Reactorfighter - Az Infiltrator-tervezet 3.

3: Dupla vagy semmi!

1

- Komolyan mondom, hogy ott volt! – mutatott az égre fényes arccal Ákos, miközben idegesen topogott átázott tornacipőiben a stégen. Mellette állt Novák Norbert, egyik személyes jó barátja, és egyben a csempészáru egyik raktárosa is. Egyszemélyben ő felelt a terjesztésért, a fegyvereivel kereskedők fizetéséért, és természetesen az őt eltartó bűnszervezet fegyverrel és lőszerrel való ellátottságáért is. A maffiahálózat nagyfőnökének már hosszú ideje igen értékes segítsége volt, ráadásul a testvére, Novák László rendőr százados volt a BRFK bűnügyi osztályán.

Novák Norbert pedig roppant lelkiismeretesen végezte a munkáját, miközben ártatlan könyvelőnek tüntette fel magát. A ház lakói nyilván nem figyeltek fel rá, hogy hosszú ideje ugyanazok az ügyfelek látogatják. Mindössze egyszer állt bíróság előtt, súlyos testi sértésért.
- Szerintem meg egyszerűen csak berúgott jó szokás szerint, itt fetrengett részegen a mólón, és álmodott. – válaszolta nyersen Norbert, és feljebb húzta szürke kordnadrágját a beléfűzött fekete övnél fogva. Csöppet sem volt jó kedve, mikor az éjszaka közepén Ákos rátelefonált, hogy egy ufót látott a Csorba-tó mellett, és kiszállt belőle egy idegen-ember páros.
Ákos hátralépett egyet, a mólót körbenyaldosó békés, zöldesfekete vízre nézett, majd széttárt karokkal ismét Norbertra.
- Esküszöm, hogy így igaz! Akármennyire is hülyeségnek hangzik…
- …ez egy hülyeség. – vágott közbe türelmetlenül Norbert, és a halvány pehelyfelhős eget pásztázta utálkozva. Ilyen hülyeséggel cseszeget engem hajnali fél négykor, ahelyett, hogy inkább a megrendeléssel törődne. Már jó ideje várjuk azt a kilencszáz darab kilenc miliméteres acélmagvas töltényt, amire előre odaadtuk a pénzt neki, amit persze azonnal el is játszott a kaszinóban, a maradékot italra költötte, és mikor már hótton volt, mindenféle faszságokat vizionált. Most először fordult elő, hogy elégedetlen volt Ákossal, annak ellenére, hogy tudta, amint megkapta Ákos tőle a neki küldött pénzösszeget egy-egy fegyverszállítmány után, azonnal a játékterembe megy, hogy próbára tegye a szerencséjét.
- De ott volt… - mutatott tágra nyílt szemekkel Ákos továbbra is a velük majdnem szemben lévő elkeskenyedő földnyelvre, ami fölött az idegen hajó lebegett. A ruhája még mindig vizes volt, egészen átázott az alsónadrágja is, szemei véreresek voltak a kialvatlanságtól. Egyáltalán nem aludt azok után, hogy kihívta a rendőrséget, majd amint azok dolgukvégezetlenül eltávoztak, felhívta Norbertet. – Láttam, hogy az egyikük cigarettázik, aztán böfögött egy bazinagyot is…

Norbert már túl volt azon, hogy kacagjon, egyre inkább idegesítőnek, és fölöttébb ostobának tartotta ezt az egész históriát. Egyáltalán nem hitt sem a földönkívüliekben, sem a földön kívüli életben, de ha történetesen hitt is volna benne, akkor is meglehetősen hézagos lett volna számára, amit a vizes ruhájú Ákos előadott, mikor fehér Nissanja mellé szaladt.
- Persze. Jött egy repülő csészealj, leszállt itt a Csorba-tó partján, aztán izé, kijön belőle két kis ufó, az egyikük rágyújt egy cigire, aztán böfög egy nagyot. – válaszolta kissé hőbörgő hangnemben Norbert. – Mi a szarnak iszik maga ennyit?
Ákos erre már nem tudott mit felelni. Leengedte a kezeit, és esdeklő pillantással nézett a munkáltatójára, aki hidegen mérte őt végig.
- Eszem megáll, ilyen szarságokkal képes maga felébreszteni engem. – motyogta lehetetlenül Norbert. Meglepődött ugyan, amikor Ákos előadta neki ezt a történetet, gondolva, hogy afféle április utáni tréfának szánja, de annyira nevetséges volt a történet, hogy képtelen volt elhinni. Nem is tudtam, hogy ilyen sokat iszik Ákos, gondolta, miközben rákanyarodott a Nissannal a DVTK sporttelepre vezető poros ösvényre. Ő is biztos ilyen zugivó, csak tudnám, ki elől dugdossa a piát. Biztos azzal a kretén edzővel szoktak poharazgatni esténként, vagy mit tudom én.
Ez sokkal kevésbé érdekelte, sőt, még inkább felkorbácsolta a mérgét. Mikor aztán Ákos váltig állította, hogy idegen űrhajó szállt le a Csorba-tó mellett, úgy döntött, kimegy ő maga, és alaposan ráncba szedi Ákost.
Nem tudom, minek találta ki ezt a hülye ufós sztorit, de ilyen még a mesében sincs, nemhogy valóságban megtörténjen.
- Itt voltak a rendőrök is – tette hozzá Ákos halkan.
- Legalább ilyenkor ne hívja ki a rendőröket, maga hülye! – torkollta le Norbert, és fenyegetőleg emelte fel mutatóujját. – A töltényszállítmány napokon belül megérkezik, maga meg el akarja baszni az egészet ezzel? – Most már határozottan ideges lett, és el nem tudta képzelni, miért csinálja Ákos neki fölöslegesen a palávért.
Valóban, gondolt utána egy kicsit. Minek csinálná? Lehet, hogy csakugyan látott valamit?
Hogyne, jött rögtön utána a dühös, gúnyolódó válasz. Leszállt itt egy ufó, a marslakók meg cigiztek és büfögtek. Ez annyira nevetséges, maximum álmodhatta az egészet.
- Sajnálom – tárta szét a kezét Ákos. – De ha nem lett volna ott semmi, beugrottam volna maga szerint ebbe a mocsárba? – maga mögé mutatott, a stégre vezető, deszkákból összeállított gyalogjáró mellé, ahol azóta újra összeállt az egységes zöld borzas hínártakaró.
- Mondom, rosszat álmodott, ez minden. – indult el türelmetlenül Norbert a sporttelepre felvezető lépcsők felé a stégen. – Ne igyon több tequilát, nem tesz jót magának.

Morózusan végigtekintett még egyszer a tavon, de semmi szokatlant nem látott. Keleti irányban egy autó parkolt a parton, és egy család fürdőzött a kellemesen felmelegedett tóvízben. A távolban egy sárkányrepülő vitorlázott kecsesen, Szirmabesenyő irányába. Semmi szokatlan.
- Én most megyek – jelentette ki kertelés nélkül, leintve az újból panaszkodni akaró Ákost, aki zavartan mutogatott továbbra is a földnyelv irányába. – Kedvelem magát, mert megbízható, ezért nem teszek említést senkinek erről a kis…történetről.
Ákos látta, hogy akárhogy is bizonygatja, Norbert nem fog neki hinni. Őszintén szólva, nem is nagyon számított másra, ő maga is nagyon jól tudta, hogy a története mindennek hangzik, csak valóságosnak nem. Valóban csak elképzeltem volna?, töprengett magában, miközben munkaadója után ment a keskeny gyalogjárón. Áh, mindegy, hülye vagyok…
- Két napot kap, hogy beszerezze a szállítmányt. Telefonáljon a barátainak, hogy csipkedjék magukat. A marslakókról meg nem akarok többet hallani. Se cigarettázó, se böfögő, se heroint szívó marslakókról. Megértette?
- Igen…uram… - nyögte ki alázatosan Ákos, és merev, feszült léptekkel igyekezett Norbert után, hogy kinyissa a sporttelep kapuját.


2


Kopogás a vasajtón.
- Tessék – nyitotta ki a fél szemét Reactorfighter, aki éppen nagyban bóbiskolt, és várta, hogy J-NekteD megérkezzen.
Egy pillanatig csend volt, majd egy vastag, parancsoló hang szólalt meg az ajtó túloldaláról.
- Jogosítványt, személyit, forgalmi engedélyt!
Reactorfighter akkorát kacagott, hogy majd lepottyant a székről.
- Jajj, J-NekteD, most büntetés-végrehajtási, nem közlekedési rendőrre van szükség! – még mindig röhögve odament az ajtóhoz, és kinyitotta. – Na, jer be, hadd nézzelek.
J-NekteD belépett, és becsukta tétován az ajtót. Óvatosan körülnézett, még sohasem járt itt. Egyik társa volt, aki annak idején a hullám-nyomkövető szerkezetet elhozta Reactorfighter-nek. A társától pontosan tudta, hogy néz ki a pincehelyiség, a berendezés minden egyes darabjával tisztában volt, személyesen azonban mégsem látta. Bármennyire is kitűnő volt az elméje az emlékképek kivetítésében, szerette mindezt a saját szemével is látni, mivel a pontosság két dologból tevődik össze: nemcsak ülök és elmélkedek, hanem utazok, és tapasztalatokat szerzek.
- Mikor jöttem ide, közben láttam egy közlekedési rendőrt. – felelte J-NekteD. – Belénéztem, és gondoltam, megtréfállak.
- Nem semmi, a humorérzéket is ellesed tőlünk, teeee! – mosolygott Reactorfighter, és végignézett a barátján. – Kitűnő, hibátlan az egyenruhád.
J-NekteD álcaalakja valóban tökéletes volt, Reactorfighter egyáltalán nem túlzott. Sötétkék kincstári nadrág, sötétkék zubbony, két vállapján halványan ragyogott a varrott három csillag. Arca kerek, világosbarna bőrű, apró fekete szakáll az álla két oldalán, éjfekete szemek, göndör, fekete haj. Tenyerein csupán a nagyon figyelmes szemlélő vehette észre, hogy az ujjlenyomatok mintha összemosódnának, és a tenyéren lévő ráncok olykor megváltoztatják egy kicsit a helyüket, ha ökölbe szorítja a kezét.
- Nagyon jó…és papírjaid is vannak?

