S megint esik a hó...

S megint esik a hó....

Hatalmas, kövér pelyhekben ismét megtámadta a földet a nagy fehér hadsereg, kiknek szándékuk csupán annyi, hogy takarót vonjanak a föld köré. s talán ismét kegyesek lesznek hozzám, és fájdalmam, s magányom is elrejtik a kíváncsi s kutakodó szemek elöl. Had maradjon legalább vérző szívem csak az enyém.
Megint azt a számot hallgatom... Bon Jovi – always, s megint kicsit belehalok. mint minden hóeséskor. hiszen az ehhez hasonló napok, s pillanatok a tieid, hozzád kapcsolódnak-de ezt te is tudod.
Emlékszel még? Feküdtünk az ágyon a füstölő illatával megtelt szobámban, s csak pár gyertya égett az asztalon. Fölém hajoltál, s megcsókoltál, talán ilyen szenvedéllyel, ilyen szeretettel még soha, majd elkezdted fürkészni az arcom, de a tekintetem kerülted. Éreztem, hogy valami bánt. Végig simítottam az arcod, mire te megfogtad a kezem, s belecsókoltál a tenyerembe behunyt szemekkel, majd kezem az arcodon tartva kinyitottad szemed, s szemembe néztél. Ekkor láttam meg a fájdalmat hatalmas barna szemeidben. Egy könnycsepp végig gördült az arcodon, pedig te sosem sírsz azt mondtad! Nem engedted el a kezem, nem hagytad, hogy letöröljem... annak ott a helye-mondtad. s csak tovább néztél... egyre több könnycsepp kezdte el saját útját járni finom vonásaidon. Hangtalanul sírtál. Egy csepp az arcomra hullott, s ekkor én is sírni kezdtem. Nem értettem semmit de tudtam, éreztem meghalok... elfordítottad a fejed, majd elengedtél, s felkeltél. Az ablakhoz mentél s belefúrtad tekinteted az éjszaka sötétjébe, nem itt jártál lélekben, tudom. én felültem s rágyújtottam, de a könnyeim még mindig nem akartak elállni... szólni nem tudtam, s nem is mertem, féltem. Féltem attól, amit elmondanál, hisz már sejtettem. Életemben először szembesültem azzal milyen gyávának lenni, milyen az amikor nincs erőm, s elég bátorságom megtudni az igazat...

Megfordultál, a zsebedbe nyúltál, kivettél egy doboz cigit, rágyújtottál te is. Aztán a cigaretta parazsát figyelve-mint, ha még nem láttad volna ezerszer-megszólaltál: „mennem kell”. A hangod elhaló volt vonásaid hiába rendezted vissza a póker s egyéb emberi játékok szabályai szerint. Ezt mindig csodáltam benned... bármekkora vihar tombolt benned az arcod kifürkészhetetlen maradt, nem engedtél meg magadnak áruló jeleket sem, kivéve most. Hisz nem csak a hangod remegett a kezed is ahogy a szádhoz emelted a cigarettát.
Ez volt az a mondat, amitől féltem... sejtettem, hogy eljön ez a pillanat, hisz te is megmondtad... ha hívnak menned kell, köt a szerződés. S persze amit nem mondtál ki de tudtam... nincs ami ide köt, ehhez a pici országhoz, s még én sem tartóztathatlak fel.. bár nem is tenném. Ezt meg te tudtad, ezért mentél bele ebbe a kapcsolatba. Csak azt nem sejthetted, hogy nem csak én sérülök mikor ez a mondat, majd elhagyja az ajkaid... Emlékszem az első csókra... az első pillanatra mikor a karodban tartottál, az első „szeretlek”-re...
leültél mellém, ez hozott vissza a jelenbe. Elnyomtam a cigarettám-veled egy pillanatban, mint mindig (még ebben is megvolt az összhang)- s meg akartam fogni a kezed, de te el húztad. ez jobban fáj,t mint eddig bármi ami történt az eltelt percekben-vagy órákban? - nekem éveknek tűntek...
szívem szerint ordítottam volna veled, hogy tudd, mit érzek... beleordítottam volna a nagy csendbe ami köztünk feszült, hogy lehet menned kell, de még itt vagy! Ébredj fel! Használd ki, s én hadd legyek önző és had használjam ki a perceket, órákat, napokat, amit még veled tölthetek...
„mikor...?”- ennyit a nagy szenvedélyekről, az ordításról, egy halkan elsuttogott mikor, mint a bűnös kire kihirdették a halálos ítéletet, s tudni óhajtja hány napig élvezheti még a nap sugarainak cirógatását. S ekkor döbbentem rá, hisz ez vagyok én , s ő a nap... banális ugye?
„holnap”-mondta.
Az indulataimon már nem tudtam tovább uralkodni, s zokogva zúdítottam nyakába a magamban feszengve feltett kérdéseket: mióta tudod, miért nem szóltál, miért, miért, miért....
erre ő nem válaszolt csak a karjaiba vont... „psssssssszt... erős lány vagy te, nem kell a hiszti, nem olyan nagy dolog. Emberek jönnek mennek egymás életében. én besétáltam a tiedbe s most távozok. ezt fogadd el.”
elfogadom persze elfogadom, főleg ha örökre így ölel.. de most pont ennek ellentétéről beszélünk... jobban mondva beszél... hogy ilyen az élet, meg élj a mának és hasonló sablonos dolgok... pedig ő sosem volt sablonos... itt valami árulás van. felemelem fejem a válláról s a sírást abba hagyva a póker-arcba fúrom tekintetem. Feszeng. Megcsókolom, s ő hagyja... érzem, ahogy egy könnycsepp legördül az arcán s az enyémhez ér. ajkaink elválnak egymástól, de nem nyitom ki a szemem... időt adok neki, hogy újra rendezze vonásait, a hangját megtalálja - s meg is köszörüli a torkát- , hogy a remegést abba hagyja... mint egy jó színdarab.
Már tudom, érzem, hogy ő is szenved, csak ő „férfi” és persze erős.

