Ősbéli kaland II.

A rejtélyek kezdődnek

Mindenki Tibire nézett, nagy szemekkel.
- Nem mondod komolyan?
- De igen.
- És más valami, ami talán használható ilyen célokra?
- Nem minden tönkrement...
Ez volt a legrosszabb hír, amit csak hallhattunk. Belevesztünk a dzsungelbe. Senki nem volt a közelben, aki segíthetett volna. Teljesen magunkra voltunk utalva.
Aznap este szedtünk össze takarókat és pokrócokat, mert igen hűvös volt. Szilvi meg Zoli elmentek tűzifáért. Azt mondták, hogy mindjárt jönnek, de még fél óra múltán sem kerültek elő. Még nagyon nem aggódtunk értük, inkább a tábort rendeztük. De megint eltelt egy negyed óra és még mindig nincsenek meg. A többiekkel egyetértően elmentünk őket megkeresni. Én Tibivel, Dóri Gabival, Andi Ádámmal. Vagy két órán át kerestük őket, eredmény nélkül.

Tibivel külön váltunk, ő balra ment én meg jobbra. Az első percekben nem találtam semmit csak fákat, bokrokat. Aztán valami megragadta a bokám és felemelkedtem, fejjel lefelé fordulva. Kiáltani próbáltam, de az a valami rátekeredett a számra és nekiütött egy fának. Ott elvesztettem az eszméletemet.
Egyszer csak arra ébredek, hogy Tibi halkan szólongat:
- Tünde, cicám, jól vagy? Ébredj!
- Mi történt?- kérdeztem halkan.
- Nem tudom, azt vártam, hogy te majd elmeséled.
Most vettem csak észre, hogy már nem lógok, mint Tarzan a levegőben, hanem a földön fekszek.
- Ki vágott le?
- Én nem, amikor ideértem, te itt feküdtél.
- De, nem értem. Itt kerestem Szilviéket, amikor valami megragadott és elrántott a földről. Aztán nekicsapott a fának és onnantól nem emlékszem.
- Jól érzed magad?
- Nagyon fáj a fejem, de amúgy szerintem semmi bajom.
- Gyere közelebb. Adok egy puszit talán attól jobb lesz.

Mosolyogva közelebb bújtam hozzá és kaptam egy olyan forró csókot, hogy egy szempillantás alatt jobb lett tőle a kedvem. Aztán úgy döntöttünk, hogy inkább együtt keressük őket tovább… És csodák csodája, meg is találtuk őket, pár méterre az előbbi helytől, ahol én estem csapdába. Ők is a földön hevertek és eszméletlenek voltak. Gyorsan odaszaladtunk hozzájuk és keltegetni kezdtük őket. Félperc múlva mindkettő magához tért, és persze tőlük is megkérdeztük, hogy mi történt:
- Nem tudom, valami egyszer csak fölemelt a földről és a karomba mart, majd nagyon kezdett szúrni, lüktetni a karom, és amikor ránéztem, csupa vér volt…- mondta Zoli.
Megnéztük gyorsan a karját, hátha el kell-e látni, de semmi nem volt rajta, még csak egy karcolás sem.
- Én sem emlékszem, csupán arra, hogy hirtelen azon kapom magamat ,hogy lógok a levegőben és valami nagy erővel cuppan a hátamra és szívni kezd valamit. Utána elájultam.
Megnéztük Szilvit is, de rajta se lehetett látni semmi nyomot.
- Nincs semmi rajtatok. - mondtam.
- Érdekes, pedig határozottan állítom, hogy valami nagyon fájt akkor- felelt Zoli nagy szemekkel.
Nem firtattuk tovább, visszamentünk a táborba. A többiek már ott voltak, és örültek, hogy mi is megérkeztünk. Aztán mindenki persze kíváncsi volt, hogy mi történt, mi pedig mindent elmeséltünk, amit csak tudtunk.
- Szerintem csak képzeltétek az egészet, megesett ez már mással is. Én ismertem valakit, aki egyszer azt képzelte, hogy levágták az orvosok a műtőasztalon a fejét, de amikor odarohant a tükörhöz, akkor jött rá, hogy lát és ottan a feje a tükörben, majd ki akarta venni, de sehogysem sikerült neki. Valami gyógyszert adtak be neki és megőrült tőle. A műtét után elvitték a diliházba.
Mindenki nevetett és el is felejtettük, ami történt, minden gondunk-bajunk, jól éreztük magunkat azon az estén. És akkor nem féltünk. De nem is sejtettük, hogy valami van a közelben, valami ami nem akarja, hogy ott legyünk.

Folyt. köv.