Válasz helyett J-NekteD előhúzott egy hibátlan rendőrigazolványt a zubbonya felső zsebéből. Akárcsak ő maga, ez az igazolvány is csupán szolidó volt, háromdimenziós kép.
- Honnan tudtad, hogy néz ki az eredeti?
- A társaimnak volt alkalmuk olvasni pár rendőrt, mikor jártak itt. – felelte J-NekteD. Mély, parancsoló hangja is tökéletesen beillett egy többéves szolgálatos rendőrtisztének. – Csupán az kellett, hogy megalkossuk magát az igazolványt.
Reactorfighter hátralépett, és leült a jobb oldali hosszú bőrfotelba, majd arra gondolt, üljön le J-NekteD vele szemben, mire ő azonnal le is ült.
- Jól tudsz olvasni – ismerte el újra Reactorfighter, majd maga elé képzelte a darker lányt. – És most mit mutatok?
- Deviator – felelte rá azonnal J-NekteD. Reactorfighternek feltűnt, hogy mennyire látványosan megragadt benne az emberi külső ellenére az idegenmerevség. Se egy pislogás, se orrpiszkálás, szipogás, szakállbabrálás. Csupán akkor csinálta, ha eszébejutott, és most valahogy éppen nem erre gondolt. Fogadjunk, izzadni sem tudna ez az emberi külső, gondolta Reactorfighter. Ezen könnyen elbukna J-NekteD emberi külseje.
- Megoldanám azt is valahogy, de most szándékosan nem ügyelek a részletekre. – felelte J-NekteD.
- Rendes volt a társadtól, hogy hanyagolta az agyturkálást, mikor Betti itt volt. – jegyezte meg Reactorfighter. Előhalászta a hamutartót a kis asztalka aljából, és rágyújtott. – Szerencsétlen éppen eléggé készen volt már, nem lett volna illendő megmondani neki, hogy végig olvas a gondolataiban.
- Nem is tette, tudta, hogy nem örülnétek neki. – mondta monoton hangon erre J-NekteD, majd témát váltott. – Beszéljünk a feladatról.

Reactorfighter már rutinosan maga elé képzelte, hogy bemegy J-NekteD a börtönbe, felmutatja az igazolvány holovíziós képét, sorra járja a börtöncellákat, és közben szorgalmasan gyűjtögeti az információt az elítéltek agyából. Akármennyire is rejtegetik, ha valaki tud valamit az eltűnt lányokról, azonnal rá fog jönni, és már kinn is van a börtönből.
- Roppant gyakorlatias terv, de veszélyes. – figyelmeztette J-NekteD. – Ha rájönnek, hogy az igazolvány csupán egy szolidó, engem kicsinálnak!
- Ettől félek én is – vágta rá azonnal Reactorfighter. – Éppen ezért este kell menned, mikor már fáradtak az őrök, és kevésbé figyelnek oda az igazolványra. Ahogy eddig tudjuk, az itteni börtönben nem ellenőrzik annyira. Mégis ki a fene akarna beszökni egy börtönbe?
Reactorfighter hátradőlt, és füstöt pöfékelt a pincehelyiség előkamrájának sötétszemcsés levegőjébe. Megvakarta az orrát, és újra beleszívott a cigarettájába.
- Végső soron ez igaz – helyeselt. Füstpamacsok törtek elő a fogai közül, ahogy beszélt. – de ne feledd, sokan próbálkoztak már rendőrnek öltözve segédkezni a fogolyszökésben.
J-NekteD arca ezúttal megrándult, az emberi reakció tökéletes mása.
- Ez is igaz – válaszolta ugyanazon a színtelen alaphangon, amit az ideiglenes testtel együtt állított be hozzá.
- Hmm – bambult el egy pillanatra Reactorfighter a sötétségbe, és érezte, ahogy a vére feszegeti az érfalakat a fejében. J-NekteD tudta, hogy ilyenkor keresi a gondolatait. Ha most a fejébe nézne, a tudatalattiját tudná csak tisztán olvasni, a rögzített információkat. A többi része olyan lenne, mint a nagyon rossz vételű tévéműsor egy hibás antennával. Mindenből csupán egy részletet lenne képes felfogni, azzal pedig nem sokra menne. – Mégis mit tudnál tenni, ha rájönnének, hogy nem vagy rendőr?
- Nos, ha ilyesmi lenne, zavarni tudom a gondolatait annak, aki rájön, hogy a papír nem papír…ha nem túl erős akaratú, képes vagyok az enyéimre kicserélni azt a bizonyos gondolatot, vagy szándékot. Csupán az impulzust kell módosítani helyenként.
- Magyarul, el tudod hitetni vele, hogy te rendőr vagy, nem pedig valami terrorista. Ez nagyon jó, mivel ha valamelyikük rájön, hogy reticulumi vagy, olyan atomjól meg fogod szívni… - Reactorfighter maga elé képzelte, hogy mit művelnének vele az emberek, ha kitudódna J-NekteD igazi személyisége.
- Kösz, nem kell rá emlékeztetned. – csóválta a fejét J-NekteD, bár ez is eléggé mesterkéltnek tűnt, szinte periodikusan fordította el a fejét hol ide, hol oda. – Hiába, a fajotok még nem érett meg rá, hogy egyenrangúként ismerjen el minket…mikor még egymást is képtelenek elviselni.
- Ostobák – intézte el az emberi természet kérdését Reactorfighter eme kijelentéssel, jelezve, hogy a társadalmi kérdéseket halasszák máskorra. – Ez remek, hogy tudod manipulálni valamilyen szinten az embereket, de miért van akkor szükség papírra?
J-NekteD újra Reactorfighterre nézett.
- Azért, barátom, mert ott bizonyosan többen is lesznek, és feltűnést fog kelteni, ha nem mutatom fel a papírost annak az őrszemnek, hanem egyszerűen csak megállok előtte, és továbbmegyek. A kamerákról nem is beszélve. Reactorfighter, ott mindent figyelnek.

Reactorfighter belátta, hogy igaza van J-NekteD-nek, és szükségeltetik valamilyen szinten a vizuális megtévesztés. A küldetés még így is roppant nehéznek ígérkezett.
- Elvállalom, tekintve, hogy te csak nagy nehézségek árán tudnál bejutni. – nyugtatta meg J-NekteD. – Ám ha én bemegyek, te mit fogsz csinálni?
Reactorfighter kényelmesen beleszívott a cigarettájába.
- Elmegyek pár áldozat hozzátartozójához, és kikérdezem őket. Ha lesz pár részlet a…nos…vallomásukban, ami egyezik, azt összerakhatjuk azzal, amit te megtudsz odabenn a dutyiban a sok germótól. Ebből valamilyen korrekt képet már kaphatunk arról, hogy hol lehetnek az eltűnt lányok. Nem így beszéltük meg előszörre is?
- De igen.
- Tehát ezt fogjuk tenni, ahogy a hajón megdumáltuk a dolgokat, én meg felvezettem a gépre. Erről jut eszembe, a többiek mit gondolnak?
J-NekteD egy pillanatig teljesen üres arcot vágott, a szemei vakon néztek előre Reactorfighterre. Reticulumi származásának köszönhetően csak nagyon ritkán pislogott, ha időnként eszébe jutott.
- Momentán túl messze vannak, nem tudom elérni őket. Egyébként meg számítanak rád mind.

Reactorfighter maga sem tudta, örüljön-e ennek. Nem szeretett volna csalódást okozni.
- Megteszem, amit tudok, de fölöslegesen egyikük se reménykedjen. Még így is rengeteg dolgunk lesz a tervezettel.
J-NekteD komolyan nézett Reactorfighter szemeibe, mire ő egy pillanatig arra gondolt, mennyivel emberibb ezekbe az utánzat-szemekbe nézni, mint azokba a széles, fekete ellipszisekbe, amiknek nem akadály sem a ruha, sem a csont, sem a hús, az ember legféltettebb titkai is pillanatokon belül a szemek tulajdonosáé lesznek.
- Tisztában vagyunk vele. Sok mindenben jobb vagy, mint mi, ám sok mindenben rosszabb. Nem tudunk ellátni a gondolatolvasás képességével, sajnálom.
- Nem is akarom – tiltakozott Reactorfighter, és elkente a cigarettát a homályos üvegtálkában. – Mindenhez nem érhetek, ahogy egy számítógép merevlemezét sem pakolhatjuk tele a végtelenségig, mindig le kellene törölni róla valamit.
J-NekteD elmosolyodott, és elismerően bólogatott is hozzá.
- Ha ilyen remek hasonlatok jutnak eszedbe, nem is hiszem, hogy szükséged van rá. Én is pont erre gondoltam. – monoton hangjából nem érződött ki ugyan az elismerés, ám a szavai mindent elmondtak.

