Pillanatpirula

- Tedd meg! Csináld! Gyerünk, te barom! – sikoltotta egy hang a fejében, a legszívesebben belemarkolt volna a fiú hajába, és lerántotta volna magához a fejét, de a kezébe ugró mozdulat végül csak egy bizonytalan, futó érintéssé szelídült a jól ismert arcon. A fiú tekintetében csodálkozás villant, majd éhség, a busz őrült kanyart vett és egymás felé sodorta őket. A testük mozdult, mintha egy mágneses, idegen térben lebegtek volna, a kapaszkodók imbolygásában összeért a felsőtestük.

A lány ajkai hangtalan sóhajba nyíltak, ujjai egyensúlyt keresve ragadták meg a fiú vállát, a puha kapucnis felsőt. Esőszagú volt. Ilyen közelről érezte az öblítő illatát, a testápolóét, amit bárhol, bármikor felismert volna. Kesernyés volt. A fiú illata, és azé az idióta kapucnis fölsőé, hányszor gúnyolta miatta? Elnyűhetetlen, örök darab volt még a kollégista éveiből. Ha köze lett volna hozzá, máglyát gyújt és az összes foszlásig koptatott cuccát elégeti rajta. Nőjj fel végre, baszd meg!

De nem volt, és most, hogy a hirtelen fékezésben hozzá nyomódtak a mellei, már nem is találta olyan jó ötletnek a máglyagyújtást. Fájdalmasan keménynek érezte őket, talán egy lélegzetvételnyit tovább is simult a fiúhoz, mint bármi indokolta volna. Mellbimbói érzékenyen felszisszentek a csipke dörzsölése alatt. Arra gondolt, hogyan szívná be mélyen és akadozva a fiú a levegőt, ha a világon semmi se volna közöttük. Illene hozzá, a bőre a bőréhez, a melle a tenyerébe, és akarná is. Talán először életében.
A teste nem hazudik, soha se tette, ez az egy biztos volt közöttük mindig is. A már-már ijesztő erőszakosság, amivel a testük újra és újra egymásra talált. Egy súrlódásban, egy érintésben, egy szándékos váll lökésben… a búcsúzásban, mikor a fiú menetrendszerűen végigsimított a derekán lefelé, éppen csak a csípője határvonaláig és vissza.
A teste soha se vett tudomást a tényről: nincs köze hozzá.

Látta a másik szemeiben a gyanakvó értetlenséget, de nem érdekelte.
Ma este nem. Minden olyan könnyű volt attól a két pohár bortól, amit a búcsúztató összejövetelen megivott. Az arca zsibongott, mint piruláskor, újra a fiú szájára siklott a tekintete. Nem borotválkozott, bosszantó, sötét árnyék rejtette el ajkai arányos vonalát, de ma este ezt is megbocsátotta neki. Háta akaratlanul is megfeszült a gondolatra, milyen lesz, ha ez a négy napos borosta fogja karcolni a száját. Milyen lesz a nyelvével felinni a fiú illatát onnan, a nyaka titkos párolgásából. Sokszor elképzelte már, de még soha se érezte ilyen közel, soha se látta viszont ilyen tisztán a fiú szemeiben. Elveszett bennük.
Az ujjai hegyén pattogott, a lélegzetét sűrítette, úgy érezte, mintha a szex ígérete megtöltötte volna az egész testét és most aranyló, fényes sugárzással áradna ki belőle a másik felé. Úgy érezte, egy atomreaktort is elüzemeltetne ennyi visszafojtott energiával. A legszívesebben felnyögött volna a türelmetlenségtől. A legszívesebben sikoltott volna.

Még egy fékezés, és úgy érkezett az agyongyötört kapucnis felső melegébe, mintha hazatért volna. A fiú karja megrándult mellette a kapaszkodón, elkapta a derekát egy pillanatnyi szorításra, de mire az ajtók kinyíltak, már ugyanott tartotta, ahol az előbb.
A felszállókra pillantott, a szája elvékonyodott, mielőtt megszólalt.
- És akkor mikor is indulsz?
- Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád.
- Hát képzeld el, fogalmam sincs róla. Nem vagyok a titkárod – nézett vissza rá határozottan, hangjában ugyanaz a feszültség bujkált, mint az előbb a száján. Ugyanaz a hangsúly volt, amivel megfeledkezett arról, hogy egy hónapban születtek. Amivel kijelentette, hogy nem tudja fejből a telefonszámát. Hogy magasról ejt rá, miért és hova költözik. Amivel újra és újra ellökte magától.
Apró szúrás volt, de a lány ezzel sem foglalkozott, halvány mosollyal lépett hozzá még közelebb.
- Holnap, te idióta. Kettőkor megy a gép, ha esetleg futni akarnál utána… – ugratta félrebiccent fejjel, keze önálló akarattal emelkedett fel, hogy még egyszer megérintse azt a dacos állat.
Nincs hozzá közöd!
De már késő volt, ujjai alatt borostát érzett, az ölében üres lüktetést. Sietve megnedvesítette az ajkát, de semmi se csillapította a forróságát.
- Hiányozni fog a kiművelt stílusod, ugye tudod? – nevetett röviden, de hiába, a fiú szemeiben feketévé tágult a figyelem és szinte keresztüldöfte. Rekedt lassúsággal szólalt meg.
- Ja. Biztos.
- És én? Hiányozni fogok? – emelkedett kissé lábujjhegyre, a kapucnis fölsőbe akasztotta az ujjait, és játékosan meghúzta a fiú nyaka körül. Baromság!

