott tekervényben megtalálta, amit keresett, a választ, ami felmentette az alól, hogy elutasítsa más férfitól azt, amit a férje nem tudott megadni neki. Kerékpárcsengő hangja verte fel az erdő csendjét. Julika jelent meg előbb, utána Cris is kitűnt az erdő fái közül. Leültek az asztalunkhoz, patakvízzel kínáltam őket. Hazafelé már tolták a kerékpárt mindketten. Cris és Gitta hátra maradtak. Julikát arról kérdeztem, merre jártak, mit láttak? Lelkesen beszélt, mindenre válaszolt, amit kérdeztem.
A vacsoráig szinte elbújtam a házban, kerültem a találkozást vendégeimmel, nem tudtam Gitta beszélt e férjével kettőnkről, furán éreztem magam. A vacsorához előmerészkedtem, közben semmiségekről folyt a társalgás. A végén bejelentettem, néhány napra magukra maradnak, a szüleimet kell meglátogatnom, majd sietek. Sajnálkoztak, annyit még megjegyeztek, hogy amíg távol leszek, körbejárják a Balatont.
Nagyon gyorsan eltelt az a két nap, amíg távol voltam. Amikor újra találkoztunk, szüleimről kérdeztek, ebédre menet vidáman nevetgéltek, én szorgosan rugdaltam a feltöredezett aszfaltdarabokat. A levesnél - Tyúkhúslevest ettünk cérnametélttel - Cris váratlanul elkezdte.
- Elmegyünk Samoára azért a kincsért! Nem igazán ért váratlanul e bejelentés, hiszen éjszakákat töltöttünk el ezzel a témával. Hosszasan fejtegettem nekik kutatásaim eredményeit, a történelmi előzményeket, a missziók tevékenységét, hajózási naplók részleteit, egyszóval elég alapos ismeretük lett ahhoz, hogy gondolkodóba essenek. Meggyőzni, és rávenni őket egy képtelennek tűnő kalandra sem előbb, sem később nem akartam. A sors döntött. Engem a kíváncsiság, svájci barátaimat a kalandozás űzte Samoára.