Reactorfighter keresztbe tette a lábait.
- Csapatmunka – összegezte az elhangzottakat. – Nagyon lényeges.
- Úgy van – tette hozzá J-NekteD.
- Akkor tehát te mégy a sittre gondolatolvasni, én pedig elbeszélgetek két-három áldozat szüleivel. Az egyező részleteket összevetjük, ez alapján pedig megalkotjuk a szöktetés, szabadítás, vagy akármicsoda tervét. Földi idő szerinti 17 órakor itt találkozunk a garázsnál. Megfelel a döntésem?
- Mondom én, hogy nem is kellene gondolatolvasni tudnod… - mosolyodott el ismét
J-NekteD. – Szerintem tök király a terv.
Most Reactorfighteren volt a sor, hogy elmosolyodjon. Összefonta és kiroppantott az ujjait, mint aki hosszú ideig dolgozott számítógépen.
- Az atom jobban hangzik. Totál atom.
- Tudom – válaszolta J-NekteD. – Csak azt annyiszor hallom tőled, meg olvasom ki…
- Inkább olvass könyvet, az még neked is új dolog lenne. – javasolta mosolyogva Reactorfighter, majd ismét ünnepélyes arccal nézett a barátjára. – Mennyi ideig él az álcád?
- Most hoztam egy hordozható energiaforrást – felelte J-NekteD. – Egészen addig jó, amíg olyasmi nem történik, ami megtörné az illúziót.
Reactorfighter elgondolkodott, és újabb cigarettát vett elő. Rágyújtott, és visszanézett a napbarnított hamis rendőrarcba.
- Van olyasmi, ami megtörheti? – kérdezte komolyan.
- Olyan körülmény megtörheti egy időre a szolidót, ami nagy elektromos energia-túláramlással vagy feldúsulással jár.
- Mint például a villámlás?
- Például.
- Hogyan lehetséges ez?
- Nos – mondta J-NekteD. – A villámlás jóval több, mint egy látható fény. Ez egy meglehetősen széles spektrumú energiaközlés, tehát a látható fényen túl számos egyéb láthatatlan, de érzékelhető tulajdonsága van, például hogy a különböző elektromos készülékek működési frekvenciáját hatalmas, szabálytalan jelekkel zavarja. Ha a szolidó közelében bekövetkezik egy ilyen kisülés, belezavar a szolidó hullámhosszába, és ilyenkor egy-egy pillanatra eltűnik a holovíziós kép.

Reactorfighter eltűnődött, az állát vakarta közben, és lassan pöcögtette a cigarettáját a mutatóujja hegyével.
- Nincs ez ellen védelem?
- Nekünk ne lenne? – kérdezte J-NekteD, próbálva éreztetni a kérdés okozta meglepődést a gépi monotonitásban. – Van, persze, de a projektorra nem alkalmazható, mert elrontaná a szolidót is.
- Értem én – felelte Reactorfighter, és elméje rezdüléséből J-NekteD is felfogta, hogy megértette. – Ami elég erős ahhoz, hogy megvédje a projektort az energia-túláramlástól, az elcseszné magát a kivetítőt is.
- Pontosan.
- Oké, csak kíváncsi voltam. Szükség esetén ezzel is számolnunk kell. Trafóházban tehát nem sokat ér a hamis külső.
- Azt még talán elbírja, ez sok mindentől függhet.
- Jó – állt fel Reactorfighter a bőrfotelből. – Ezt majd máskor megbeszéljük. Nemsokára szükségem lesz pénzre is, úgyhogy ha nem bánod, akiket majd le fogok lőni, kicsit kiforgatom a zsebeiket.
- Nekem mindegy, Reactorfighter. – felelte J-NekteD közömbösen. – Olyan kevés időt töltesz a Földön, nincs is igazán szükséged a pénzre.
A Földön sajnos minden kerül valamibe, gondolta Reactorfighter, és J-NekteD-re nézett, aki bólintott, jelezve hogy tudomásul vette.
- Tényleg – kérdezte hirtelenötlet-szerűen Reactorfighter. – Keresik még azt a kamiont, amiből a Raidert szereztétek nekem annak idején?
J-NekteD a fejét rázta.
- Nem valószínű. A kamiont visszatettük a helyére aztán,a sofőrnek meg senki nem hitt. Éppen ahogy számítottuk.

Hogy ezen miért nem bírok már meglepődni…, gondolta Reactorfighter.
- Jók a megérzéseid, barátom. – engedett el egy félmosolyt J-NekteD felé Reactorfighter. – Téged legalább sosem hagy cserben. Mi emberek, néha túlságosan is rábízzuk magunkat.
- Senki sem tökéletes – felelte J-NekteD, majd rögtön utána, ahogy eszébejutott, megvonta a vállát.
Ezzel be is fejeződött a megbeszélés. Reactorfighter már szeretett volna indulni, és ahogy minden mást, J-NekteD ezt is kiérezte belőle. Nem akarta a drága időt veszni hagyni, úgyhogy felállt a kényelmes bőrfotelból, és harcos barátjával együtt kivonult a pincehelyiségből a garázsba.

3

Reactorfigher jót nevetett magában, valahányszor eszébejutott, honnan származik a Raiderje. Mikor kifejezte nekik ama óhaját, hogy szükségeltetik valami jó kis jármű, ami gyors, ugyanakkor stabil, emellett még bírja is a hepehupás terepeket, a reticulumiak utánagondoltak, mennyivel növelné ez az ő hatékonyságát, és megéri-e a kockázatot. Reactorfighter elméjét olvasva hamar rájöttek, hogy sokkal jobb helyen lenne őnála az a Raider, mint egy motoros huligán bandánál, így az Amerikai Egyesült Államok fölé vitték az űrhajót, és erőteljesen figyelték esténként az országutakat számos államban felváltva, mígnem Illionis állam egyik országútján megpillantották a motorkerékpárokat és háromkerekűket szállító monstrumot.
Egyáltalán nem volt szükség erőszak alkalmazására; a sofőr, mikor megpillantotta a kéken pulzáló, méretes csészealjat, azonnal kiugrott a vezetőfülkéből, és rémülten kiáltozva berohant a közeli erdő bokrai közé, onnan nézte, ahogy kék fénysugár vetül a félpótkocsi szállítófelületén lévő egyik Raiderre, és lassan fölemeli azt onnan. Ezt követően az űrhajó leírt még egy hihetetlenül kitekert kört a sötét országút felett, és felsüvített a felhők közé. J-NekteD pedig ment kiszedni Reactorfightert a befőttesüvegből, hogy megcsodálhassa a
járművét.

A kezelését sem volt nehéz megtanulni. Reactorfighternek volt biciklije, az önkéntes nevelőszülei azonnal beszereztek neki egyet, mihelyt felérte a kormányt, így tizenéves korára már remekül uralta a drótszamarat. A Raider kezelését is természetesen a szimuláción tanulta meg: a reticulumiak létrehoztak neki egy új dimenziót, mint amikor a szövegszerkesztővel dolgozó ember új dokumentum készítésébe fog bele, felépítették a létrehozott kicsike valóságot aszerint, hogy mi szükséges ahhoz, hogy Reactorfighter megtanulja minden tekintetben használni a Raidert. Hol sziklás vidéket, hol kerítéssel körülvett körpályát állítottak össze neki, ő pedig szabadon nyargalhatott a Raiderrel.

Kezdetben kissé nehéz volt megszokni, hogy ő egy tulajdonképpen nem létező, félig-meddig holovíziós világban gyakorol egy földi járművel. A színek és a képek csupán félig voltak szolidók: az idegen számítógépek segítségével alakot, formát, és tulajdonságokat nyertek, akárcsak a harci szimuláción. A számítógépnek ráadásul még csak erőlködni sem kellett, hogy olvasson Reactorfighter elméjében. Az életében látott képek alapján bízvást összeállíthatták neki Szirmabesenyőt szimulációban. Ki is próbálta Reactorfighter, és próbaképpen nekikoccant egy kerítésnek, miközben a mesterségesen megalkotott faluban vezette a Raidert. A kerítés nem pendült ugyan fémesen, de visszalökte őt.
Innentől fogva Reactorfighter tudta, hogy ami kőnek, kerítésnek, és gödörnek látszik, az kő, kerítés, és gödör is. Még az oly nehezen szimulálható növényzet is tökéletes volt.
Ám ezután jött csak a neheze: az újonnan létrehozott kicsi magánvilágba véletlenszerűen kellett fényjelző készülékeket, gyalogosokat, és gépkocsikat generálni. Reactorfighter – mivel a biciklivel remekül bánt – hamar átérezte, hogy a Raider voltaképpen egy gépesített tricikli, és amerre fordítja a kormányt, arra fog menni, és akkor, amikor sebességet vált, és gázt ad.

A hátralévő másfél évben a szimulációba beleszőtték a csúszós úttestet, a sarat, a szakadó esőt, a havat, és a magas növényzetet, Reactorfighter nemegyszer elcsodálkozott ezen, hogy mennyire alaposak az idegenek, és valóban minden lehetőségre igyekeztek felkészíteni őt.
Ezekkel mind találkozni fogsz a Földön, és nagyon sok múlhat az adott pillanatban azon, hogy tudod uralni a járművedet, magyarázta neki az egyik reticulumi, mikor közel az ötszázadik alkalommal nyitotta ki az átjárót a kis magándimenziójába.
Végül pedig a rendőri üldözéseket kellett szimulálni. A rendőrautók itt is félig-meddig igaziak voltak, akárcsak a belőlük kiugráló fegyveres rendőrök. Kezdetben Reactorfighter roppantul félt a 4. számú menekülési gyakorlaton, ahol egy rámpáról kellett elugratnia a Raiderrel egy fakerítésen át, hiába volt rajta a páncélja. Első alkalommal le is esett a rámpáról, a Raider orral nekicsapódott a kerítésnek, és Reactorfighter jókorát esett. Szerencséjére a páncél megvédte őt, a Raidernek sem lett semmi baja, karosszériáját ekkor már az idegen fémek védték, akárcsak a kerék felnijét.

Az üldözések pedig egyre nehezebbek lettek. A nyílt úton legtöbbször le tudta rázni az őt üldözőket Reactorfighter, de sokszor fordult elő, hogy a kocsiból rá lövő rendőrök kilőtték a Raider kerekeit (a lövedék becsapódási helyét különböző színű fényfoltokkal jelölték a reticulumiak, attól függően, milyen lövedéket szimuláltak), ezt volt a legnehezebb elkerülni, mivel keskeny, forgalmas úttesten nemigen volt lehetősége kitérni a lövések elől sehova.
Ilyenkor kanyarodj le oldalra, ha van rá lehetőséged! A Raider képes enyhébb lejtőket is megmászni, ha lefordulás közben meg tudod emelni az elejét, nem fogsz orra esni, ha áthajtasz az út melletti árkon, oktatta az egyik reticulumi azok közül, akik vele tartottak az ideiglenesen létrehozott új létsíkra. Ugratásnál vagy bukkanónál is emlékezz erre. Ha felemeled az elejét, nem fog orral becsapódni a földbe, és tönkremenni.

