Ronin

Az utca pora a szemedbe száll, és elhomályosítja egyébként éles látásodat. Magad is okozod a problémát, ahogy a szandáloddal, nagyokat lépve taposod az utad magad előtt, és alatt, érzed, ahogy a kósza homokszemek befurakodnak a lábbeli, és a talpad közé. Érzed, mert mezítláb vagy, a szabados lábalávalóban.
Ahogy a házakat nézed, és a lakóikat, esetleg a járókelőket, mindenki arcán látod, mit gondol rólad: csavargó, hontalan, szakadt, ápolatlan fráter. De páraknak, más, rövidebb véleményük is lehet: Ronin.
És igazuk van, te tudod, és elfogadod ezt. Hiszen, az vagy, és nem is szégyelled. Hiába szakadtak a ruháid, csapzott a hajad, néhol koszos a bőröd – szabad téren, patakokban, folyókban mosdasz, de már rég nem találtál egyet sem – úgysem ez számít.
Nem az aranyak, amik a zsebedet is húzhatnák, vagy a díszes szövetek, amikkel elrejthetnéd magad mindenki elől. Egyedül, a kardod, ami számít. A katana, ami a hüvelyébe csúsztatva pihen az öveden, és aminek bár markolata koszos, és kopott, tsubája az egyszerűnél is egyszerűbb, de pengéje makulátlan, éles, és halálos volt.
Hosszú, csapzott hajadat lengeti a lágy, langyos szél, amely virágok illatát hozza a falun kívülről. Tavasz van, bódító szaghalmazt érzékelsz, de meg sem rezdít: megszoktad, hiszen az éjszakáid nagy részét a szabad ég alatt töltöd. Vándor vagy, valaki, aki sehonnan nem hiányzik igazán, így járod a földet, mert keresel valamit. Magad sem tudod, mi az, de úgy érzed, rájössz, mihelyst ráakadsz.
Egyedül járod az utat, senki nem áll melletted, igaz ellenségeid sincsenek, mert már halottak. Nem hagyod az ügyeid lezáratlanul. Alkalmi társaságod néha akad: mindössze egy kis pénze kell szert tenned, és ahol az arany, ott megjelennek az ideiglenes cimborák, szajhák, és egyéb színes egyéniségek. De ők semmik a számodra, az idődet töltöd velük, mégis, nem jelentenek mást, pár órányi unaloműzésnél. Egyedül vagy.



Körülnézel, sokat látott szemeiddel: ez egy békés falu. Földművelők lakják, a férfiak, görnyedt háttal, vállaikon szerszámokkal térnek haza, egyszerű, szegényes házaikba. Itt sem leszel sokáig, gondolod. De egy szaké még belefér… feltéve, hogy van itt vendéglátóhely.
Minden fáradtság nélkül járod körbe a kis települést, míg végül találsz egy kis bódét, néhány paddal előtte. Odalépsz a tulajhoz, előhalászod az utolsó aranyaid egyikét, az asztalra csapod, majd annyit szólsz:
- Szakét.
Mire az idős férfi megjelenik az itallal, már ülsz, és jobb kezeddel nyúlsz is az edényért, amiben az átlátszó folyadék lötyög. Ez nem Edo, itt nincs fényűzés, még a csésze is földtől maszatos kissé, ám ez téged nem zavar: jobban szereted az ilyen helyeket, az emberek kevésbé érzéketlenek, mint a nagyobb városokban. Más az atmoszféra.
Hangos szavak ütik meg a füledet, miközben felhajtod az első kortyot rizsből főzött italodból. Nem igazán érted, mert valamiért torz, és távoli. De mintha közeledne, és tisztulna, ébredsz rá. Kezed ösztönösen rátéved a kardod markolatára. Ami vezeti, az egy harcos megérzése, amit számos párbaj, és csatamező vérgőzös harci látomása szült meg.
Az utcába, három, díszes, és tiszta ruhát viselő alak kanyarodott be. Tartásuk, egész megjelenésük, és kisugárzásuk egyfajta gőgöt, büszkeséget sugallt, és ezt a képet tette teljessé, az oldalukra kötött – wakizashiból, és katanából álló – kardpár is. Szamurájok, gondolod, és biztos vagy az elméleted helyességében.
A daimiyo tehát kiengedte a kutyáit játszani. Idefelé láttad a földesúr lakát: szolgák hada, őrök, csatlósok, hideg fényűzés, amely mellett a szegény falu eltörpül. Tudod, hogy a hájas, mások húsán meghízó uraságot nem érdekli ezeknek az embereknek a sorsa.
A szamurájok azt tettek, amit akartak, élet, és halál urai voltak, ha valaki ellenszegült az akaratuknak, jogukban állt ott helyben levágni. A tiszteletre méltó, igazi harcosok tudták ezt, de nem használták ki. Viszont az alacsonyrendű csatlósok… ebből éltek.
- Szajhát! – üvöltötte az egyik. – Hát nincs ebben a koszfészekben egy valamirevaló kéjnő sem?! – fröcsögte, majd kutatni kezdett a tekintetével, míg végül észrevett egy fiatal lányt, feltehetően földművelő gyermekét: ruhái egyszerűek, és kissé piszkosak voltak, ám arcának szépsége, és alakjának már-már tökéletessége még a te figyelmed is megragadta.