Felkelek, s kinyitom a szemem, kész is a mű. Íme itt ül előttem Ő. Ő akit ismerek, s nem sejti, hogy azt is aki benne lakik.
Hát legyen, játszunk szerepet. „gondolom akkor lassan menned kell. bepakoltál már? Reggel korán indulsz?”-s közben oldalról belepillantok a tükörbe ami a falon található, nyugodt hang az arcon maszk... nem is rossz teljesítmény elsőre. Nem hiába, jó mesterem volt. majd egyszer talán megköszönöm neki.
Még ő is meglepődik rajtam, némileg komikus a jelenet, de engem a sírás fojtogat.
”már bepakoltam, de tényleg korán indulok, hajnalban...”
„jó, akkor ki kísérlek”-azt hiszem kezdek magamtól megijedni, de amint látom ő is tőlem. Igazán nem értem miért, hisz tudhatná, ő alkotott.
Felkel, a szoba ajtajában megfogja a karom visszaránt, s magához húz.
kutatva néz szemembe, keresi azt a nőt akit ismer, akit pár perce eldobott, elhagyott, megtiport s akit szeretett. Megcsókol, vadul követelőzően, szenvedéllyel s szeretettel – visszacsókolom, amúgy hidegen.
Elenged s rám néz kérdően, egy félmosolyt kap válasznak s elfordulok - mielőtt még meglátná a könnyeket a szememben.

Felöltözünk. Kabát, sál, csizma hiszen tél van. január, bár hó még nem esett úgy , hogy maradt is volna belőle valami a földön. kinyitja előttem az ajtót, s előre enged -mindig úriember volt. Kilépek, hatalmas hófehér pelyhekben hull a hó, szinte már mindent belepett. lassan haladva sétálunk egymás mellett a kihalt utcán, a talpunk alatt ropog a szűz hó. Nem szólunk semmit, mit is lehetne mondani. Odaérünk a buszmegállóba, s várunk szép csendben. Ő az arcom fürkészi én az erdőt. A hó egyre sűrűbben esik, mint ha minket akarna betakarni, marasztalni, konzerválni... s talán a fájdalmunkat enyhíteni szépségével. a természet kegyes mint mindig.

Csendesen hallom a busz közeledő zaját, s valószínűleg ő is mert megszólal: „felhívlak ha odaértem, és írni fogok. E-mailt keveset, hisz tudod nem szeretem, de levelet is... minden nap. Hiányozni fogsz nekem, sőt már most hiányzol...”
ez volt az amire nem voltam képes válaszolni, mert ha egy hangot is kiadok az álarc mit magamra erőltettem a semmibe vész...
már látom a busz lámpáinak fényét amit a hó visszatükröz, milyen gyönyörű fényjáték- ekkor hirtelen magához húz s megcsókol. Ez már nem szenvedélyes ez könyörgő s alázatos, megbocsátást kérő... elereszt... sír.”szeretlek”-mondja, s a busz ajtajai már nyílnak is, s felszáll, de nem megy beljebb, vár...
vár egy szóra, egy felmentésre, egy megbocsátásra... s az ajtó bezárul, a busz elindul.
Ott maradok egyedül a magányommal, a lelkemmel, ami darabokban van, a vérző szívemmel s egy szóval a nyelvem hegyén amit már csak a néma hópelyheknek, a fáknak s az egyre vadabb szélnek suttoghatok el. A szót mi neki most talán a világot jelentette volna. Nekem biztos. azt a világot ami végleg összetört.
„szeretlek...” suttogom bele az éjszakába, s nem tartom magam tovább...
Leroskadok a friss hóba s zokogni kezdek... miatta, érte, magamért, mindenért.