Ezt bizony sokat kellett gyakorolnia Reactorfighternek. A magasabb dombokról való leugratást, a rámpáról való „elrepülést”, és a hirtelen szemből érkező járművek gyors kikerülését. Bár az ugratás még most sem ment tökéletesen (10 esetből körülbelül hatszor), miközben a levegőben repült a jármű, sikerült kiemelni jobban az elejét, így mindig először a hátulja érkezett le a földre, nagy csattanásokkal. Szerencsére az idegen fémből készült rugók és alkatrészek mindennek voltak nevezhetőek, csak nem sérülékenynek, fittyet hánytak a becsapódásra, és szikrákat a földre. A reticulumiak kénytelenek voltak pótolni az alkatrészek zömét dooniumból készített pótlékokkal, mivel a „tanulóvezetés” alatt gyakorlatilag sorra mentek tönkre a sokkal kevésbé ellenállóbb lemez- és fémalkatrészek. Egyedül a kerékgumikat volt nehéz pótolni, ezért hát J-NekteD személyesen vállalkozott rá, hogy időnként ellátogat a Földre, és kerékgumikat, pumpát, üzemanyagot szerez be. Valahányszor visszaérkezett, mindig volt nála valami a Raiderhez, és örült, mikor kiolvasta Reactorfighterből a hálát.
- Hogy sikerül beszerezned ezt a sok vackot? – kérdezte Reactorfighter egyszer, mikor J-NekteD újabb két kanna benzinnel tért vissza a hajóra.

Nem nehéz, barátom. Mondjuk úgy, hogy megvannak a magam…módszerei rá.
Ha tudott volna, kacsintott is volna hozzá. Reactorfighter egy kicsit még agyalt azon, hogy juthatott hozzá ilyen egyszerűen a Raiderhez elengedhetetlenül szükséges gumiabroncsokhoz, és benzinhez, J-NekteD és a társai pedig szándékosan nem árulták el neki.
Hogy kiváló légy, szükséges eme jármű hatékony kezelése, karbantartásának alapszintű ismerete, a működéséhez szükséges alapfeltételek megteremtését pedig bízd miránk. A barátaid vagyunk, és segítünk mindenben teneked, felelte később J-NekteD, mikor Reactorfighter félnapi szimulációzás után kitolta az ideiglenesen megnyitott új dimenzióból a Raidert, és letörölgette izzadt homlokát. Mindig furcsán érezte magát, valahányszor kikerült abból a kicsi valóságrészletből, amit mesterségesen alkottak köré a reticulumiak. Az egész sokkal inkább hasonlított álomra, mintsem valódi megmérettetésre.
- Köszönöm, hogy segítetek. – válaszolta rá Reactorfighter, és nagyon hálás volt a társainak, akik a bőröket a vásárra vive szerzik be neki a szükséges üzemanyagot. Mindezt muszáj volt, mivel az idegen hajón nem volt benzin, és amennyiben Reactorfighter a Földön akarta használni a járgányát, nem lett volna célszerű semmilyen idegen szerkentyűt beletenni. Az első közúti ellenőrzés alkalmával gyanússá válna a rendőr számára, hogy ebben bizony nem szokványos motor van.

Ez a minimum tőlünk teneked. Úgy tudom, a jó barátok ilyenek a Földön.
- Igen, tényleg ilyenek. – helyeselt Reactorfighter. – Mellesleg, sokkal könnyebb elvezetni a Raidert, mint egy személygépkocsit.
Idővel arra is szükséged lesz, hogy tanulj meg személyautót vezetni, harcos. – felelték rá kórusban az átjárónál a reticulumiak, közöttük J-NekteD. Érezték, hogy nagy ellenszenvet érez Reactorfighter a személyautó iránt. Szerinte az egy haláldoboz volt, egy törékeny, nehezen irányítható jármű, ahol pedálok, kormányszervó, és más egyéb berendezések találhatóak. A biciklihez szokott hozzá, számára a személygépkocsi rettentő kényelmetlen volt.
- A kocsi egy rakás szar – összegezte a véleményét a B-kategóriás jogosítvánnyal kapcsolatban Reactorfighter, de belátta, hogy igaza van a reticulumiaknak. Csak úgy lehet igazán hatékony a küldetéseiben, ha minél több járművet megtanul irányítani, mégpedig úgy, hogy ne kelljen útba ejteni minden egyes autószerelőműhelyt.
Tudjuk, hogyan érzel, felelte rá egyikük. De szükséged van rá. Ebben is tudunk segíteni.
- No nem! – ellenkezett Reactorfighter. – Ha mindenképp szükségessé válik, azt már a Földön fogom megcsinálni. Egyelőre még fogalmam sincs, hogyan szerzek rendszámtáblát, és papírokat a Raiderhez, hogy ne vegyék ki a seggem alól a zsernyákok.

Még ki sem kellett volna mondania. Az idegenek természetesen erre a buktatóra is gondoltak. Négy reticulumi is emberi külsőt öltött, és sorra járta az okmányirodákat a Földön, hogy olyan papírokat szerezzenek a járműhöz, amik a legszőrszálhasogatóbb ellenőrzésen sem bukhatnak le. Csaknem tíz ember elméjét voltak kénytelenek hosszabb-rövidebb ideig manipulálni, és őrületesen nagy kockázatot vállaltak. Könnyű volt irányítani ugyan a manipulált embereket, de sokszor érezték, hogy az irodahelyiségekben tartózkodó többi ember meglehetősen furcsán néz rájuk a hátuk mögött, egyikből-másikból még gyanakvást is kiolvastak.
Használhatjuk az elmekontrollt természetesen, de csak meghatározott ideig, és mértékben, mondta egy másik reticulumi Reactorfighternek, mikor átnyújtotta neki a Raider hátuljára illő rendszámtáblát, és a jármű iratait. Nehéz nekünk emberek között mozogni, és még nehezebb ilyen jellegű dolgokat végrehajtani. Nem vagyunk egyformán erősek a szubjektív irányításban.
- Hm – mondta Reactorfighter, miközben felcsavarozta a HCU-971 rendszámjelzést a Raider két hátsó stoplámpája közé. – Ennek is ki kell alakulnia idővel, nem igaz?
Nem azért, felelte a reticulumi, és közömbös pillantással nézte az üvegszerű padlón álló néma járművet, és a csavarokkal bajlódó Reactorfightert. A hajóink legénysége másolással, vagy ahogy ti nevezitek, klónozással jön létre. Akkor van szükségünk ivaranyagra tőletek, mikor a fajtátok nemesítési eljárásán dolgozunk. Az elmekontrollnak ehhez semmi köze.
- Különös – felelte Reactorfighter, és próbaképpen megrángatta a rendszámtáblát a Raider hátulján. A csavarok szilárdan tartották.

Felállt, és a szintén tejüvegszerű fal mellé lépett, ahol a Raiderhez szükséges pótalkatrészeket tárolta. A hatalmas, szabálytalan alakú terem volt a hajón az egyik „géppark”, ahol az idegenek a nagyobb mobilberendezéseiket tárolták. Előnye volt, hogy falai szekrényekként is funkcionáltak. A falak irrizáltak, hömpölyögtek, Reactorfighter számára olyannak tűnt, mintha egy óriási, különös formájú gumilabda belsejében lennének, aminek a falai szabad akaratukból tágultak-szűkűltek, benyomódtak, kidudorodtak…egyszerűen lehetetlen volt kivenni, hogy a szoba tulajdonképpen négyzetes, kör, vagy egyáltalán szabályos alakú-e.
Az elmekontroll megvan mindannyiunkban, ám csupán egyvalakire alkalmazhatjuk egy időben, ráadásul nagy tömegben nagyon veszélyes lehet. Ha csak egyvalaki is gyanút fog, és nem tudunk megfelelő intézkedéseket tenni ellene, akár az életünkbe is kerülhet. Arról nem is szólva, hogy segédberendezés nélkül nem vagyunk képesek tartósan irányítani valakit.
- Most már ezt is tudom – válaszolt a reticulumi nyilatkozatára Reactorfighter, miközben benyúlt a falba középen, és tapogatózással próbálta megkeresni az olajoskannákat. Könnyű nekik, ők pontosan tudják, mi hol van, én meg keresgélhetek itt napestig, dohogott magában. Egyszer az lesz, hogy véletlenül rámarkolok valami fúziós tömegpusztító bombára, és az egész hajó felrobban.

Itt nincsenek ilyenek, felelte rá a reticulumi, aki természetesen továbbra is ugyanúgy és ugyanott állt, mint eddig, semmiféle fölösleges pótcselekvést nem végzett közben. Aprócska, kellemes pszi-rezgést küldött Reactorfighter felé, ami a nevetést helyettesítette, majd így folytatta: Keresgélj csak tovább!
Reticulumi fejjel bizonyára egy pillanatig sem tartott volna megérteni az elmekontroll-alkalmazásának leszűkülését, Reactorfighternek csupán az alaptételt sikerült úgy-ahogy felfognia: nem alkalmazhatják akármikor, akárhol, és akármeddig, viszont erős, és nem lehet ellene védekezni, hacsak nem hord az ember egy trafóházat a fején. Azzal, hogy rövid időkre összehangolt akció keretében manipuláltak néhány embert, nagy kockázatot vállaltak, ámde sikerrel jártak.
Amint látod, mi is sokat kockáztatunk érted, mondta egy sokadik reticulumi J-NekteD társaságában, mikor a Csorba-tó mellé tették le őket. Csupán annyit kérünk cserébe, hogy használd erődet, és igen okosan használd. Növeld szellemed magasra, s védd meg embertársaidat a fenyegető veszélytől.
- Valamit azért szívesen adnék nektek – javasolta Reactorfighter, mielőtt leeresztették volna őt a tópartra.
Ha megjelent a Heavy Troopers legújabb albuma, feltétlenül szerezd meg!, felelte rá a reticulumi, és vele együtt érkezett az a különös, elmepihentető gondolathullám, ami a nevetést, a vidámságot jelentette náluk.