- Te jó leszel! – vigyorgott a szamuráj, és ellentmondást nem tűrve, elkapta a lány karját, és húzni kezdte maguk felé. Szerencsétlen teremtés arcán látszanak az érzései: ellenkezne, de nem mer. Nem is fog. Így mennek a dolgok, hiszen senki nem száll szembe a hatalom képviselőivel.
Felhajtod a maradék szakét, és felállsz, majd nagy léptekkel megközelíted a csoportot. Mivel a csatlósok gyorsan távolodtak, te is megszaporázod a lépteid, és összeszedve – a szakétól kissé rekedtes – hangodat, utánuk is kiáltasz.
- Eresszétek el! – hangod erős, reszelős, és ellentmondást nem tűrő.
- Mi a… - fordul vissza az egyik harcos.
- Eresszétek. Vagy baj lesz. – egészíted ki az előbbi kérelmet, miközben bal tenyered körbefonja a katanád hüvelyét, kicsi, ám annál fenyegetőbb gesztus ez.
- Hogy mered, te utolsó, mocskos kis csavargó! Mi Katsushiha nagyúr emberi vagyunk! Meguntad az életed?
- A nagyúr, egy söpredék – köpöd lazán – ahogy az emberei is.
- Te mocsadék! – üvölti rád a férfi, és kardját kirántva, rohanni kezd feléd. Te alig mozdulsz. Mindössze hátralépsz bal lábaddal, és megdöntöd a csípőd.
A szamuráj elrohan melletted, vér fröccsen, mintha apró vörös levelek hullanának egy fáról,  acél suhogása hallatszik. A férfi megáll, és értetlenül mered a lassan kibuggyanó beleire. Hátrafordulva, láthatja, ahogy elteszed a fegyvered, és amint a keresztvas a hüvelyig ér, életének is vége.
- Hirosuka! – üvölti a második, a harmadik csak mereven néz, és nem ereszti a lányt.
- Menjetek békével – mondod, továbbra is érzelemmentes, hideg hangon – őt hagyjátok itt, és menjetek. Nem lesz bántódásotok.
- Hirosuka! – ismételte a férfi, és csatakiáltást a levegőbe engedve ront rád, láthatóan nem fogja fel: közel sem az ő szintjén állsz. Elé lépsz, egy erőteljes láblendítéssel kisepred alóla a végtagjait, majd előrántod a kardod, és átdöfsz a testén, amely még el sem esett. Gyors vagy, sokkal gyorsabb, mint azt az ellenfél felfogni tudná.
A második szamuráj is holtan esik össze. Ez még téged is meglep, de a harmadik arcán nem is látszik semmi ingerültség. Elismerően néz rád, és elengedi a lányt, aki szabadulva azonnal elrohan, a házak közé. Elteszed a kardod, miután letörölted róla a vért.
- Yoshi Narusega vagyok. A Yoshi klán örököse, és legerősebbje. – szólít meg magabiztos hangon a férfi.
- Nem kérdeztem. – veted oda – Nem fogok emlékezni rá.
- Nem is várom el, egy halott embertől. Mi a neved ronin?
- Nanashi – mondod hanyagul. Nincs neved, így rád is illik a szó, amely annyit jelent: „Névtelen.”
- Tehát nem mondod el. Pedig talán közöltem volna a nagyúrral, mikor elviszem neki a fejedet.
Azzal Yoshi is elindul feléd, kihúzza a kardját is. A fegyver míves, igazi mestermunka, ezt már távolról látod: a hamon elegáns vonalú, a tsuba díszített, a markolat finom szövettel borított. Elmosolyodsz. Díszkard, semmi több.
Nem vonod ki a sajátod. Csak azok láthatják a pengét, akiknek elég gyors a szemük. Könnyedén ellépsz az első csapás elől. A másodikat elengeded a csípőd mellett, a harmadik után pedig, Yoshi háta mögé bukfencezel. A harcnak abban pillanatban vége van, amint a jobb kezed eléri a kardod markolatát. Egyedül te látod a csapást, amivel széthasítod az ellenséget derékban: nincs még egy ember, akinek a katanája gyorsabban ölne, mint a tied.
Lecsapod a vért a pengéről, majd szertartásos mozdulattal a hüvelyébe csúsztatod a fegyvert. Ekkor veszed észre, hogy a falubéliek figyelték a párbajt, látták, hogy mit tettél a lányért.
- Idegen! Eltemetjük őket. – lép hozzád egy idős, hajlott hátú férfi. – Ha most elmegy, nyoma sem lesz annak, hogy itt volt. Köszönjük, amit tett…
- Még nem megyek. Úgy döntöttem… - fontolod kicsit, ám végül mégis kibököd – meglátogatom a kastélyt.
Azzal otthagyod a ledermedt falusiakat, és elindulsz, az új harc felé. Tudod, azt gondolják valamiféle démon szállt meg, ami elveszi az eszed, és a halálba hajszol, ám ez nem állíthat meg: még csak nem is érdekel. Hiszen keresel valamit. Talán értelmet az életednek, célt a pengédnek. És van e jobb módja a kutatásnak, mint próbára tenni magad, minden létező akadály ellenében?
Szakadt, egyszerű ruhádat tépi a szél, hajadat rendre a szemedbe fújja… de nem zavar. Hiszen, a szél a barátod. Mindig kísér az utadon.
Egyedül vagy… a szél mégis, mindig társadul szegődik.