Ösztönösen

Isten megteremtette az embert, majd megadta neki az élvezet érzését. Aztán mindent, ami örömet okozhat, megtiltott. Akkor szereted az Istent, ha megtartod a parancsait, vagy épp attól leszünk emberek, hogy megszegjük azokat? Hol akarunk boldogok lenni? A földön vagy a mennyben? És akkor leszünk boldogok a földön, ha kiélvezzük az élet minden örömét? Egyáltalán miért bűn az élvezet?

Lenyomtam a felvevőgombot – a magnó egy hangos kattanással elindult. Letettem a szerkezetet a kerek asztalra és beszélni kezdtem:
- Interjú K. Attilával, az egyetemi Keresztény Ifjúsági Kör vezetőjével. 2004. március 18. – ránézek a velem szemben ülő fiúra és folytattam. – Szervusz. Kérlek, pár szóban mesélj magadról!
Amíg ő életének legfontosabb állomásait ecsetelte, én azon gondolkodtam, hogy miért rám bízta a szerkesztő ezt a munkát. Tudtam, hogy egy emelkedett hangvételű, ajnározós és unalmas riportot várt el tőlem, de én ebben a témában erre alkalmatlan voltam. Nem csak az érdekelt, hogy mit csinálnak ők a szervezetükben, nem akartam agitálni a hallgatókat, sokkal inkább azt akartam kideríteni, hogy hogyan tudják ebben a felgyorsult világban –szerintem- elavult értékrendszerüket érvényesíteni.

Megkavargattam a kávémat és kérdeztem:
- Attila, hogyan lettél vallásos?
- Te nem vagy az, ugye? – replikázott mosolyogva. Ráztam a fejem, ő bólogatott. – Gondoltam. Tipikus ateista kérdés. Ha érdekel, a szüleim is „templomba járók”, kiskoromtól kezdve hittanra járattak, így neveltek. De azt hiszem, ez nem nevelés kérdése: vagy hagyod, hogy megszólítson Isten igéje, vagy nem.
Ezzel az ájtatos szöveggel muszáj volt kötekednem:
- Ne haragudj, de nem értek veled egyet. A szocializációd sokat nyom a latba. De az érdekes lehet: soha nem merült fel benned, hogy Isten nem létezik, csak a „buta” ember találta ki, hogy meg tudjon magyarázni számára érthetetlen dolgokat? – provokáltam. Ez hat. Tüzes szemmel néz rám.
- Képzeld, nem! –vetette oda dühösen. – Ti, akik nem hisztek semmiben, nem is érthetitek, mi a hit!

Ezen felhúztam magam, és vitába szálltam:
- Már megbocsáss, de ez meg egy tipikus keresztény duma. Miből gondolod, hogy én nem hiszek semmiben? Igen is hiszek például magamban! Csak az a véleményem, hogy sokkal egyszerűbb Isten segítségét kérni, mint szembenézni a problémáiddal! Meg amúgy is, milyen kegyetlen az az isten, aki arra tanít, hogy nyomd el az ösztöneidet!
- A szexre gondolsz? –kérdezett vissza.
- Arra is, igen.
- Nem mondtam, hogy könnyű. Huszonévesek vagyunk, természetes, hogy vannak vágyaink. De nem leszek frusztrált attól, hogy még nem élem ki őket, majd csak az igazival…
- Várj, ez azt jelenti, hogy még szűz vagy?
- Igen. – mondta, és mélyen a szemembe nézett, büszkén és tüzesen, mint egy középkori lovag.

Végigmértem: 25 éves, jóképű, okos fiú. „Normális” esetben bomlanak érte a lányok. Még a beszélgetés elején felfigyeltem rá, hogy teát rendelt, nem kávét, legyezte az orra elől a cigarettafüstöt… Olyan volt, mint aki soha semmi rosszat nem tett még, anyuci pici fiacskája. Idegesített ez a nagy ártatlanság. Nem tudtam, tiszteljem-e, vagy megvessem…
Elküldtem neki e-mailben a kész cikket, válaszként megengedte, hogy leközöljem, azzal a feltétellel, ha elmegyek egy összejövetelükre. Egy hét múlva, péntekre beszéltük meg a találkozót. Kicsit izgultam: hogyan maradjak vélemény nélkül egy ilyen „vaskalapos” társaságban? A megbeszélt időpontban léptem be a kis pincehelység dohos termébe. A szoba szerényen lett berendezve: egy nagy asztal körül ültek úgy húszan, a falon szentképek és idézetek. Az egyik srác gitározott, a többiek lelkesen énekelték a rockosított zsoltárt. Attila mosolyogva intett a kezével és hellyel kínált. A bejárathoz legközelebb eső széket választottam, igyekeztem észrevétlenül helyet foglalni és kipakolni a diktafont meg a jegyzeteimet. Közben egyikük szemébe sem néztem, mert idegennek, „bűnösnek” éreztem magam a „szent” társaságban.