Bármilyen hihetetlenül hangzott is, a reticulumiak nagyon értékelték a zenét. Attól függetlenül, hogy nem voltak látható füleik, és nem voltak emberek, az elméjük sokkal élesebben emelte ki a zenék hangrezgését, a hangközöket, a ritmust, a szöveget és a dallamot. A beérkező hangot az elméjük ugyanis szétbontotta, először külön-külön értelmezte, majd úgy rakta össze. A hangtanilag összeillő részletek összecsengése – a tulajdonképpeni jó zene fogalma – az elméjükben az elégedettség, a boldogság érzésének különböző fokozatait volt képes leutánozni és fokozni. Az idegenek magasan fejlett elméje képes volt az emberi agy számára értelmezhetetlen hangrészeket is felfogni, és érzésekre fordította le, ilyenformán a megfelelő dallamkombinációk a boldogság érzetét keltették bennük. A dalszöveg tekintetében már jóval válogatósabbak voltak, ám miután a Heavy Troopers, a Siege Tank, és a J-NekteD együttesek olyan jellegű dolgokról énekeltek, amelyek pontosan Reactorfighter szakterületei voltak, és vele megegyező nézeteket is vallottak, nem volt nehéz megkedvelniük az ő kedvenc együttesét. Ha volt valaki Reactorfighter lakrészében, mindig szólt a zene.
A Darkerworld-tervezet előtti évben Reactorfighter – J-NekteD barátjával együtt – rövid időre ismét megjelent Miskolcon, hogy a testpáncélját, a fegyverét, és egyéb holmiját a pincelyukba vitesse, valamint megszerezze a jogosítványát. A számára megalkotott szimulációs helyzeteket már nagyobbrészt sikerült megoldania; időben meg tudott állni hirtelen felbukkanó akadályok előtt, kikerülő manővereket tudott végrehajtani, ha lőttek rá, tíz esetből kilencszer tudott ugratni a Raiderrel, és szükség esetén azonnal le tudott pattanni róla, és tüzelőállást foglalni, ha muszáj volt. Ilyen adottságokkal nem volt kétséges, hogy megszerezte a jogosítványát is. Most már minden szükséges irata megvolt a Raiderhez, még az orvosi alkalmassági papírja is.

Személygépkocsit vezetni azonban sem szimuláción, sem máshol nem tanult. A reticulumiak járművei között nem volt személygépkocsira hasonlító alkalmatosság, Reactorfighter pedig még nem akart visszatérni a Földre, hogy beiratkozzon egy autósiskolába, ennek megfelelően Reactorfighter semmilyen autóvezetési tapasztalattal nem rendelkezett.
Aggódott is emiatt éppen eleget. Szerencsére azonban tehergépkocsit és harcjárművet többé-kevésbé el tudott irányítani, mindezt keményen megtanítatták vele a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen. Emlékezett a vékony, pengeéles arcú Makalicza József alezredesre, aki a T-72 harckocsi irányítását, és kezelését tanította nekik pattogó, mulatságos hangján, és közben hevesen mutogatott az udvaron békésen pihenő harckocsira. Reactorfighter mindig elmosolyodott, mikor eszébe jutott, hogy tették le a „harckocsivezetői vizsgát” a csobánkai kiképzőtelepen: A sáros, kacskaringós földúton kellett végigvezetni a tankot, aminek lánctalpjai szökőkútként szórták a jókora sárdarabokat szanaszét; Makalicza a távolabbi magas irányítótoronyból figyelte, és megjegyzéseket tett a tankot vezető tudására, vagy jót, vagy rosszat, az odébb álló többiek elé állítva őt negatív, illetve pozitív példaként.
- Jaauu lesz! – recsegte bele a mikrofonba, mikor Reactorfighter kikászálódott az acélszörnyetegből, és ez a mondat örökké megmosolyogtatta őt, valahányszor eszébe jutott. Az az erőlködő, recsegő jaauu lesz! megszólalás!

Betti és Alíz annak idején ebben tévedtek. Reactorfighter igenis tudott volna teherautót vezetni, ám a találkozó időpontja vészesen közeledett, és teherautót csak tisztességtelen úton szerezhetett volna. Nem akarta, hogy egy ilyen ostoba fiaskó miatt elmulassza életének első igazán jelentékeny eseményét, ezért volt ráutalva az árufuvarozó cégekre. Arra gondolt időnként, a személygépkocsi kezelése valamennyire azonos a katonai teherautókéval, amiket szintén vezetett (a negyedik évben ő szállította a kiképzőtelepekre az élelmiszert és a teát az újoncoknak Ránki Zoltán főtörzsőrmesterrel együtt), de mivel személyautója sem volt, hanyagolta a kérdést. A reticulumiak pedig nem erőltették, annak is örültek, hogy egy tankot el tud kormányozni. Elvégre annak nem nagyon van akadály…

A Raiderrel azonban tökéletesen tudott bánni. Ha nagyon akart, még „nullakezezni” is képes volt, noha ez nem volt éppen veszélytelen. A barátai azonban figyelmeztették, hogy jó, ha megtanulja legalább egy kézzel irányítani a Raidert (méghozzá balkézzel!), mivel elképzelhető, hogy a másikkal fel kell emelnie az impulzusfegyvert, és tüzelnie kell, ilyenformán egyszerre kell két dologra is figyelni. Ezt Reactorfighter három szimuláció alatt sajátította el: első alkalommal egy ellenséges katonák által emelt barikád előtt kellett jobbra élesen elkanyarodnia egy utcácskába, miközben minél több felugráló ellenséges katonát kellett lelőnie. Az impulzusfegyvert a kormányra támasztva egyenes haladás közben, majd jobbra a kormányt, impulzusfegyvert fel, ellenkező irányba, és lenyomva tartani az elsütőbillentyűt. Nem probléma.

A második szimuláció már nehezebb volt: Egy drótkerítést áttörve egy szimulált raktárudvarba kellett beviharzania, egy teljes kört leírni az udvaron, valamint az egyik épület körül, és vissza ki az utcára. Ez már jóval nehezebb volt, mivel a tetőről, az ablakokból, sőt, még a csatornából is lőttek rá a rosszfiúk; több mint tizenöt fényfolt csillogott a páncélján, és további tizennyolc a Raideren, mikor teljesítette a nyolcas-alakzatot, és visszafarolt az utcára. Szerencséjére azonban egyik szimulált lövés sem találta el az arcát, sem pedig a Raider három kerekének valamelyikét, holott a szimulált ellenfelek célzott lövéseket adtak le, és csupán kettőnél volt pisztoly: a többinek gépfegyvereket szimuláltak az idegenek a kapu másik oldalán, sőt, egyiküknek még páncélököl is jutott (ezt azonban Reactorfighter ki tudta az udvaron kerülni, nem is sejtve, hogy később ez a mozdulat az életét menti meg). Négy kivételével az összes ellenséget lelőtte.

A harmadik volt a legnehezebb: A szimulált városban egy kijelölt útszakaszon kellett végigrobognia a Raiderrel, miközben gépkocsival, motorokkal, sőt még egy helikopterrel is üldözőbe vették őt a zöld-fekete ruhás ellenséges katonák. Itt már harmincnégy lövést gyűjtött be magára Reactorfighter, egyet sem az arcára. A Raidernek viszont a találatok szerint mindkét hátsó kerekét szétlőtték (ezután tervezte Reactorfighter a trapéz alakú doonium sárhányókat a kerekek fölé). Három ugratón is át kellett mennie a Raiderrel, ebből a harmadik volt a legnehezebb, egy betonkerítés fölött kellett áthoppannia a járgánnyal, és bizony abba kellett hagynia a tüzelést, hogy kellően megemelhesse a Raider elejét a leérkezésre. Ekkor kanyarodott be elé két terepjáró, ám mindkettőt szétlőtte Reactorfighter, a belőle kiugráló katonák azonnal meg is haltak volna, ha igaziak lettek volna. Áthajtott egy „aknamezőn”, ahol tüzeket, szimulált detonátorokat és kifeszített szögesdrótokat kellett kikerülnie (az utolsó majdnem lerántotta őt a motorról, miközben épp egy detonátort került ki), közben pedig a két oldalsó magas házból lőttek rá négyen is. A szimuláció vége felé pedig egy teljesen holovíziós gyorsvonat előtt kellett hihetetlen fürgeséggel átslisszolni a vasúti átjárón az őt üldöző ellenségek elől. Ezt a harmadik szimulációt 35 napig próbálta, míg sikerült úgy megcsinálnia, hogy sértetlen maradt. Számos alkalommal kapott arclövést, többször megsemmisítették a járművét páncélököllel, egyszer nem tudta eltalálni az egyik házfalon lévő elektromos dobozt, ami hatástalanította az utca végét lezáró előteret, két alkalommal aknára futott, egyszer felborult kanyarvételkor, három alkalommal elejtette az impulzusfegyverét, kétszer elfogyott a lőszere, egyszer pedig leesett az ugratóról. Ám a sok gyakorlás meghozta gyümölcsét: A harminchatodik napon zsinórban háromszor teljesítette hibátlanul a harmadik szimulációs pályát, és a harminchetedik napon megpihent…

Most pedig, ahogy a Raideren robogott Diósgyőr felé a villamossínek mentén, kezében szorongatva a korábban megvásárolt Zsaru magazin példányát, úgy vélte, előbb vagy utóbb sor kerül rá, hogy a szimuláción tanultakat élőben is kipróbálhassa.

