Reménytelenül..

21 vagyok úgymond fiatal. Korom ellenére egy nem egyszerű ember. Szigorú és realista. Őszintének és egyenesnek tarom magam. Nem vagyok olyan, mint a korombeli lányok. Engem a szakmám /gépészmérnök/, az autók és a sport érdekel. Talán ebből adódóan a velem egykorú srácok szóba sem jöhetnek. Évek óta vagyok szerelmes egy emberbe, ami viszonzott is. Igen jelentős korkülönbség van köztünk, de ez sosem jelentett köztünk problémát. Szinte mindenben összhangban vagyunk, mindent megosztunk egymással, ha együtt vagyunk, boldogak vagyunk. Ezt a kapcsolatot őszintén sosem mertem felvállalni, mert a környezetünk nem fogadná el. Évekig titkoltuk, de nekünk úgy is jó volt, a lényeg a szerelmünk volt. Sok mindent feladtam, félre tettem ezért a kapcsolatér t, de egyetlen érzés sosem hagyott nyugodni, a hazugság . Naponta hazudtam ezért a kapcsolatért mindenkinek ,végül már egyre nehezebben néztem az emberek szemébe, felvállalni őt meg végképp nem volt bátorságom.Egy napon arra ébredtem ,hogy ezt már nem bírom tovább. Nagyon nehéz volt, de kimondtam a végszót. Lelkem mélyén tiltakoztam az egész ellen, hiszen szerelmes voltam abba az emberbe.

Pár hónap elteltével megjelent az életemben egy srác. Nálam pár hónappal fiatalabb. Nem vettem őt komolyan. Egyre többet találkoztunk, végül naponta együtt voltunk. Esténként sétáltunk, sokat beszélgettünk. Nem szerettem, de sokat jelentett nekem. Ő szeretett, de megértett, hogy nem akartam többet.
Jött a nyár nem találkoztunk. Bennem egész nyáron kavarogott minden. Közben az exemmel újra találkozgattunk, de nem akartam, hogy újra kezdődjenek a régi dolgok, hiszen tudtam, hogy esélytelen. Pedig nagyon-nagyon vágytam rá.

Jött az ősz. Próbáltam felejteni, újra találkozgattam a velem egykorú sráccal, végül kiegyeztem benne. Nem szerettem, de kedveltem, és reális volt a kapcsolat. Végig kerestem a fiúban valakit, alakítgattam, kritizáltam, sosem volt ő nekem elég, gyereknek éreztem magam mellett. A vége egy durva szakítás lett, már nem tudtuk egymást tolerálni. Ő próbált változni én próbáltam elfogadni, de sosem sikerült egyik sem teljesen. Szakítás lett a vége, de jobb így mindkettőnknek.

Már jó ideje annak, hogy nem láttam őt, de naponta gondolok rá. Lelkem mélyén hiányzik. Fogalmam sincs, hogy érzek e iránta e valamit. Tudom, hogy barátnője van és, hogy boldog vele, aminek én örülök, mert tudom, hogy mellettem sosem lenne az.
Magamban érzem a hibát, hiszen ott is van. Egyszerre érzem magamat hazugnak, gyávának és kegyetlennek.

Hazug vagyok, mert évekig hazudtam a környezetem szemébe, gyáva vagyok, mert nem mertem felvállalni azt az embert, akit szerettem, kegyetlen vagyok, mert hónapokig hitegettem egy embert. Lelkem mélyén meg végtelenül üres, mert eldobtam magamtól mindent, amit szeretek. Most nincs semmim, de végre bele merek nézni az emberek szemébe, és bízok az időben, hogy egyszer úgy ébredek, hogy nem gondolok egyikre sem és reménykedek abban, hogy lesz majd egy ember egyszer, akit nyíltan és boldogan szerethetek.