Ősbéli kaland

Ősbéli kaland
I. rész
Minden megtörténhet

Erről a történetről a cím alapján bizonyára azt hinnétek, hogy a múltban játszódik. Hát, igen is, meg nem is. Figyeljetek…
17 éves voltam, amikor nyertem egy utazást nyolc főre. A szüleim nem akartak jönni, mert ők már egy másik utat is kinéztek, ezért egyedül maradtam a kirándulásommal. Volt egy-két jó haverom, így hát elhívtam őket: Szilvit, aki a legjobb barátnőm, Dórit és Andit, akik Szilvi után a legjobbak, Zolit, Szilvinek a barátját, Gábort, ő Dórié és Ádámot, aki Andié és végül Tibit, aki az én barátom volt.
Az utazás egy őserdei kirándulásra szólt. Repülővel kellett oda menni, mert hát ugye elég messze volt. Mindenki beleegyezett az útba, mert ők sem voltak még ilyenen és érdekesnek találták.

Az indulás előtti napon átjöttek hozzám és együtt csomagoltunk be, azaz a csajokkal az egyik szobában, fiúk a másik szobában. De mindenki segített a másiknak így a fiúknak is rendben volt a csomagjuk. Másnap, az indulás napján, felmentünk a repülőtérre és elkértük a jegyeket. Mindenki fogta a magáét, átmentünk az ellenőrzésen és utána csak vártunk. Mikor megérkezett a repülő mindenki nézte, hogy milyen felirat van rajta, mert kíváncsiak voltunk, hogy mégis honnan jött. Hát a betűk alapján ausztrál lehetett, de nem voltunk benne biztosak. Mindegy, repülőnek megjárja, csak aztán el is repítsen minket a célig, gondoltuk.
Nemsokára elérkezett az idő, a beszálláshoz. Fogtuk a csomagjainkat és elindultunk. Bent nagyon tropának tűnt, mintha az 1. Világháborúból tért volna vissza, és ezért egy kicsit elkezdtünk aggódni. De szerencsére a felszállás zökkenőmentes volt, egy kicsikét rázkódott, de végül is az minden gépnél előfordul, nem igaz? Az úton nem szolgáltak fel semmit, de nem is voltunk se éhesek, se szomjasak.

Kb. félúton lehettünk már és mindenki aludt, én is. De hirtelen valami zajt hallottam, arra ébredtem föl, felkeltem és körbenéztem, aztán egyszerre csak valamitől hatalmas huzat keletkezett. Abba az irányba néztem és láttam, hogy két ember egy-egy zsákkal a hátán épp akkor ugrott ki. Ledöbbentem és gyorsan a vezetőfülkébe siettem. Még valahol mélyen reménykedtem, de aztán szembesültem az igazsággal. Nem volt ott senki. Közben hallottam, hogy a többiek is felriadtak.
- Mi volt ez?- kérdezte valaki. Az ajtó még mindig nyitva volt, gyorsan odamentem és becsuktam. A szél közben majdnem kivitt, de megkapaszkodtam egy kallantyúban, és ép bőrrel megúsztam. Mindenki rám nézett és egyszerre kérdezték:
- Mi történt?
- A pilótáink kiugrottak…
- És a többiek?- kérdezte Szilvi.
- Nem tudom, őket sem találom.
- Akkor most mi lesz?
- Én tanultam repülőt vezetni- mondta Tibi-, de csak egy kicsit tudok…
- Nem baj- mondtam-, próbáld meg.
- Rendben, de nem ígérek semmit.
Bement a fülkébe és beleült a székbe, én pedig mellé.
- Szólj, ha segítsek.
- Nem nagyon tudom én se, hogy mit kell tenni…

A többit nem is akarom elmondani, hogy zajlott, mert szerintem ti is tudjátok. Elég legyen annyi, hogy letette a gépet.
Kiszálltunk belőle és végignéztünk rajta, eléggé össze volt karcolva és itt-ott nagyobb sérülések mutatkoztak. Azt rögtön láttuk, hogy ezzel már nem tudunk menni sehova.
Kipakoltunk a belsejéből mindent, ami használható volt, elraktuk, a többit pedig otthagytuk. Aztán néztünk csak körbe, hogy hol is vagyunk. Hát a legrosszabb helyzetben az biztos. Ugyanis körös-körül csak erdő, ameddig a szem ellát. Benne voltunk a Dzsungel közepében. Fogalmunk sem volt, hogy hol. Egyelőre letáboroztunk a gép mellet. Javasoltam, hogy próbáljuk meg a rádiót. Egy kis idő múlva Tibi kijön a roncsból és közli:
- A rádió elromlott!

Folyt. Köv.