Régen történt

A kisfiú a kavargó hópelyheket bámulta. Orrát az ablakhoz nyomta, s rálehelt a tiszta üvegre, aztán apró ujjaival a homályos foltba rajzolta nevét. Régen esett ilyen szépen a hó ezen a vidéken. Sűrű, nagy pelyhekben öltöztette fehér ruhába a környező vidéket. A gyerek oldalra hajtotta fejét, s úgy figyelte tovább a fehér kristályok háborúját. Összébb húzta magán a takarót, de szemét nem vette le az ablakon túli világról. Rajta kívül csak a bátyja volt a kis házban, szülei temetésre mentek.
- Mi van öcsi? – csendült egy hang a háta mögött.
- Hideg - felelte egyszerűen a fiú, de nem nézett hátra.
- Tél van, ez természetes – mondta erre a másik, s úgy vizsgálta öccsét, mintha az megbuggyant volna.
- Ők is szoktak fázni? – kérdezte a gyerek.
- Kik?
- Akik meghaltak – felelte egyszerűen a kisfiú.
- Nem. Ők már nem éreznek semmit – rántotta meg a vállát az idősebbik, de egy kicsit zavarba jött a kérdéstől.

Nem sokkal volt öregebb az öccsénél, csupán pár év volt köztük, így még ő sem volt teljesen tisztában a dolgokkal. Szülei azt mondták, hogyha az ember meghal, elmegy máshová. Ezt persze ő nem teljesen értette, mert hogy is mehetne bárki bárhová a teste nélkül. De nem volt egy elmélkedős típus, így gyorsan elfelejtette ezt a kérdést.
- Nem értem – jelentette ki a kisfiú. Nem várt választ, ez csupán egy kijelentés volt. Még mindig a szélben táncot járó hópelyheket figyelte. Gyerek létére nagyon értelmes volt, s szívét ezer meg ezer kérdés foglalkoztatta, olyanok, melyekre még a felnőttek sem tudtak választ adni. Sok mindent nem értett, s egyfolytában ezeken a különös dolgokon jártatta az agyát. Szülei erről nem tudtak, ahogy testvére sem, bár neki gyakran tett fel furcsa kérdéseket.
- Ő sem érez már semmit? – nézett bátyjára könnyes szemmel a kisfiú.
- Maryre gondolsz? – kérdezte az idősebb.
- Igen.
- Nem, Albus. Ő sem érez már semmit – felelte.
- Ez nem igazság – mondta halkan a kisfiú, s újra a hópelyheket kezdte figyelni. A lány, akinek a temetésére mentek a szülei, a legjobb barátja volt. Órákat töltöttek együtt a közeli erdőben, kalandokat éltek át, és meséket.

Véletlen baleset volt. Mary túl magasra mászott, hideg volt, az ujjai pedig elgémberedtek, nem tudott rendesen megkapaszkodni. Senki sem hibáztatta a fiút, ő még is úgy érezte, hogy neki kellett volna vigyázni a lányra. „Meg kellett volna akadályoznom, hogy felmásszon!” – gondolta keserűen, de már nem tehetett semmit, így szívét tovább mardosta a bűntudat. Mary igazi barát volt, s a gyermek úgy érezte, ezentúl senki sem érti majd meg. Ő is el akart menni, messze, oda, ahol Mary van. Mert ugye, csak van valahol...
- Aberforth! Ha... ha egyszer felnövünk, ugye mi is meg fogunk halni?
- Igen, egyszer igen – felelte halkan az idősebb.
- S ha én nem akarok felnőni? – kérdezte gyermek. Először azt akarta mondani, hogy meghalhat-e most is, de azt nem merte.
- Ugyan már! Hisz felnőttnek jó lenni! Gondolj csak bele! Azt tehetsz, amit akarsz! – lelkendezett a testvére. A másik nem válaszolt. Ő nem akart felnőni, Mary nélkül nem. A két gyerek között régóta elvághatatlan kötelék feszült, a legmélyebb szereteté és barátságé. De az egyikőjük most elment, s a másik ezt képtelen volt elviselni.