Lehet, hogy már semmi más nincs az arcán, csak a kétségbeesés?
A borospohár felett minden olyan egyszerűnek tűnt, még a megalázkodás is, de most, hogy a rezzenéstelenül sötét szempárba nézett, felfordult a gyomra a félelemtől.
Nem felelt.
Talán rosszabb volt ez az elutasításnál is, ez a dühös némaság, a feszülő erő a testében, ami azóta pulzált belőle, hogy elindultak a buszmegálló felé. Valaki olyan némasága, aki folyamatos beszéddel menekül a csend elől.
Késő!
Mikor lett minden ilyen szerencsétlenül visszafordíthatatlan?
Miért nem képes kiejteni a megfelelő szavakat?
Még két megálló.
Két megálló, és ő soha életében nem félt ennyire.

Ujjai immáron követelő erővel szorították a kapucnis felsőt, a fiú feje felé billent, mintha csak megadná magát, lélegzete langyos hullámban érte el az arcát.
Tedd meg! Kérlek!

Még egy fékezés, amibe már a fiú karja húzta, bele az öblítő szagába, a kapucnis felső nedvesen simult a tenyere alá. A fiú teste szilárd volt és erős, a valósághoz tartozott az idő fejvesztett száguldásában. A busz gyors rándulással érkezett a megállóba, átlendítette őket a súlypontjukon. A fiú nekiütközött, egyik kezével a korlátot kapta el a lány háta mögött, a másikat lefuttatta a fenekére, és magához szorította a testét.
Az arca az övéhez simult, hallotta azt az elakadó, mély sóhajt, a fülét perzselte, míg a fiú szája finoman megérintette az állkapcsát, nyaka érzékeny bőrét a fülcimpája alatt. Hallotta a saját sóhaját, akaratlan tört fel belőle és vele a várakozás feszültsége valami sokkal fájdalmasabbnak adta át a helyét. A szívében, ami egyetlen, forró csomóvá vált a mellkasa rabságában, a vérében, ami éles zuhanással szúrt az ágyékába, és fulladt, és úgy gyengült benne az erő, mint a részegségben.
Ostobaság!
Ostobán sokáig várt, most pedig nem maradt más, csak a pánik, hogy egyetlen megálló alatt visszaszerezzen minden elvesztegetett percet. Amikor gőgös volt, amikor harcolt. Amikor úgy gondolta, bőven lesz még ideje egy sokkal jobb pillanatra…

A fiú lélegzete, mint egy titkos simogatás ingerelte a bőrét, és ő remegve várta, hogy végre egészen hozzá érjen. A szájához. Túl sokszor képzelte már el a száját a száján, falánknak, fölényesnek, szétnyílónak. De a fiú hirtelen kiegyenesedett, előhúzta hangtalanul rezgő telefonját a zsebéből. Futó pillantást vetett a kijelzőre, majd az ajtók felé fordult.
- Na, szevasz öregem, mi a helyzet? Nem, semmi különös, hazafelé. Aha – csak annyi időre fordult vissza, hogy intsen, a szájával formált egy kurta sziát. Aztán kilépett a tömeggel a járdára, szinte azonnal eltűnt az aluljárók felé áramló forgatagban.

A lány elkerekedett szemekkel bámult utána, kezével vakon tapogatott támasz után. Emberek furakodtak egymás után a busz szűk folyosójára, egy idősebb nő az esernyőjét rázva lépett mellé pont oda, ahol az előbb még a fiú állt.
Azonnal megértette. Mégis, mi lehet bonyolult egy frontális karambolban? Az agya felfogta, a rosszullét csak utána jöhetett, a büntetés, amit a fiú kiszabott, felépített, majd egy nagylelkűen kifizetett borral az útjára indított megsemmisítette, és tántorogva taszította le a buszról a következő megállóban.

Képtelen lett volna még egy métert megtenni vele. Képtelen volt gondolkodni. Imbolygó léptekkel indult valamerre, semerre, elsodorták a körútról, egy kínai vendéglő pirosan világító lámpasora alatt lassított. Hátulról meglökték. Kezét a ház falának támasztva fordult be a soron következő mellékutcába, kapkodó, éles sípolással szakadt fel torkából a levegő. Nem engedte, hogy eluralja az érzés, lenyelte a zokogás első, heves hullámát.
Ezt is tiszta racionalitással döntötte el. Hogy nem fog bőgni. Ha most bőg, azt soha a büdös életben nem bocsátja meg magának.
Rosszul lehet, de bőgni nem fog.
Lehunyta a szemét, hagyta, hogy a kapkodva nyelt levegővel az undor és a keserű ízek vákuumos, hideg feketeséggé gyűrűzzenek a gyomrában.
- Vége. Holnap kettőkor vége. Addig elvánszorogsz nyomorékon is.
Csak tedd meg! Gyerünk, csináld, te barom! – holnap kettőkor a fiú gondolni fog rá. Aztán holnapután is, és azután, és minden rohadt májusban, mert ugyanabban a hónapban van a születésnapjuk. Nem fog bőgni. Akkor sem fog.
Előregörnyedt, és a fal mellé hányt.