4

Kicsi, ám hangulatosan berendezett lakáska volt a Kuruc utca 4. szám harmadik emelet második ajtaja mögött. Reactorfighter, és Varga Ágnes szemtől szemben ültek a színes mintás kanapén, közöttük a kisasztal, rajta két kávéscsésze. Alig öt perce érkezett meg az első áldozat édesanyjához, de rögtön észrevette, mennyire színtelen az asszony. A kövérkés, kedves arcú nő vonásait színtelenné mosta a gyász és a lemondás. Szinte berántotta őt a lakásba, mikor becsöngetett, és közölte vele, hogy talán tud tenni valamit annak érdekében, hogy megtalálja elveszett lányát.
- Tudja, mióta elveszett Tündike, a férjem minden idejét a rendőrségen tölti… - motyogta monoton, J-NekteD hangjára emlékeztető tónusban Ágnes asszony. – Csak enni és aludi jár haza jóformán. Egyetlen gyerekünk, és annyira féltettük mindentől, különösen most, mikor minden a feje tetejére állt itt Miskolcon…

Reactorfighter csöndben, komoly arccal hallgatta. Ezek a részletek kevésbé voltak informatívak az ő részére, mégsem szerette volna, ha a kedves asszony kizökken a mondandójából, esetleg elfelejt valami rendkívül fontos tényt, amit ő szívesen hallana.
- Azok a szörnyetegek a szomszéd házban is voltak – folytatta maga elé meredve az asszony, időnként fehér nadrágját igazgatva. – Olyan sok embert megöltek…és attól félek, a lányomat is…
- Tehát azt mondja, a lánya a…khm…furcsa események után tűnt el – pontosította a hölgy mondandóját Reactorfighter. – Akkor igen valószínűnek tartom, hogy él még.
Ágnes asszony karikás szemekkel, reménykedve nézett rá.
- Él? Azt mondja?
- Nem tudok biztosat mondani – emelte fel lassan a jobb kezét Reactorfighter, kifelé fordított tenyérrel. – De ha jóval azután történt, igen jó esély van rá.
- Én…hiszek magának. – nyugodott meg kissé Ágnes asszony. Fiatalos hangja időnként zihálásba csapott át, ahogy újra és újra előtörtek a lánya emlékei. – Annyira szeretjük, olyan ügyes lány. És remekül úszik, képzelje, több úszóversenyen aranyérmet is nyert. – A szemközti falra mutatott, valamint a kanapéja mögötti hosszú, egészfalas könyvespolcra.

Reactorfighter odanézett. A halványfehér-zöld mintás tapétán egy fogassoron több csíkos szíjú érem lógott, volt három arany, és négy ezüst, mindegyikben egy apró, úszó embert mutató sziluett. A könyvespolcot is megnézte; az egymásnak préselt könyvek előtt hangulatos fakeretbe foglalva ott díszelgett a lány képe, kibontott hajjal, vörös fürdőruhában, szélesen mosolyogva áll az úszómedencében hullámzó kék víz előtt. Hosszú, sötétbarna haja, formás ajkai vonzó lány benyomását keltették.
Képet is kell kérnem majd, hogy felismerjem, gondolta futólag, majd jobban megnézte a képet. A Diósgyőri uszodában készült, ott tartják a miskolci úszóversenyeket, mivel az Erzsébet fürdőt több mint tíz éve bezárták, a többi strand meg nem rendelkezett olyan széles medencékkel, amikben versenyeket lehetett volna tartani.
- Úszni járt a kedves lánya? – fordult újra az asszony felé.
- Igen, egy héten kétszer. – válaszolta amaz, és megtörölgette a szemét. – És egyik nap nem jött haza.
- Hová járt úszni?
- A Bugyborék Strandfürdőbe – jött a tompa válasz.
- És járt még máshová? – kérdezte Reactorfighter.
- Csak az egyetemi klubokba – felelte Ágnes asszony. – Meg a barátnőivel moziba. Ő rendes lány volt, nem bulizott agyba-főbe, és nagyon sokat tanult. – A hangja még halkabbá vált, mikor befejezte a mondatot: - Történész szeretett volna lenni.

Eddig tehát három helyszín van: A strandfürdő, az egyetem, és maga az utca. A moziban alig hiszem, hogy csak úgy eltűnt volna, viszont az utcán hazafelé bármikor bárki megtámadhatta őt. Annál is inkább, mert nagyon csinos lány.
- Azt hittem, ezt már átbeszéltük a kollégiával sokszor… - szólalt meg újra halkan Ágnes asszony.
- Kollég…? Ó, nem, asszonyom, én nem a rendőrségtől vagyok. – igazította őt ki Reactorfighter, közben arra gondolt, milyen reakcióra számíthat a kedves, középkorú hölgytől ezek után.
A kedves középkorú hölgy felkapta a fejét, és tágra nyitotta a szemét.
- Akkor?
- Afféle magándetektív vagyok – tájékoztatta őt félig-meddig hivatalos, félig-meddig sokat sejtető hangnemben a fiú. – Ez a dolgom, hogy eltűnt személyek után nyomozzak.
Ágnes asszony arcára az előbbi tompaság ült ki ismét.
- És miből gondolja, hogy magának több sikere lesz?
Ha én azt elmondanám, egyszerűen nem hinnéd el, gondolta Reactorfighter magában.
- A munkatársammal közösen dolgozunk, és ő igen magasan képzett, úgy bizony.
- Ugye megtalálják őt? – kérdezte kétségbeesve Ágnes asszony.

Na bakker, gurult méregbe Reactorfighter, dühös lett önmagára. Most remekül beetettem őt, hogy meg tudjuk találni az eltűnt lányokat, innentől fogva vakon fog bízni bennünk. És ha mégsem találjuk meg őket, hogy nézzek a szemébe? Én és J-NekteD vagyunk az utolsó reményei ennek az egyszerű családanyának egy ellenséges társadalomban. Most ezzel kurvára magunk alá csaptunk a baltával a fára! Ha nem találjuk meg, még ennél is rosszabb állapotba kerülhet ez a család. Vagy mi van akkor, ha csak a holttestét találjuk meg? Az egyértelműen a sírba vinné őket is. Mi a francért nem tudom tartani a pofámat!?
Ágnes asszonyon azonban úgy tűnt, már azzal is kész megbékélni, hogy Tünde nincs többé. Reactorfighter némileg megbocsájtott magának.
- Mindent megteszünk a társammal, de egyelőre semmit nem ígérünk. – mondta nyugtatóan Reactorfighter. – Kérhetnék egy képet a lányról?
- Tessék – az asszony már nyúlt is a tárcájához abban a pillanatban, minden mozdulatát az újonnan feltámadt remény katarzisa tüzelte. Retiküljét felborítva kirántotta a tárcáját, és heves mozdulatokkal keresgélni kezdett a papírpénzek és csekkszelvények között. Egy színes igazolványképet kapott elő belőle, és átnyújtotta Reactorfighter kezébe.
- Nemrég készült – mondta gyorsan, és észre sem vette, hogy a tárcáját a földre dobta. – Ugye megfelel?
- Tökéletes – felelte Reactorfighter mellékesen, miközben szemei átfutották a képet. Összehúzta a jobb szemét egy pillanatra, és a képet a zubbonya zsebébe tette. – Ne haragudjon, most mennem kell. A társam már vár, hogy nekifogjunk a nyomozásnak.
- Kérem – ugrott fel azonnal Ágnes asszony a fotelből, mint a rugó. Megfogta Reactorfighter bal kezét, és kissé megszorította. – Kérem, tegyenek meg mindent! Találják őt meg! – a szemei nagyra nyíltak, miközben beszélt.
- Úgy lesz – felelte Reactorfighter, és az előszobába ment. Visszahúzta a bakancsát, és már éppen nyitotta az ajtót, mikor Ágnes asszony keze a vállára nehezedett.
- Kérem…mondja meg, ki maga, hogy hívják magát? – nedves, kék szempárja kérdőn nézett Reactorfighter arcába.
- Hajnali Szél a nevem – felelte közömbösen Reactorfighter. – Aki ismer, Hajnali Szélnek szólít. Minden jót.
Meg sem várva Ágnes asszony válaszát, kinyitotta az ajtót, és kilépett rajta a hideg lépcsőházba, magára hagyva a megdöbbent nőt, aki bizalommal teli szemekkel nézett utána…

5

Két órával később már a Fazekas utcai általános iskola melletti Tárkányi utcában parkolt a járműve, Reactorfighter fejéről pedig a fölösleges hajzat és szőrzet teljes egészében hiányzott. Az eredményes kihallgatás után úgy döntött, szakít magának időt végre, hogy megszabaduljon az őt irritáló hajzattól. A kerek arcú, szőke fodrászlány szép munkát végzett, Reactorfighter örökké kócos, sötétbarna haját a megszokott 1 centiméteresre nyírta le mindenütt, a már javában növő barkót is leborotválta. Reactorfighter szerette a hajvágást, csak az nem tetszett neki, hogy minden szépségszalonban ugyanaz a kommersz popzene szól. A legtöbb átlagember élete során újra meg újra szembesül azzal a jelenséggel, hogy ha belép a fodrászüzletbe (Reactorfighter még mindig borbélyüzletnek nevezte, ragaszkodva a régi elnevezéshez), örökké a jelenlegi slágerlista valamelyik vezető száma szól éppen, és az énekesnő az igaz szerelemről énekel.

Az igaz szerelem…Reactorfighter nem ismert ilyet. Ezenfelül pedig nem szerette a könnyűzenei rádiók örökké ismétlődő popszemetét, néhány kivételtől eltekintve. Éppen ezért duplán örült, mikor elköszönt a fordászlánytól, leszámolt neki 750 forintot, és visszacaplatott a Raiderhez, folyamatosan vakarva a nyakát.
Ezt utálom a hajvágásban…ez a sok kis darabka olyan tök jól bazirgálja a nyakamat, a következő fürdésig folyamatosan vakarózok majd.
Igaza is lett: úgy viszketett a nyaka és a tarkója, majd megőrült. Mikor újra felült a Raiderre, és a Zsaru magazinban olvasott következő áldozat nevét elolvasta, alig bírt ellenállni a kísértésnek, hogy ne gyorsítson bele a legutóbbi látogatása alkalmával már sokkal népesebb kis utcán, hogy a menetszél kifújja a hajából a törmeléket. Előtte kényelmes tempóban haladt a Földes Ferenc gimnázium mögötti fákkal szegényezett úton egy Renault, és Reactorfighterre a szimulációk utóhatásaként – no meg a járművel való virtuskodás kifejezéseként – igen jellemző volt, hogy nagy sebességen üzemelteti kedves járművét. Most azonban kénytelen volt visszafogni a tempót. Deviator katedrálisától nem messze, a villamossínek melletti Soho nevű üzlet mellett volt egy pénzes telefonfülke, ahonnan felhívta a tudakozót, hogy megkérdezze, Malvin Tamás nevű úriember hol lakik Miskolcon. A tudakozó pedig tette a dolgát, így Reactorfighter hamarosan ott találta magát a Tárkányi utca egyik kis alacsony, szürke aljú, fehér falú családi háza mellett. Egy ideig még várakozott, közben járatta a motort, és cigarettázott.

