Parázs

Állok a függőfolyosón és újra beleszívok a cigimbe. Nem szívom mélyre a füstöt, éppen csak a számba veszem és kifújom.
 
- Nem tüdőzted le, mi? – hallom is rögtön magam mellett. Hangjában szokás szerint semmi rosszallás, semmi különösebb érzelem, olyan, mint mindig, mégis hat. Következőleg kisebbet szippantok, de ezúttal mélyebbre. Természetesen rám tör a szokásos köhögő roham, mégis a következővel is hasonlóan járok el. Az elfogyasztott alkoholmennyiség miatt duplán nem esik jól, érzem, hogy még jobban a fejembe száll tőle, de egyre csak kínzom magam. Miért, magam sem tudom. – Azért ne halj meg – jegyzi meg. Én azonban csak megrázom a fejem és makacsul folytatom, mint egy akaratos kis óvodás. Tudom, hogy semmi értelme, a köhögésem ellenére mégis egyre csak folytatom. Tulajdonképpen az se zavarna különösebben, ha most itt fulladnék meg tőle. Ha már itt tartunk, elég jó úton vagyok efelé. Ő nem tesz semmit, nem szól, hagyja gyermeteg önpusztításom, amit az ő színtelen megjegyzése idézett elő. Magam sem értem, miért csinálom.
Nem értem, miért zavar ennyire, hogy nem megy. Ijesztő, milyen hatással van rám ez az ember. Egy egyszerű megjegyzése elég, hogy pusztítani kezdjem magamat. Ahogy ott dohányzunk, egészen közel állunk egymáshoz, a karunk összeér. Nem tudom, miért vagyunk egymáshoz ilyen közel. A késő tavaszi éjszaka nem annyira hideg már, hogy ezt indokolná és töménytelen hely van, a hamut meg lefelé pöcköljük az emeletről, nem kell csoportosulni sehová. Ösztönösen húzódtam hozzá ilyen közel, ő pedig nem tesz semmit, hogy növelje a távolságot. Legalábbis azt hiszem, így történt, de már ebben sem vagyok teljesen biztos.
 
A szemem sarkából rásandítok. Meredten néz előre, ahogy szótlanul emeli a szájához a csikket, beleszív, majd kifújja a füstöt. Világoskék szemei a távolba révednek. Megijeszt. Megijeszt, amilyen hatással van rám. Tulajdonképpen alig ismerem, csak néhányszor találkoztam vele, mégis olyan dolgokat mondtam most el neki, amiket csak nagyon keveseknek. Nem is akartam tulajdonképpen elmondani. Egyszerűen csak kibuktak belőlem, ahogy kérdezgetett. Fogalmam sincs, hogyan csinálta, vagy hogy szándékos volt-e egyáltalán. Lehet, hogy én vagyok átlagon felül ostoba. De nem volt még rám senki ilyen hatással.
 
Ha ránézek, semmi különösen figyelemreméltó nincs pedig benne. Egy átlagos srác, egy a millióból. És mégis, csak megszólal, vagy megérzem a parfümje illatát, önkéntelenül az jut eszembe, hogy dugni akarok vele. Így, ilyen egyszerűen. Mindegy, milyen következményei lennének, csak azt érzem, hogy akarom. Nem számít, ha csak egyszer lehetne is, akkor is. Ha találkozok vele, mindig még napokig érzem a hatását. Ijesztő, nincs rá jobb szó.
 
Közelében mindig indokolatlanul viselkedem. Úgy érzem, mintha mentálisan levetkőztetne. Teszi ezt szinte észrevétlenül, az én önkéntelen segítségemmel, és mire észbe kapok, mondhatni teljesen meztelenül állok előtte lelkileg, miközben ő semmit nem ad ki magából. Én hülye pedig másra sem tudok gondolni, minthogy bárcsak tényleg ezt tenné. Bárcsak tényleg leszaggatná a ruháim és megdugna. De úgy istenigazából. Igazából mindegy hogyan, mindegy hol, csak csinálná. Az se érdekelne, ha most itt kint, a folyosón tenné. Ha nekinyomna a falnak, nyelvét vadul és követelőzően a számba tolná, keze pedig végigjárná a testemet, majd a pólóm alá csúsztatná és a melleimet kezdené markolászni. Határozottan, éppen a megfelelő erővel ahhoz, hogy még jobban feltüzeljen. Közben egyre keményedő farkát az ölemnek préselné. Számról a nyakamra térne át csókjaival és hamar megtalálná érzékeny fülcimpámat is vele. Ziháló lélegzetem még szaporábbá válna, ahogy ízlelgetné ajkaival…
 
Megrázom a fejem és igyekszem visszatérni a jelenbe, mielőtt túlságosan magammal ragadna a fantáziálásom. Csak remélni tudom, hogy nem vesz észre semmit abból, mennyire be vagyok indulva rá. Alkalmasint megszólal kellemesen mély hangján, ami mindig elevenembe talál. Ezzel a hangszínnel felőlem azt mond, amit akar, csak hadd hallgassam. Vajon milyen lehet, ha az élvezettől nyög ezzel a hanggal? Próbálom kiűzni ezeket a gondolatokat a fejemből. Már így is érzem, hogy teljesen nedves vagyok. Pedig szexualitás semmilyen szinten nem került szóba közöttünk, hozzám sem ért igazából. És mégis. Nem tudom pontosan, hogy a közelsége, a fantáziáim, vagy a szituáció okozza, történetesen hogy éjnek idején kettesben vagyok vele a lakásán. Hogy mit keresek én itt, azt magamnak se tudom megválaszolni. Nem gondolkoztam, csak jöttem vele. Aztán végül felhívott ide, amit szintén nem tudok mire vélni. Egyértelműen tudatosabbnak kellene lennem, nemcsak sodródni az eseményekkel. De részben az alkohol miatt sem tudok már normálisan gondolkodni. A közelsége sem segít. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy magamban akarom érezni. Hihetetlenül vágyom arra, hogy belém rakja a faszát. Ez még engem is megijeszt. 
 
„Nem én hozlak zavarba, te hozod zavarba magadat.” – Ezt mondta a villamoson idefelé jövet, miközben mélyen a szemembe nézett. És én csak attól a tekintettől készen voltam bevallani bármit. Majdnem bármit. Talán valahol igaza van. Végtére is ő nem tesz semmit és én teljesen odavagyok. Menekülnöm kellene, én mégis közeledni akarok, de azt sem merek. Ostoba vagyok. Ahogy vele beszélek, az intelligenciájához képest még inkább így érzem.
 
A csikk közben leégett. Lepöcköli az utolsó parazsat a végéről, majd elnyomja az ablakpárkányon lévő hamuzóban, én pedig követem a példáját. A lakás felé indul és én követem. Idióta, gondolkozz már! De nem bírok. Nem tudok semmi másra gondolni azon kívül, hogy kívánom. Ha valami jelét adná annak, hogy ő is legalább egy kicsit hasonlóan érez! De mi végre ez az egész?
 
Nem értek semmit. Talán csak nem akarom megérteni az elutasítást. De miért van rám ilyen erős hatással? Egyáltalán ki ez az ember? Mit tud, amit más nem? De ami fontosabb: mit akarok én valójában? Tényleg azt akarom, ami a legjobb nekem? Mi lesz így velünk? Lehetünk-e mi szimpla barátok? Hogyan tovább? Legfőképpen: mi lesz így velem?
 
Agyam tele kérdésekkel, miközben becsukom magunk mögött a bejárati ajtót.