A dal befejeztével Attila üdvözölt, elmondta a többieknek ittlétem okát, majd ismertette az aznapi témát: Keresztény életmód a XXI. században. Nem akartam beleszállni a nem létező vitába. Inkább hallgattam a meséiket arról, hogy milyen nehéz vallásosnak lenni az egyetemi közegben. Fájdalmas, de tanulságos vallomások voltak, okosan, szerényen érveltek és adtak tanácsokat egymásnak. Engem azonban nem könnyű meggyőzni: kétkedve fogadtam a nagy összhangot és elhivatottságot. A másfél órás találkozó után indulni készültem, de Attila visszatartott.
- Beszélgessünk! Hogy tetszett?
- Őszintén? Égetett a pillantásotok! Úgy tettetek, mintha befogadtatok volna, de elítéltetek. Álszentek vagytok. – vetettem oda, de amint kimondtam, éreztem, hogy kicsit túlfeszítettem a húrt, mert Attila elvörösödött, ráadásnak nem is voltam igazságos, legalább is vele szemben nem, mert őt a legjobb szándék vezérelte, amikor meghívott.

Nem felelt, csak elfordult, és dühösen pakolni kezdett. Elszégyelltem magam, hozzáléptem:
- Figyelj, ne haragudj, nem akartalak megbántani. – szóltam hozzá lesütött szemmel. – Nagyon becsülendő, amit itt csináltok, ahogy éltek…
- Jajj, ne beszélj már! –fakadt ki dühösen. – Lenéztek minket! Kinevettek! Pedig fogalmatok sincs, milyen nehéz! Egyfelől elvárnak valamit a családtagjaink: élj visszafogottan, legyél jófiú! Ne bulizz, ne szexelj! Ne csináld ezt, ne csináld azt! Másrészt elvárják a kortársaid, hogy legyél laza, szeretkezz, élvezd az életed, és legfőképp, fordulj szembe a felmenőid erkölcsivel! És téged senki nem kérdez meg, mit akarsz magadtól, hogy neked mi a jó! De Te nem tudhatod, milyen nehéz küzdeni a vágyaiddal, minden reggel nedves lepedőn ébredni, mindig azt érezni, hogy valami őrült feszültség pumpál benned, szétfeszíti az ereidet, hogy semmi másra nem bírsz gondolni! Csak egy csettintés lenne, és túl lennél rajta, megkönnyebbülve, de aztán jön a bűntudat, a konvenciók, amit beléd égettek, a szégyen! Te ezt nem érted! – kiabálta, és közben a kezével hadonászott.

Minden szavában, mozdulatában az a bizonyos feszültség munkált.
– Te ezt nem érted! – suttogta végül, és a falhoz hátrált, lecsúszott és elsírta magát. Megsajnáltam. Melléültem és átöleltem a vállát. Olyan volt a karomban, mint egy kisgyerek, aki elvesztette a szüleit. Tanácstalan, magányos, ijedt. Megsimítottam a haját, ő átölelte a derekamat. Rázta a sírás. Nagy sokára felemelte a fejét, könnyes barna szemekkel rám nézett, és nagyon hirtelen, majdhogynem durván megcsókolt. Megijedtem. Eltoltam magamtól, felugrottam, és a cuccomhoz indultam. Utánam szaladt, elkapta a karomat:
- Ne haragudj, nem tudom, mi ütött belém! - szabadkozott.
- Semmi gond. Azt hiszem, mindketten tudjuk, mit kéne tenned. – mondtam, de elindulni nem bírtam, mert még mindig szorította a karomat, most már mindkét kezével.
- Tudom. Megcsókolni téged. – sziszegte, és olyan gyorsan lenyomta a nyelvét a torkomon, hogy tiltakozni sem volt időm, vagy nem is akartam? Végül is felizgatott, hogy még szűz, hogy így pumpál benne a vágy. Látszott, hogy először csókolózik, mert elég ügyetlenül csinálta, de azt is észrevettem, hogy igyekszik rám figyelni, tanulni akar tőlem. Mi indíthatna be még jobban egy lányt?