A kisfiú elfordította tekintetét a bátyjáról, s elmerült a hópelyhek lágy forgatagában. „Utána mehetnék – fordult meg fejében a gondolat. – Azt mondják, az öreg molnár tavaly megfagyott az erdőben, mert eltévedt.”
A fiú hirtelen felpattant az ablaktól, lerázta magáról a takarót, s kiszaladt a házból. Az udvaron nagyon hideg volt, s bár a gyerek szinte reszketett, mégis messzebb szaladt. Aztán véletlenül elbotlott valamiben, s elterült a földön. Arca a hóba fúródott, ruhája pillanatok alatt átázott. Megfordult, s felnézett az égre. Nem látott mást, csak a szédülő hópelyheket, melyek árvízként zúdultak alá az égből. Gyönyörű látvány volt.
Hirtelen testvére arca jelent meg felette.
- Jól vagy? – kérdezte rémülten a fiú.
- Csak a felnőttek halhatnak meg? Szerintem én most is meghalhatok. Mi értelme várni? Mary is meghalt, nem?
- Te megőrültél! – kiáltotta rémülten a testvére. – Gyere be, de azonnal! Apa meg fog verni!
A fiú újra elkezdte az eget fürkészni, s nem törődött testvére rémült pillantásával. Nem tudta eldönteni, mit tegyen. Szíve egyik fele azt súgta, hogy álljon fel, menjen be a házba, s tegye, amit tennie kell. Másik része azonban meg akart szabadulni a világtól, el akart felejteni mindent.
A hópelyhek egyre vadabbul kavarogtak körülötte, de ő még mindig némán feküdt.

„Most is úgy esik a hó” – gondolta az ablaknál álló sötét alak, de egy régi kép újra magával ragadta.

- Aberforth!
- Igen? – tekintett fel a kamasz fiú.
- Egyszer azt mondta, hogy szép lesz felnőni. Emlékszel? – kérdezte az ablakon túli világot szemlélő fiú.
- Igen, miért?
- Még most is azt hiszed?
- Igen – felelte hanyagul a másik.
- Tévedsz – jelentette ki magabiztosan az alig tizennégy éves gyerek. - Szerinted apa azzal foglalkozik, amivel akar? Szerinted így élnénk akkor? – kérdezte a fiú. - Sosem teheted azt, ami a szíved igazi vágya, mert korlátok közt élünk. Még a varázslók is – tette hozzá halkan. Tudta ugyan, hogy a bátyja úgyse érti meg, ő nem erre született. Egyébként ez a gondolat volt a legrosszabb, ami nyomasztotta a fiú elméjét. Az, hogy úgy érezte sosem lesz igazán szabad. Egész életében engedelmeskedni fog szabályoknak, eleget tesz kötelességeknek, s ez már ilyen fiatalon nem hagyta nyugodni. Nem akarta elfogadni ezt a tényt, s ki akart törni a bűvkörből.

Az ablakon esőcseppek futkároztak, a távoli hegyeket homályba burkolta a nyúlós köd. Kint minden sárban úszott, s a fiú szíván eluralkodott a lehangoltság. Lassan már elfeledte, hogy egyszer meg akart halni. Akkor azt gondolta, börtönben él. „De a kulcs nálam van, így mégis szabad vagyok, hisz akkor vetek véget a rabságnak, amikor nekem tetszik.” – gondolta. A gond csak az volt, hogy hiába volt birtokában a kulcs, ha most mégis csak egyszerű fogolynak számított.
A vihar lassan elcsitult, a tompa kopogás megszűnt a tetőn.

- Régen történt – sóhajtott fel a Tiltott Rengeteg fáit fürkésző igazgató. „Sosem növök fel igazán, pedig Aberforth szerint szép lehet.” Elméjén végigfutott még néhány emlékfoszlány. Senki sem tudja, hogy sokáig vívott harcot a halál gondolatával. Érezte már megváltásnak, volt, mikor szinte várta. Most azonban tudja, hogy a dolgoknak megvan a maguk rendje, semmit sem lehet siettetni, s nem is kell. Egyszer a halál is eljön, de az csak egy új kezdet.
Dumbledore megint sóhajtott egyet, majd megfordult, s az íróasztalához sétált. „Kötelességek – gondolta, s elmosolyodott. – Szeretem ezt csinálni.”