Öt év 9. rész

Evelinre néztem és intettem neki, hogy menjen haza.
 
- Köszönöm szépen a vendéglátást! Haza kell mennem. Csókolom! 
 
Levette a fogasról a kabátját, felhúzta és hazament.
 
- Anya, ne legyél ilyen elutasító velem! Kérlek! 
 
- Menj fel a szobádba! - kiabált rám.
 
Szó nélkül szót fogadtam. A szobámba érve már nem bírtam tovább visszatartani a zokogást. Életem legrosszabb születésnapja volt. Egész délután a szobámban szomorkodtam és sírtam. Este anya kopogás nélkül bejött a szobámba és azt mondta:
 
- Holnap délután vendégeink lesznek. Meglátogat minket a nővéred és a barátja.
 
Nem szóltam semmit. A könnyeimet törölgettem és bólogattam.
 
- Legalább ő normális - tette hozzá.
 
Kiment és becsapta maga mögött a szobám ajtaját. 
 
Éjszaka nem jött álom a szememre. Egész éjjel forgolódtam az ágyamban.
 
Másnap délelőtt eljöttek a nővéremék.
 
- Szia hugi! - üdvözölt Eszter és puszit adott az arcomra.
 
- Szia Anna! - üdvözölt Laci is. 
 
- Gyertek ebédelni - mondta anya.
 
Leültünk az ebédlőasztalhoz. A szüleim és a nővéremék vidáman beszélgettek. Én nem szólaltam meg. 
 
- És veled mi a helyzet Anna? Van már valakid? - kérdezte Laci.
 
- Igen. Van egy barátnőm - feleltem. 
 
Eszter és Laci kérdő pillantásokat vetettek a szüleimre.
 
- Nem tudnád befogni a szádat? - kérdezte anyám.
 
- Miért? Én csak válaszoltam Laci kérdésére - mondtam.
 
- Mars a szobádba! 
 
Felálltam az asztaltól és bementem a szobámba. Miután a nővérem és a barátja elmentek anya megint bejött hozzám. 
 
- Holnap reggel én viszlek el az iskolába - közölte, majd kiment.
 
Bepakoltam a bőröndömet és lefeküdtem aludni. Másnap reggel anya korán felkeltett.
 
- Miért keltettél fel ilyen korán? - kérdeztem álmosan és nyújtózkodtam.
 
- Azért, hogy időben odaérjünk - válaszolta. 
 
- De még nagyon korán van.
 
- Azt mondtam, hogy kezdj el készülődni! - förmedt rám anyám.
 
- Jól van na. Nem kell kiabálni.
 
Felöltöztem és a kocsink csomagtartójába tettem a bőröndömet. Apa kijött a garázsba. Kezében a kocsikulcs volt.
 
- Te is jössz? - kérdeztem.
 
- Igen - felelte és beült a kormány mögé.
 
Anya az anyósülésre ült, én pedig hátra. 
 
Megálltunk az iskola előtt és a csomagtartó felé mentem, hogy kivegyem a bőröndömet.
 
- Még ne vedd ki a cuccaidat! - szólt apa.
 
- Gyere velem! - mondta anya és az igazgatói iroda felé vettük az irányt.
 
- Mit akarsz az igazgatóval? - kérdeztem anyámtól, de nem válaszolt.
 
Bekopogott az igazgatói iroda ajtaján, majd bement. Én követtem.
 
- Jó napot kívánok! Az igazgatóval szeretnék beszélni.
 
- Én vagyok. Foglaljanak helyet! Miben segíthetek?
 
- Szeretném a lányomat kiíratni az iskolából.
 
- Talán nincs megélegedve az iskolával? 
 
- Tökéletesen megvagyok elégedve magukkal, de a lányomat ki kell vennem az iskolából, mert drogozik és  elvonóra kell vinnem.
 
- Mi? Ez nem igaz! Én nem drogozok! Soha életemben nem drogoztam! - kiabáltam.
 
- Sajnos nem képes beismerni a függőségét. Én csak a legjobbat akarom a gyermekemnek - mondta anyám.
 
- Ez természetes. Ha tényleg úgy dönt, hogy kiveszi a gyermekét az iskolából, akkor írja alá ezt a papírt - mondta az igaztó.
 
Anyám elé rakott egy papírt. Aláírta és megköszönte. Miután kisétáltunk az igazgató irodájából számonkértem anyámat:
 
- Miért hazudtad azt, hogy drogozok? Tudod jól, hogy soha nem drogoztam! És miért írattál ki a suliból? Válaszokat akarok! 
 
- Azért írattalak ki, mert egy olyan intézetbe viszlek, ahol majd kigyógyítanak ebből a betegségből - felelte.
 
- Milyen betegségből? - kérdeztem értetlenül.
 
- A leszbikusságból. 
 
- Mi? - kérdeztem ledöbbenve.
 
- Jól hallottad. Szállj be az autóba!
 
Beszálltam a kocsiba és félni kezdtem. Kigyógyítanak a leszbikusságból? Hiszen ez nem betegség. Hogyan gyógyíthatnának ki belőle? 
 
- És miért mondtad, hogy drogozok? - kérdeztem.
 
- Valami indokot mondanom kellett, hogy miért íratlak ki és azt mondani, hogy drogozol kevésbé megalázó, mint azt, hogy a lányom homokos...
 
Teljesen ledöbbentem. Nem tudtam szóhoz jutni.
 
- Ne aggódj! Ahova most viszünk ott majd meggyógyítanak. 
 
 - Ez nem egy betegség, amit kezelni kell! - ordítottam.
 
- Ez egy betegség és mi mindent megteszünk, hogy normális legyél. Szégyent hozol ránk...
 
Nem bírtam tovább visszatartani a sírást. Zokogni kezdtem, de a szüleimet nem érdekelte. Ők csak azzal voltak elfoglalva, hogy kigyógyuljak ebből. Egész úton az egereket itattam. Nem emlékszem, hogy merre mentünk, mert semmit sem láttam a könnyeimtől. 
 
Megérkezéskor egy fehér ruhás férfi nyitotta az ajtót. Egy beteghordó. Később megjelent egy nővér is. Hosszú inget és pelenkát adtak rám, majd bevonszoltak az elkülönítőbe. Fogalmam sem volt, hogy mi folyik itt. Bent négy ágy volt körülöttem, és valaki aludt az egyiken. Láttam, ahogy előkészítik a zubbonyt, az övet és az injekciót. 
 
- EVELIN! EVELIN! - üvöltöttem sírva.
 
A nővér injekciót akart nekem beadni. Én hevesen ellenálltam. Kapálóztam és ellöktem magamtól. Intett a beteghordónak, aki lefogott, rámadta a kényszerzubbonyt és az egyik ágyhoz kötözött. Ordítottam, sírtam és rángatóztam. A nővér belémnyomta az injekciót, amitől lenyugodtam és elaludtam. Az éjszaka közepén kinyitottam a szemem. Az eső esett és a szívem vadul kalapált.