Kicsit eltávolodtam tőle, és kigomboltam a blúzomat, majd megfogtam a csuklóját és a mellemre tettem a tenyerét. Remegett a keze, de ahogy irányítottam, felbátorodott, és az anyagot félretolva megcsípte a mellbimbómat. Közben a másik mellemet kezdte nyalogatni, kicsit durván, úgyhogy felszisszentem. Megijedt, hogy valamit nem jól csinál, ezért abbahagyta és lesütötte a szemét, de én újra megfogtam a kezét, és visszatettem a mellemre. Közben megcsókoltam, ő pedig átölelte a derekamat, felemelt és az asztalra ültetett. Kigomboltam az ingét, majd a nadrágja övrészét megragadva közelebb húztam magamhoz. Tanácstalan volt, nem igazán értette, mit kéne tennie, ezért átvettem az irányítást. Lehúztam a sliccét, és benyúltam a nadrágjába. Megremegett, amikor megérintettem az ágaskodó péniszét. A másik kezemmel a combomra tettem a tenyerét, amit lassan az ágyékom irányába indított el. Szép lassan kihalásztam a farkát, óvatosan simogattam, de láttam rajta, hogy tetszik neki a soha nem tapasztalt érzés. Ő azonban bátortalan maradt, így én vetettem le a nadrágomat és a bugyimat, amitől kicsit zavarba jött, le is hunyta a szemét.

- Semmi baj! –suttogtam, és az ujjait a csiklómra irányítottam. Bátortalanul érintett meg, de amikor a csípőmmel kezdtem körözni jelezve, hogy élvezem, amit csinál, kicsit beindult. Az egyik ujját a hüvelyem bejáratához illesztette, és szép lassan betolta, úgy, mint mikor egy kisdiák először próbálkozik leírni a nevét. Sóhajtoztam, bár nem volt túl ügyes, de felizgatott a tapasztalatlansága.

Amíg ő az ágyékom körül ügyködött, én próbáltam úgy izgatni, hogy élvezze, de ne menjen el. Csak simogattam a péniszét és a heréit, de nem kezdtem el durvább mozdulatokat: nem akartam, hogy így menjen el. Ez is elég volt neki: tűz égett a szemében, egész testében remegett, kidagadtak a nyakán az erei, és éreztem, hogy szétszakítja a vágy. Pattanásig feszült az a bizonyos húr: megragadott, hátralökött, felemelte a lábaimat, és olyan erővel döfött belém, hogy felsikoltottam a fájdalomtól. Megijedt, megállt, kétségbeesve nézett rám. Én kicsit felemelkedve megragadtam a nyakát, és lassan előre-hátra kezdtem mozogni a csípőmmel. Ő ütemesen, mintha mindig ezt csinálta volna, követte a mozgásom. Az előbbi fájdalom már szűnőben volt, az ijedtségem is alábbhagyott, így én is át tudtam magam adni a helyzet izgalmának.

Néztem rá, de nem tudtam eldönteni, hogy mit látok a szemében: félelmet, vágyat vagy elkeseredettséget, bennem is kavarogtak az érzelmek: életemben először (és valószínűleg utoljára) veszem el valakinek a szüzességét, aki korántsem biztos, hogy akarja ezt, akit nem szeretek, és aki nem szeret engem. De istenemre mondom –ha van egyáltalán istenem- az egyik legizgatóbb érzés pont ez a bizonytalanság volt ebben a szeretkezésben, hiszen fizikailag képtelen volt sokat adni. Az egész nem is tartott pár percnél tovább, pár erőteljes lökés után begyorsított és hörögve elélvezett bennem – míg én még a közelében sem jártam az orgazmusnak. Ahogy kiadta magából az évek alatt felgyülemlett őserőt, kihúzta belőlem a péniszét, szomorú szemeivel rám nézett, szégyenlősen összegombolkozott, ezzel éve világossá számomra, hogy nem lesz folytatás.

Soha nem éreztem még lelkiismeret-furdalást a szex miatt, most sem. Ő viszont olyan megbánó arcot vágott, hogy én is elszégyelltem magam, sietve felöltöztem, és indulni akartam, de visszatartott.
- Maradhatna ez kettőnk között? – kérdezte vörösen. - Tudod, nekem gondolnom kell a szervezetre is.
Megvetően néztem rá:
- Nem írom meg, ha erre gondolsz. Bár szerintem nincs mit szégyellned rajta, sőt, de most már legalább látom, milyen álszent vagy te is! – fordítottam el az arcom.
- Köszönöm. De te ezt nem értheted!
- Igazad van, én ezt nem értem! De tudod mit, nem is akarom érteni!

Mindössze egy sziával váltunk el. Amikor hazaértem, letusoltam, és a puha ágyba fekve az ártatlanságára gondoltam, miközben maszturbáltam. Rengeteg gondolat kavargott a fejemben, ezért nem tudtam elaludni. Mi volt ez az egész? Az én hibám? Így kellett lennie? Tisztábban látok már? Már hajnalodott, mire elnyomott az álom.
Ne ítélj, hogy ne ítéltess!