Az előző helyen könnyű dolgom volt, gondolta, miközben unottan pöfékelt, és nézte, ahogy a nyári napfény hatalmas felhőtömbökbe fúl lassan, ahogy azok északról érkezve lassan eltemették az eget. Ám az emberek a Darkerworld-tervezet óta gyanakvóbbak, óvatosak lettek. Ha csak egyikük is hívná a rendőrséget, nehéz dolgom lenne ám. Biztos, hogy lenne, aki még ennyi idő után is felismer, hála Alíz hülye rendőr barátjának. Úgy helyrepakolnának azért a nyolc gyilkosságért, mint az atom. Talán még a Darkerworld-tervezetet is rámsütnék, hogy én okoztam. És ugyan hogy tudnám bizonyítani, hogy én is közrejátszottam abban, hogy most élőhalottak helyett emberek vannak az utcákon? Deviator eltűnt, Betti elköltözött, a sátánista meghalt, úgyhogy sehogy.

Mikor bement, csupán az apát találta otthon. Malvin Tamás addigra már túl volt a harmadik üveg asztali fehérborán is, és kevéssé lehetett vele szót érteni. A sovány, nagybajszú, megkeseredett arcú embernek Réka volt az egyetlen lánya. Az öccse, Balázska még nem volt négy éves sem, a bátyja, György pedig huszonkét éves korában Amerikába ment, és azóta sem jött haza. Réka volt az egyetlen lány a családban, és Balázska minden nap kérdezgeti, hogy hol van. Az apja már nem tudja, mit mondhatna neki, túl kicsi még, hogy felfedje előtte az állam és az élet kegyetlen voltát. Az anyja megállás nélkül dolgozott egy számítógépeket árusító vállalatnál, mint titkárnő, és lánya eltűnése óta éjt nappallá téve gürcölt, hogy magándetektívet fogadhasson. Így aztán Malvin úr majd kiugrott a bőréből, mikor Reactorfighter bejelentette neki, hogy magándetektív, és a lányuk eltűnésének az ügyében nyomoz. A fehérbor, és a hirtelen támadt boldogság kombinált hatása megtette a magáét: Malvin úr nem gyanakodott egyáltalán, és bőven megelégedett Reactorfighter magyarázatával, valamint a vállapján díszelgő aranycsillaggal.

Magyarázkodásán szintén megérzett az alkohol. Ahogy Reactorfighterrel szemben ült a kicsi konyhában, a fal mellé szerelt, vörös bőrutánzatos ülőkén, félig őrá nézve, félig valahol a semmibe meredve, olybá tűnt, mintha álmában beszélne. A kockás abroszú asztalon előtte állt az üres borosflakon, egy üvegpohár, és egy hamutartó, melynek peremén újabb Moon cigaretta füstölgött.
- Fussuk át mégegyszer, rendben van? – javasolta türelmesen Reactorfighter.
- Hát tudja, Hajnali Szél úr… - gagyogta összemosottan Tamás - …a Réka ő nagyon szereti a zenét…és zenélni is járt sokat, ott van a hegedűje a másik szobába’ asszem... – tétován megvakarta a feje búbját, és látszott rajta, hogy egyáltalán nem akar kijózanodni. Nem akar, mert újra a lánya elvesztésén törné a fejét.

A lehető legrosszabb módszer alkoholba fojtani a bánatot, gondolta sötéten Reactorfighter. De mi mást tehetne szerencsétlen ember? A rendőrségben már nem bízhat. Hála Istennek, túlságosan készen van ahhoz, hogy ő is elkezdene sokat várni tőlem…
- Szóval zenélt – bólintott alig észrevehetően a fiú. – Nagyon jó. Folytassa. Hová járt?
- Ide ne, a közee’be – bökött a háta mögé ügyetlenül Tamás. – Van ottan valahol….khhhrmm…amottan egy zeneiskola, oszt oda elment. – kicsit elhallgatott, véreres szemeivel Reactorfighterre nézett, majd fél szemével újra a mennyezetet kezdte el pásztázni.
- Hol van az? – kérdezte nyugodt hangon Reactorfighter, és valamivel szúrósabb pillantást vetett a vele szemben ülő, félrészeg férfira.
- Hogy is hivvják…eee… - nézett maga elé az asztalra lassan Tamás. – Ahová a Balázskát szoktuk vinni, ott van egy zeneóvoda is, ilyen nagy bazi sárga ház...
Hát köszönöm, nagyon sokat segítettél, gondolta Reactorfighter, ügyelni próbálva türelmére. Hogy is hivvják…eee! Na, hova viszitek a Balázskát?
Kis híja volt, hogy el nem mosolyogta magát.
- Na…hogy mondjam magának…szóval elmegy itt a Tanácsház tér irányába, és bal oldalon asszem lesz egy kőkerítés, aminek a tetején valami szar van… - megint megállt, és megdörgölte a szemeit. – Azt kell követni, és ott van a végén…
Akkor tudom, mire gondol. Jártam már arra, de nem tudtam, hogy az egy zeneiskola, gondolta Reactorfighter.
- Máshová nem járt esetleg? – kérdezte változatlanul nyugodtan, és beleszívott a cigarettájába. Szomjasnak érezte magát, de nem akarta vendéglátóját kizökkenteni a mesélésből.
- Ööö – Tamás összeráncolta a homlokát, és merőn nézett maga elé az abroszra. – Úgy t’om, csak a barátnőivel…voltak neki barátnői az iskolában,tudja…velük ment el ide meg oda. – Szemmel láthatóan ő maga sem volt tisztában azzal, hogy mikor hol van a lánya, és ezért is okolhatja magát. – Hegedülni járt oda a zeneiskolába…meg még valamilyen továbbképző tanfolyamra az egyetemre…újságíróira vagy mire…
- Úszni esetleg nem járt? – nézett rá összehúzott szemmel Reactorfighter.
- Úszni? Neeem…Réka nem szeretett úszni… - érkezett az alkoholgőzös felelet. – Meg még izébe járt…na…kávézóba ide nem messze…
Az engem nem érdekel, gondolta Reactorfighter. Rátért a lényegre.
- Mikor tűnt el?
- Hát…mikor haza kellett volna jönnie hegedűóra után onnét… - suhintotta meg a kezét a háta mögé Tamás.
Reactorfighter eleget hallott.
- Tudna egy képet adni nekem a lányról?
- Persze…igen. – Tamás nagy nehezen felkászálódott az ülőkéről, és kaszáló mozdulatokkal a konyhaajtó melletti barna kredenchez lépett. Útközben leborította az üres borosflakont, ami halkan kongott a metlakin.
- Áhhrm – fordult oda egy pillanatra, majd kihúzta az egyik fiókot, és az odagyűjtögetett számlák és levelek között kezdett el turkálni. Reactorfighter türelmesen végigszívta cigarettája maradékát, míg Malvin úr végre megtalálta, amit keresett: egy tavaszi, Tapolcán készült képet. Hosszú, hullámos hajú, pufók, komoly arcú lány hosszú szoknyában állt két tuja között, egy zöldellő sövény előtt.
- Itt van – nyújtotta át reszkető kézzel Tamás a képet Reactorfighternek. – Találja meg őt…bármit megadnék érte, ha újra láthatnám Rékát…

Mindenki ezzel inspirál, gondolta Reactorfighter, mikor eltette a fényképet a másik mellé. Úgy gondolják, hogy a pénzért teszem. Örökké ez a rohadt pénz! Mi a francért engedték az emberek, hogy a világ ennyire elanyagiasodjon!? Az emberi józan ész, s az élet nem ér-e többet, melyet nem lehet fényes érmékkel, és címeres papírszeletekkel megvásárolni?
- Nem tartozik semmivel, uram. – felelte komolyan Reactorfighter. A fizetséget a reticulumiaktól kapom majd remélhetőleg, teleport formájában.
- Maga nagyon rendes, Hajnali Szél… - motyogta Tamás a padlónak, eres kezeivel a kredencnek dőlve. – Köszönöm…hogy maga is megpróbálja…
- Ez a dolgom – felelte Reactorfighter. – Köszönöm az együttműködést. Viszontlátásra.
Tamás még utólag gyorsan felajánlott neki is egy kis bort, és ételt, de Reactorfighter egyikből sem kért. Mikor felült a motorjára, és azon kezdett el gondolkodni, hogy a teleportáció vajon mi mindennel járna, még látta, hogy Malvin úr könyörgő pillantással nézi őt az ablakból, a fehér pókhálószerű függönyt félrehúzva. Búcsút intett neki, lejjebb hajtotta Bocskai-sapkáját, megfordult a Raiderrel, és az útmutatásokat követve csakhamar eljutott az említett helyre.

A zeneiskola épülete a Patak utca bal oldalán húzódott végig, négy emeletes, alul citromsárgára, felül sárgászöldre festett, új, magas épület, szabályos ablakelrendezéssel az elején. A kicsi, lakóház méretű zeneóvodával volt egybeépítve, mely előtt egy kicsi park volt, ezt ölelte körül a másfél méter magas mészkőkerítés, a tetején fémkoronával. Az a bizonyos „szar”, amiről Tamás beszélt, jutott eszébe Reactorfighternek. Leállította a Raidert a zeneiskola fala melletti nagy kapu előtt, és óvatosan odament az alacsony, tornácos épülethez. A zeneóvoda sokkal kisebb volt, mint az igazi nagy zeneiskola, a kisfiúk és kislányok sajátították el itt a szépen éneklés tudományát, hogy aztán tizenéves korukra teljesen másféle orientálódjon a fejlődésük. Állt egy közepes méretű váróból, ahol barna faszékek voltak kihelyezve a szülők részére (leginkább egy fogorvosi váróteremre emlékeztetett), valamint egy iskolai tanteremnek megfelelő énekteremre, ahol a zenei oktatás zajlott.

A zeneiskola épülete természetesen jóval nagyobb, és komplikáltabb volt, sok folyosóval, termekkel, hálószerű elrendezéssel. Reactorfighter nem óhajtott egyikbe sem bemenni. Csupán megállította a Raidert, és beténfergett a zeneóvoda udvarára. Végignézett az alacsony épületeken, majd a közvetlenül mellette lévő magas, hosszú zeneiskola-épületen. Várta, hogy megjelenik valaki a zeneóvoda épületéből, vagy időközben kijön a zeneiskola egyik kapuján, amely kissé távolabb volt, és megkérdezi, mit keres ő itt, de nem történt ilyesmi.
Eddig ellentmondásosak voltak az információk. Az egyiknek az uszodában veszett nyoma, a másiknak itt. Kezdem azt hinni, hogy egyszerű utcai támadásokról van szó. Ezek atomra nem függenek össze egymással. Talán meg kellene nézni egy harmadikat is?
A Raider csomagtartójába rakott Zsaru magazinra gondolt. Végignézett a zeneiskola méltóságteljes épületén, és erről ismét a katedrális jutott eszébe. Deviator, és
(nem tudja senki, hová tűnt, gyermekem)
az eltűnése. Ha jól kalkulál, Deviatornak is abban az időben veszhetett nyoma.
Ez esetben egy összehangolt bandáról van szó, amelynek számos járműve és embere van, ezekkel követi el a bűncselekményeket. Ámde hol lehet a bázisuk? Minden bandának van egy rejtekhelye, ha másért nem, hát a lányok holttestének elrejtéséért. Elég hihetetlen lenne, hogy egy uszodában, vagy egy zeneiskolában ütnék fel a fejüket. Kivéve persze a pince, vagy az alagsor.

Újra cigarettára gyújtott, és közben eszelősen törte a fejét, hogy valami árulkodó nyomra lelhessen, valami kitüremkedésre a sima történeteken.
Valami megrezzent a zsebében, majd rögtön követte egy Heavy Troopers polifónikus csengőhang cincogása. A telefonja. Kivette a szájából a cigarettát, ezzel egyidőben a zsebéből a telefonját, és fölvette.
- Itt Reactorfighter. – szólt bele közömbösen.
- Itt pedig J-NekteD – érkezett a számítógépes automatikára hasonlító gépies hang válasza. – Megjártam a börtönintézményt, és információt szereztem. Meglepő módon igen keveset.
- Az nem számít – vágta rá gyorsan Reactorfighter. – Azonnal gyere a bázishoz. Öt percen belül én is ott vagyok.
- Már ott is vagyok – felelte J-NekteD, és megszakadt a vonal. Reactorfighter egy pillanatig még végignézett a zeneiskolán, a kisdedként mellette fekvő zeneóvodán, az út túloldalán a poros parkolón és az azt szegélyező bokrokon, majd felugrott a Raiderre, indított, és csikorgó gumikkal süvített vissza a Szent István útra.

6

Elégedett arccal nyugtázta megérkezésekor, hogy J-NekteD a garázsajtó mellett áll, a rendőri holovíziós álcája kifogástalan maradt, és feltartott hüvelykujjal jelezte neki, hogy minden rendben van. Reactorfighter leállította a Raidert, de nem nyitotta fel a garázsajtót (pedig csupán a kezét kellett volna rátennie). Azonnal leugrott róla, és J-NekteD elé állt.
- Na, hogy ment?
- Minden rendben volt – felelte J-NekteD, szokásos atonális hanghordozásával. – Senki nem gyanakodott rám, mindenütt átengedtek. A szolgálatos szalutált nekem, és körbevezetett a börtönblokkban. Nem szép hely, meg kell hagyni.
- Nem hát – hagyta jóvá Reactorfighter, majd összehúzott szemöldökkel nézett a barátjára, arra gondolva, hogy kezdjen el beszélni. – Mit tudtál meg?
J-NekteD nekidőlt a házfalnak, úgy kezdett beszélni.
- Ötvenegy elítélt volt ilyen jellegű, ami nekünk kell. – kezdett bele J-NekteD. – Először a szokott módszerrel néztem végig mindegyiküket, de semmi nem volt. Utána folyamodtam cselhez, és sorban végigkérdeztem őket…
- Mit kérdeztél?
- Csak annyit, hogy „tud valamit a tizenhat eltűnt lányról?”. Természetesen mindenki negatív választ adott, ám egyikük gondolt valamire, miután feltettem neki a kérdést…
- És mire? – vágott közbe Reactorfighter. Most jön a döntő pillanat, gondolta magában.
- Úgy gondolod? – nézett rá J-NekteD. – Egy úszómedencére gondolt.
Nagyot dobbant Reactorfighter szíve. Előráncigálta a két fotót, és megmutatta Tünde fotóját a barátjának.
- Erre?
- Igen! – vágta rá habozás nélkül J-NekteD. – Pontosan erre a medencére gondolt. Aztán valami azzal kapcsolatos dologra…talán egy házra, de az máshol volt. Mégis úgy vettem ki a gondolataiból, hogy kapcsolatban áll a kettő.
- Fölöttébb érdekes – morfondírozott Reactorfighter, és cigarettára gyújtott. – Mondd csak, kedves barátom, van még valami ezeken kívül?
J-NekteD megrázta a fejét, a rendőri baseball-sapka napellenzője remegett közben.
- Semmi. Rögtön utána abba is hagyta, és a vacsorára kezdett gondolni.
Reactorfighter mélyeket szívott a cigarettájából, és fel-alá járkált lassan a Raider előtt.
- Tehát először az uszoda. Ez jó, ez egyezik. Az első áldozat anyja mesélte, hogy a lánya sokat úszott, és egy bizonyos helyre járt, a Bugyborékra. És az a sittes is pontosan erre gondolt, tehát ott van a kutya elásva valószínűleg. Ez eddig jó, de egyvalami zavaró: mi lehet az a „ház”, amire gondolt?
- Türelem, harcos, visszahozom a képet. – felelte J-NekteD, majd üressé vált az arca, szemei valahol a távolban kalandoztak. Alig egy másodpercen belül ki is vetítette maga elé a képet gondolatban.
- Füves elválasztósáv által kettéosztott úttest. Bal oldalán az úttestnek lapos tetejű, magas lakóépületek, melyeken erkély található, és az ablak alatt négyzet és kör alakú rácsok. Az alsó erkélyeken rács is van. Jobb oldalt kis házak, gúla alakú tetővel. Egy fehér színű, kicsike ház nagyon különös, olyan kör alakú, nagy ajtaja van, ami nagy deszkákból lett összeállítva. Ez az ajtó pontosan az utcára nyílik. Két házzal távolabb van egy Computer Art nevű üzlet, az előtt már zöld színű, rácsos kerítés van. A fehér színű kicsike ház mellett egy utca megy el jobboldali irányba.

Reactorfighter megpróbálta maga elé képzelni a képet. Bal oldalt bérházak, jobb oldalt kis családi házak, középen pedig dupla, füves elválasztósávú úttest. Ez a leírás csupán egyetlen környékre illik: a katowice-i lakótelep nyugati határára, ahol a bérházak helyét átveszik az apró családi házak.
- Ilyen bérházak voltak? – kérdezte Reactorfighter izgatottan, és maga elé képzelte a katowice-i lakótelepen található világosbarna, kopott bérházsorokat.
- Pontosan ilyenek – felelte rá J-NekteD.
- Akkor megvan, hová kell mennem. – bólintott rá Reactorfighter. – Megnézem azt a helyet magamnak, és meglátjuk, van-e valami köze az Infiltrator-tervezethez.
- Biztos hogy van – felelte J-NekteD. – Az az elítélt rögtön az úszómedence után gondolt rá.
- Mit javasolsz? – nézett rá Reactorfighter, és J-NekteD érezte az elméjének feszülését, a tettvágy ostromlását. Reactorfighter ugrásra készen, gondolta.
- Most jön a második része – mondta J-NekteD. – Vigyél el ahhoz, ahol ott van az úszómedence, majd vedd utadat a fehér, kör alakú ajtós ház irányába, és nézd meg alaposan. Minden információra szükség lesz. Mennyi időt adjak?
- Fél óra bőven elég lesz – felelte Reactorfighter. Nem tervezte, hogy betör a házba, amennyiben zárva lesz az ajtaja, mivel ez túl nagy feltűnést keltene. Nincs semmilyen szerszáma, így csupán az erejét használhatja, az viszont nagy felfordulással járna. Meg kell elégednie egy felületes helyszíni szemlével.
- Rendben, akkor induljunk. – fejezte be a beszélgetést J-NekteD, és ellépett a faltól. Reactorfighter mindenféle gondolati jelzés nélkül is remekül felfogta, hogy itt az ideje, hogy cselekedjenek. Felmászott a Raiderre, kényelmesen elhelyezkedett a bőrülésen, kicsit előrébb csúszott, mikor J-NekteD felmászott mögéje, és eltolatott a bérháztól.
- Zenét? – kérdezte Reactorfighter, és barátja válaszát meg sem várva bekapcsolta a CD-lejátszót. A Heavy Troopers Alliance című dala azonnal felhangzott.
- Hajrá! – kiáltott fel, és gázt adott. J-NekteD kezeit érezte a derekán, és a Raider előrevágtázott, magával rántva őket a küldetésbe.

Folytatjuk...